Forrás: men.hu | Arany Gábor | 2014.07.25.

Anna 20 évesen gondolt egyet, és saját határait feszegetve egy szerelmi csalódás elől menekülve költözött Londonba. Egy évvel később a korábbi tervek ellenére még mindig a brit fővárosban él, talált munkát, sikeresen eltartja magát és már az egyetemen gondolkozik – olvasható a hataratkelo.blog.hu oldalon. Divat lett külföldön keresni a boldogságot. Igaz, ha visszatekintünk, akkor mindig is volt „menni vagy maradni” kérdés. Csak egykoron disszidálásnak hívták.

Megannyi történet, amely az ország elhagyásával kapcsolatos. Elmenni már ’56-tól „divat” volt, és valahogyan a menni vagy maradni kérdés életünk részévé vált. Valószínűleg más korokban is volt ehhez hasonló, csak nem lengte körül ekkora marketing, mint manapság.

Még gyerek voltam, amikor feleszméltem, hogy felmenői ágon nagymamám testvére Amerikában él. Ő volt az amerikai nagybácsi, akit mindig emlegettünk: na, neki bejött az élet.

’56 után egyszer jött haza, de akkor olyan családi fogadtatásban volt része, hogy a külföldi delegációkat fogadó politikusok azóta is nálunk keresik a „know-how-t”.

Kimondani sosem mertük, de ő volt nekünk a dollárpapa. De csak álmodoztunk erről a titulusáról, mert amúgy sosem tapasztaltuk meg. A mítosz pedig úgy jó, ha az is marad. Az öreg viszont jó példa volt arra, hogy kitartással sikeres lehetsz. Nagyon alulról kezdte, és sokra vitte. És jól élt, nem úgy, mint itthon maradt testvére, aki bár tovább élt, nem dúskált az anyagi javakban. Élt, éldegélt a kis nyugdíjából. Mert még volt nyugdíja. A mai fiatalok azt mondják, sőt mit fiatalok, középkorúak, hogy „nekünk már nyugdíjunk sem lesz, ezért megyünk el”. Hogy ez lufi vagy sem, nem mi fogjuk eldönteni, de azt gondolom, hogy nem is a mai politikusok fogják megmondani, hiszen ki tudja előre, mit hoz az élet 20-30 év múlva? Legalábbis annak, aki itthon marad…

Amerika, a lehetőség földje

Több ismerősöm is Amerikában látta a nagy jövőt – egyébként sosem értettem ezt a majmolást. A nagy Amerika, a lehetőség földje. Aztán, amikor kiutaztak, rájöttek, hogy dolgozni bizony ott is kell. Nem is akárhogyan.

Ha nincsenek kapcsolataid, könnyen elveszhetsz. Ha vannak, akkor is. Nem árt betartani a szabályokat, mert könnyen hazatoloncolnak a reptérről – hallottam már ilyet is.

És ott van a nyelvtudás. Vidéki rokonom ismerőse úgy gondolta, ha másnak bejött, neki is menni fog, hiszen ezt hallja, menjünk ki külföldre, mert ott minden szuper. Csak elfelejtette, hogy ez nem lottó, itt a szerencse még kevés, nyelvtudás és segítség nélkül nem sétagalopp az élet. Gyorsan „jöttment” lett, látott, vesztett, idehaza pedig mindent kezdhetett elölről, mert régi a munkahelyén nem vették vissza.

Persze amerikai sikersztorikat is hallani, de talán kevesebbet, mint kudarcról szóló történeteket.

Azok a 80-as, 90-es évek...

Gyermekkoromat – a nyolcvanas években – végigsportoltam, külföldi utazásokkor csodáltam azt a jólétet, amit egy-egy verseny vagy edzőtábor alatt láttam. Voltunk szegényebb családoknál is elszállásolva, de valahogy más volt a mérce, aki ott szegényebb volt, az is roskadásig tudta pakolni a hűtőszekrényt. Nagy volt a kontraszt, hazai és külföldi szegény között.

Aki csak egy pillanatra is belekóstolt a jólétbe, egy-egy sportlétesítmény high-tech felszereltségébe, azt könnyedén megcsapta az öltöző hívogató szaga. Itt az izzadság is jól esett. Ezeket látva nem volt vagy nem lehetett kérdés egykori edzőmnek és megannyi szaktársának, hogy a jobb létet, az anyagi biztonságot választja. És mentek Németországba, Spanyolországba vagy éppen Svédországba.

Imre bácsi, ahogyan hívtuk, nem azért kopaszodik durván, mert nem hordott sapkát, hanem mert nyugdíj felé kacsingat, és van mit a tejbe aprítani, és köszöni, jól van. Jobban, mintha itthon maradt volna.

Vagyis a 80-as, 90-es években sem csak beszédtéma volt a menni vagy maradni – sokaknak létkérdés.

Három gyerekkel Angliában

Jómódú mintacsalád három gyerekkel szép nagy családi házzal. Amikor megismertem őket, már több hónapja az anyuka egyedül nevelte a három gyereket. Apuka Angliába ment előkészíteni a terepet.

Azt mondták, hogy el innen, a válság és a környezet tönkretette a vállalkozásukat, egzisztenciájukat. Azt, amit egy életen át felépítettek. Sosem értettem meg, hiszen a legnagyobb gyerek alig volt 8 éves. Sokat beszélgettem velük, de akkora volt a sérelem, a düh, hogy hajthatatlanok voltak. Azt gondoltam, hogy mivel a hölgy jó nevű nemzetközi bankban dolgozott nem rossz pozícióban, az még biztonságot adhat nekik. De nem, Krisztina azt mondta: csak látszat, hogy ő jólfizetett, szemrebbenés nélkül küldik el a dolgozókat. Próbáltam nem hinni neki, de olyan szemekkel mondta, hogy egyértelmű volt, ezt nem lehet eljátszani. Meg miért is tenné, hiszen ismerjük egymást.

Azt gondoltam, három gyerekkel, mindent a nulláról kezdeni fájdalmas, szinte lehetetlen, és majd meggondolják magukat. Nem így lett. Az apuka Angliában néhány hónap alatt olyan fészket alakított ki és olyan biztonságot jelentő alapot tett le, amire várat lehetett építeni. Gondoltam, majd akkor a beilleszkedés, az meghozza az eszüket. Nem így lett. Élnek, mint Marci Hevesen. Pontosabban: annál sokkal jobban.

Facebookon követem őket. Nézem, csodálom azt az elszántságot, ami ott áll mögöttük.

Nem félnek, és kimondják: néhány év és új hazájuk lesz. Egyszerre irigyelem őket és sajnálom. Mert közben látom, hogy a nagyszülőknek idehaza megszakad a szíve, nem látják a gyerekeket, az unokákat. És van ugyebár az, amit nem lehet megfizetni.

Aki elmegy, a könnyebb utat választja

Sokan mondják, hogy aki elmegy, a könnyebb utat választja. De valóban így van? Itt hagyni a szülőket, testvért, szeretett rokonokat, legjobb barátokat – biztos, hogy mindenki könnyen teszi? Nem gondolom. A pénznek ára van. Nem kicsi. Nagy. Valamit valamiért. És emellett tudjuk: a szomszédban sincs kolbászból a kerítés. Igaz, van, ahol kerítés sincs, mert nem kell.

A bátraké a jövő...

Igen, a bátraké a jövő. De ki a bátrabb, aki itthon marad, vagy aki elmegy? Nehéz, költői kérdések. Mindenesetre az utolsó kapcsolja le a villanyt!