Forrás: Nyugat.hu | Pais-H. Szilvia | 2014.07.06.

70 évvel ezelőtt, épp ezen a napon állíttatta le Horthy Miklós kormányzó a budapesti zsidóság deportálását. Ez azonban nem segített azon a közel fél millió vidéki, köztük a 3609 szombathelyi gettóból bevagonírozott honfitársunkon, akik akkor már úton voltak az auschwitzi halálgyár felé.

Szégyenletes és megbocsáthatatlan időszakra emlékeztünk ma Szombathelyen, a Bejczy utcai épülettömb sarkán, az egykori gettó bejáratánál – közösen, zsidók és keresztények, jobboldal és baloldal együtt. (A Jobbikon kívül minden párt képviselői ott voltak.) A deportálások 70. évfordulóját a Szombathelyi Zsidó Hitközség ugyanis a várossal közösen ünnepelte. A programok között első helyen Veres Gábor szobrászművésznek a gettó egykor volt kapujába, a Fő tér sarkára került alkotásának avatása szerepelt. Végigjártuk a helyszíneket - fotóztunk és jegyzeteltünk mi is.

Veres Gábor alkotása előtt a polgármester                                   
Fotó: Bonyhádi Zoltán

Nem is lehetett volna megrendítőbb a kezdés: roma zenészekből álló alkalmi együttes játszotta a Szól a kakas már című népdalt és a Schindler listájá-nak főcímzenéjét. Előttünk a székeken túlélők - zsidók, nénik és bácsik a könnyeikkel küszködtek. Nehéz ez 70 év után is...

A magyar állam nem teljesítette feladatát

A város polgármesterének, dr Puskás Tivadarnak beszédével indult a megemlékezés (jó beszéd volt), amelyben elmondta, hogy immár hagyomány itt Szombathelyen július első vasárnapján megemlékezni azokról a honfitársainkról, szülőkről, nagyszülőkről és testvérekről, akik nem élték túl ezt „a szavakkal el nem mondható szörnyűséget”.

Azoknak állítanak most emléket, akiknek nem volt más bűnük, mint egyedül a származásuk. A jobboldali polgármester szerint akkor, 70 évvel ezelőtt "a magyar állam nem teljesítette feladatát, nem védte meg állampolgárait". Kiemelte még, hogy a magyar társadalom közös érdeke, hogy a megemlékezés napja „legyen egyben a remény napja is, hogy együtt bízzunk a józan összefogás és a megbocsátás erejében.” Szerinte erre tanít és figyelmeztet Veres Gábor Fő téren felállított szobra is: hogy „ne legyen sötét félelem, ne legyenek gettók, helyette legyen összefogás és megbocsátás. Éljen mindenki békében – itt Szombathelyen és a haza minden pontján!”

Akinek kétségei vannak, miért is kell napirenden tartani a témát, nézze meg galériánkat!
Fotó: Bonyhádi Zoltán

A szombathelyi gettó, amelynek egykori, Fő térre nyíló bejáratánál álltunk mi is – 1944. május 9-étől június 29-ig működött. A város szívében, a Fő tér déli oldalától hátrafelé a Zrínyi utcáig terjedt, a Rákóczi Ferenc utca és az Aréna utca közötti térségben. Volt olyan időszak, amikor ezen a területen több mint 2600 embert zsúfoltak össze. (A második körben, 1944. június 16–20. között a szombathelyi gettóba kerültek a vidéki zsidó családok is, Kőszegről 103-an, Vasvárról 360-an, de ide szállították a körmendieket és szentgotthárdiakat is.)

Június 28-án kezdődött a gettó felszámolása. 29-én indult az átvonulás a gettóból a Zanati úti egykori Mayer Gépgyár elhagyott ipari területére. Ez a szombathelyi telephely a húszas évektől üresen állt, így el lehetett szállásolni ekkora embertömeget, ráadásul iparvágány is vezetett ide. Július 3-án végül betoltak oda egy szerelvényt, és a zsidókat innen deportálták két szállítmánnyal Auschwitzba.

A homoszexuálisok, kommunisták, Jehova tanúi is megkapták a csillagaikat

A polgármestre után következő Radnóti Zoltán rabbi figyelmeztetett arra is: nem csak zsidók voltak a deportálás áldozatai - hiszen homoszexuálisok, kommunisták vagy a Jehova tanúi is megkapták a csillagaikat. Ami lehetett rózsaszín, sárga vagy piros - az úticél azonban egy volt…

Radnóti Zoltán rabbi                                                                   
Fotó: Bonyhádi Zoltán

Emlékeztetett arra is, hogy ez a város, Szombathely annak idején, a XIX. század közepétől a XX. század elejéig a dunántúli kereskedelem központja volt: „mennyi, de mennyi zsidó verejték és munka is volt ebben, egészen addig, amíg a 926 családot el nem deportálták, és a többségüket meg nem gyilkolták.” Hangsúlyozta azt is, hogy a zsidó és a magyar együttélésnek közel ezeréves hagyománya és hatalmas kulturális öröksége van itt, a Kárpát-medencében, amiről nem szabadna elfeledkeznünk.

Ma is égeti mindannyiunk bőrét

És hogy mit jelent ma zsidónak lenni? Sokan – emlékeztetett rá a rabbi – egy megörökölt, nem választott sorközösségnek tartják, ami az elmúlt száz évben nem sok jót jelentett. Zsidónak lenni valami iszonyatos borzalommal volt egyenlő. Elég, ha trappoló bakancsokat lát masírozni - folytatta a rabbi-, mint például a tegnap esti budapesti híradásokban. „Ugyanúgy félünk. És vajon mit gondolhat az, aki akkor, élőben hallotta ezeket?” A másik lehetőség a zsidóság számára az, hogy „közösen, azon dolgozunk, hogy a zsidóság pozitív élmény legyen - ehhez azonban segítség kell a várostól, országtól. Támogatás nekünk, hogy ne csak a fájdalommal legyen egyenlő, hogy szerethessük magunkat is.”

Fekete László főkántor mond imát                                              
Fotó: Bonyhádi Zoltán

Ami megtörtént megtörtént, a szembenézés fontosságát is hangsúlyozni kell. Ám a rabbi szerint olyan gazdag a magyar-zsidó közös kultúra, hogy 2014-ben már nem csak a tömeggyilkosságra, hanem a közös kulturális pozitívumokra is oda lehet és kell figyelni, azokra is lehet büszkének lenni.

Ahogy fogalmazott, „minden épeszű gondolkodó egy dolgot szeretne: békésen együtt élni - ez az egész magyar társadalom közös érdeke.” Mesélnünk kell arról is, hány embert, milyen értékeket, hány kereskedőt, művészt vesztett el Magyarország”. Horthy rendszere halálba küldött milliókat, kit a Don-kanyar irányába, kit a gázkamrák poklába: „Sokan azt gondolják, ez rendben volt, pedig higgyük el, az a sár, ami akkor ránk tapadt, amikor ott mentek és fagytak meg eleink, ahogy ott mentek a zsidók fegyver nélkül, élő aknakeresőként - ez ma is égeti mindannyiunk bőrét. És mi, demokraták azt gondoljuk: egy nemzet tanuljon saját történelméből, ne fosszuk meg saját országunkat attól, hogy még jobbá, még nemesebbé, még tisztességesebbé váljék.”

Kezdet és vég együtt

Amikor 70 évvel ezelőtt kigördült a szombathelyi állomásról a szerelvény, egy visszaemlékező szerint: „Vezényszavak hallatszottak. A vagonajtókat a csendőrök lezárták és lelakatolták… Néhány sípjelzés és a vonat egy-kettőt rándult és lassan elindult. A pálya mellett egy hulla feküdt és néhány gyermekkocsi hevert, amely nem fért be a vagonba. Gyermekkocsi és halott, kezdet és vég…”

Valami nagyon hasonlót hirdet Veres Gábor újonnan felavatott gettószobra is, a faajtóval és a gyerekkabáttal. (Felidézi bennem a Schindler listájának egy jelenetét: tudják, a piros kabátos kislányét.) Egy lányka kabátja az ajtó szögére akasztva - masnival, csillaggal. Egy alig elkezdett és máris befejezett élet szörnyű momentumai. Amiből kikandikál egy kedves kis játékmaci…

Mérei és Jordán Tamás közös előadásban                                    
Fotó: Bonyhádi Zoltán

A jubileumi megemlékezés a hitközségben folytatódott tovább. Itt egy márványtáblát avattak, amely a Szombathelyi Zsidó Tanács tagjainak állít emléket. Majd a csordultig teli imateremben megemlékezést tartottak. Buti Zsanett, Mérei Tamás és Jordán Tamás műsora mellett többek között felszólalt Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke is, valamint felolvasták Ilan Mor izraeli nagykövet levelét is. A zsinagóga mellett megkoszorúzták az áldozatok emlékfalát, majd a megemlékezés gyászimával zárult a Bercsényi utcai zsidó temetőben.

Mérei és Jordán Tamás közös előadásban                                   
Fotó: Bonyhádi Zoltán

Végezetül bennem ennyi maradt, azon túl, hogy megrendülten jártam végig az ünnepség stációit: bárcsak minden magyar ünnepet (legyen szó ’56-ról, Don-kanyarról vagy Holokausztról) így, közösen, ilyen egyetértésben és méltósággal, ugyanakkor meghitten tudnánk megünnepelni! A város és a zsidó hitközség Szombathelyen ezen a vasárnapon megtette…