Forrás: 444.hu | Bede Márton | 2021.07.08.

Egészen újszerűen írta le Orbán Viktort és a NER-t Dorit Geva. A most a bécsi CEU-n dolgozó, de korábban évekig Magyarországon élő, kanadai Geva a Theory, Culture & Society folyóirat poszt-neoliberalizmussal foglalkozó különszámában publikálta Orbán’s Ordonationalism as Post-Neoliberal Hegemony (Orbán ordo-nacionalizmusa mint poszt-neoliberális hegemónia) című cikkét.
 

Geva szerint nincs jó tudományos leírása az orbánizmusnak: populistának, szélsőjobboldalinak, autoriternek, fasiszta elemeket is felvonultatónak nevezik, de egyik sem illik rá arra, amit ő Magyarországon tapasztalt. Geva a 444-nek azt mondta, hogy ismeri a NER-t megfogni próbáló definíciós kísérleteket a hibrid rezsimtől a kompetitív autokráciáig, és a saját munkáját ezek kiegészítésének tartja.

„Politikai szociológus vagyok, így ugyanannyira figyelem a politikát, mint a társadalmi berendezkedést, amit eredményez. Azzal foglalkozom, hogy a politikai változások hogyan kapcsolódnak a társadalom egészének változásához.”

Poszt-neoliberalizmus alatt Deva a neoliberalizmus utáni, arra épülő korszakot érti. Az ordo-nacionalizmus fogalmát ő alkotta meg. Szerinte 20. századi fogalmakkal nem lehet leírni a mai magyar folyamatokat, ezért a múlt század közepén német közgazdászok által kitalált ordo-liberlizmusra támaszkodott. Az ordo latinul rendet jelent, az ordo-liberalizmus pedig, szemben az angolszász, szabadpiaci liberalizmussal és az ebből kialakult neoliberalizmussal, olyan rendszer, amelyben az állam őrködik a piac hatékony működése felett, elsősorban a kereteinek megszervezésével és ellenőrzésével.

Geva definíciója szerint a NER sem szakít a szabad piaccal, de az ordo-liberálisoknál lényegesen nagyobb szerepet szán benne a – nacionalista – államnak. Az ordo-nacionalizmusban az állam – illetve annak vezetője – nem a szabad kapitalista versengés kereteit teremti meg, hanem egy olyan, felülről irányított piacét, amiben saját klientúrája előnyt élvez.

Hasonló folyamatokat látunk/láttunk Erdogan Törökországában, Netanjahu Izraeljében és Trump Amerikájában is, de Geva szerint Orbán Magyarországa valamennyinél előrébb jár a poszt-neoliberalizmus útján. Szerinte

„Orbánt komolyan kell venni mint globálisan is különösen innovatív politikai gondolkodót. 

A kísérlete egyfelől elfogadja a globális neoliberalizmus néhány alapvetését, de próbálja ezeket a nemzetállam erejével összeházasítani. Az 1980-as és 1990-es években a globalizációt és a nemzetállamok erejét szükségszerűen egymással szemben állónak látták, de Orbán és kollégái most ezek egymáshoz igazításán dolgoznak. Ennek a világ több országában is folyó kísérletnek Orbán az élharcosa.”

Orbán és a NER nem azért lettek sikeresek, mert 2010 óta egyenes úton járva próbálnának megvalósítani egy előre kitalált víziót, hanem mert képesek tanulni a hibáikból és korrigálni. Geva erről azt mondta a 444-nek, hogy „nem ilyen rendszert akartak építeni 2010-ben, és voltak irányváltások, amikor megtanultak egy-egy leckét valamilyen politikai kudarcból. Különösen amikor az emberek fogyasztási szokásait próbálták kontrollálni, például az internetadóval vagy a vasárnapi boltzárral. 

A Fidesz ekkor tanulta meg, hogy jobb nem a magyarok és a fogyasztás közé állni. 

Lehet ezt politikai kudarcként is értelmezni, de úgy gondolom, inkább lecke volt. Azt tanulták meg, hogy amikor viszont segíted a fogyasztást, azzal növekszik a politikai tőkéd. Sok ilyen kis kísérletük, leckéjük majd irányváltásuk volt. Ezekkel jutottak el oda, ahol most vannak.”

A tanulmány világosan leszögezi, hogy ennek a nagyszabású kísérletnek Orbán a főszereplője, és hogy az orbánizmus egyfajta kortárs bonapartizmus. A bonapartizmus marxi értelmében, amely szerint az egy olyan vezetőre épülő karizmatikus kormányzás, aki a nép képviselőjének állítja be magát, és egy erős államon keresztül uralkodik. A bonapartizmus Marx szerint a holtpontra jutó társadalmi osztályoknak és a folyamatos válsághelyzeteknek köszönhetően bukkan fel, amikor a társadalom elfogad egy olyan vezetőt, aki az állam erejének segítségével nyújt megoldást ezekre a problémákra.

(Itt kell közbevetni, hogy Geva a 444 kérdésére azt mondta, hogy igen, ő baloldali alapállásból vizsgálta Orbánt és rendszerét.)

Geva szerint Orbán klasszikus bonapartistaként teljesen kiüresítette a magyar parlamentet és alkotmányt, hogy így erősítse meg személyes hatalmát. Ugyanakkor, és szerinte ez az orbánizmus egyik legnagyobb különlegessége, mindezt erőszak nélkül tudta megvalósítani. Geva a tanulmányában is kitér rá, és a 444-nek is arról beszélt, hogy szemben például a szintén egyfajta neoliberális forradalmat megvalósító chilei diktátorral, Augusto Pinochettel, akinek több ezer halálos áldozata volt, az eredeti Napóleon Bonapartéról nem is beszélve, Orbán fegyverek nélkül, csak piacosítással tudott nagy személyes hatalomra szert tenni.

Geva szerint azonban hiba lenne Orbánt csak különleges politikusként elemezni, mert ebben az esetben nem látnánk azokat az erőket és társadalmi viszonyokat, amik a mai magyar államban az ő vezetése alatt kialakultak. Az orbánizmus felbukkanása, akárcsak a bonapartizmusé, csak annyit jelez, hogy volt valamilyen válság. „De azt nem, hogy milyen rezsim lett a válasz a hatalom válságára.”

Ennek az újfajta rezsimnek a leírásában Geva azt állítja, hogy Orbán

„túl a demokrácia leépítésén olyan újfajta poszt-neoliberális rendszert hozott létre, amelyben összeolvad az autokrácia, a rasszista és patriarchális nacionalizmus, a klientelizmus és a részleges neoliberalizáció (…) Orbán ordo-nacionalizmusa neoliberális válasz a neoliberalizmus válságára.”

Geva a 444-nek azt mondta, hogy „a poszt-neoliberalizmus a neoliberalizmus kiterjesztése, ami egyúttal túl is lép azon egy következő szakaszba”. Szerinte az orbánizmus

„neoliberalizmus a végsőkig kiterjesztve. Bonapartizmus egy neoliberális korban, politikai megoldás a hatalomnak a neoliberalizmus által előidézett válságára. Úgy koncentrálja a hatalmat, hogy az államot teszi meg a tőkefelhalmozás döntőbírájának”.

Orbánt így nem csupán a magyar állam neoliberális, autoriter fordulatának alakítójaként látja, hanem a poszt-neoliberális hatalom úttörőjének is. Adja magát a kérdés, hogy Geva a neoliberalizmust olyan rendszerként látja-e, ami szükségesen autoriterré válik. Tanulmányában Bill Clintont és Tony Blairt említi, mint a neoliberalizmus puhább arcát, a 444-nek viszont azt mondta, hogy „a neoliberalizmusnak vannak autoriter elemei. A neoliberális állam erős állam, olyan radikális módszerekkel, amik autokráciába hajlanak. A radikális liberalizációnak pedig számtalan kiszámíthatatlan következménye van, amik az államot olyan kemény beavatkozásokra késztetik, amik szintén súrolják az autoriterséget. Vonakodnék azt mondani, hogy teljesen autoriter, de a neoliberalizmus az államot autoriter hajlamainak irányába tolja.”

Az újjászülető állam

Orbán ordo-nacionalista rendszerének Geva meghatározásában három fontos jellemzője és pillére van. Ezek közül az első az erős állam. Szerinte ma már világos, hogy amikor a Fidesz 2010-ben ismét hatalomra jutott, Orbán kíméletlenül vissza akarta szerezni az irányítást az állam felett. Különösen fontos volt a magyar államot megtenni az országon belüli kapitalista verseny első számú autoritásának.

Az ordo-nacionalista magyar állam erős, agresszív állam, amely szabályozza a Magyarországra irányuló és Magyarországon belüli tőkebefektetéseket. Ez a „kiüresített” neoliberális állam újjászervezése. Az ordo-nacionalista állam nagy erővel dolgozik a munkaerőpiac rugalmassá tételén, a fogyasztás elősegítésén, a tőkefelhalmozásra jogosultak körének szabályozásán és a kisemmizés általi felhalmozáson.

Egyúttal az állam agresszívan újrakoncentrálja a nemzetállami hatalmat az önkormányzatiság és a regionális együttműködések kárára. Ez egyfajta válasz arra az 1990-es és 2000-es évek posztszocialista kormányai által többé-kevésbé elfogadott helyzetre, hogy a nemzetállami hatalom csökkenése az ár, amit a globális kapitalizmusban való részvételért meg kell fizetni.

A klientúra állama

A központi állam ereje növelésének részeként Orbán a magyar gazdaság szektorainak egy részét újraállamosította. Ez az államosítás Geva szerint azt jelentette, hogy a gazdaság kulcsfontosságú szektorai közvetlen állami tulajdonba kerültek, esetenként kisajátítással, máskor olyan jogi és gazdasági szabályozással, amivel a külföldi tőke szerepét csökkentették. Az így újraállamosított vagyont maga az állam üzemeltette tovább, vagy továbbadta lojális, magyar tőkéseknek. Ez, az állam és klientúrájának összemosása Orbán ordo-nacionalista rendszerének második pillére.

Az ordo-nacionalista állam így nem klasszikus neoliberális állam. Kapitalista, de központilag irányított, és ezt a magyar társadalom egésze érzi, minden szinten. Az állam egy ember, vagy még inkább egy politikai párt foglya, hogy így gyakorolhassanak ellenőrzést a tőkefelhalmozás felett. A plurális, parlamentáris demokráciának nem marad valódi szerepe.

Geva szerint az állam feletti kontroll célja így a tőkéhez és a munkaerőpiachoz való hozzáférés biztosítása. Orbán ezzel a saját maga által kinevelt nacionalista-kapitalista polgárság érdekeit favorizálja a nemzetközi tőkével szemben, legalábbis amikor erre lehetősége van. 

Ebben a rendszerben a politikusi és a tőkési szerep keveredik. „A poszt-neoliberális hatalomszerzés útját az az ordo-nacionalista politikus testesíti meg, aki megingathatatlan lojalitást mutat a párt és az állam vezetőjének irányába”. Ennek egyenes folyománya, hogy az egyes helyi önkormányzatok versengenek a központban uralkodó párt politikai kapcsolataiért, hiszen ez a párt ellenőrzi a tőkebefektetések földrajzi megosztását.

Geva értelmezésében aki egy ilyen államban hivatalba kerül, az szükségszerűen mások hozzáférését szabályozhatja a haszonhoz, és amennyiben valaki ezt a pozíciót kihasználja, saját magának biztosítja a tulajdont és a hasznot. Szerinte így „az ordo-nacionalizmus nem ugyanaz, mint az oligarchia, de az ordo-nacionalizmus megkönnyíti az utat az oligarchia felé”.

Minden a fogyasztókért

Geva szerint a magyarországi ordo-nacionalizmus harmadik fő jellemzője a marxi értelemben vett társadalmi struktúrák újszerű, központilag irányított újratermelése. Ebben ő Orbán rendszerét még az 1980-as és 1990-es évek neoliberalizmusánál is neoliberálisabbnak gondolja. Orbán neoliberális populizmusa ugyanis nemcsak a középosztály újratermelődését segíti gazdasági újraelosztás helyett a fogyasztás támogatásával, hanem a szegényeket gyakorlatilag kizárja a „nép”-ből.

Ebben az értelmezésben Orbánt a középosztály és a vidéki földművesek és munkások a globális fogyasztási cikkekhez való hozzáférésért cserébe támogatják. A magyar állam, amely időnként a piaci fogyasztói árakba is belenyúl, „a fogyasztást az állampolgárság alapjává tette”.

Orbán egyik nagy húzása, amit Geva egyenesen „retorikai zsenialitás”-nak nevez, az volt, hogy miközben a „munkaalapú társadalom” államszocialistának hangzó lózungját hirdette, valójában teljességgel kiüresítette azt, kivonva belőle a garantált munka ígéretét és bármiféle szociális támogatási rendszert. A „dolgozó szegények” a szavak és egy kicsit az anyagiak terén is kaptak kompenzációt a „lusta szegényekhez” képest, akik alatt kimondatlanul is a romákat kell érteni.

Geva tanulmányában a tőkefelhalmozást ellenőrző magyar állam, amely ideológiailag neoliberális populizmust hirdet, „nyers rasszizmussal, nőgyűlölettel, homofóbiával, az egyetemek, a média és a kultúra leuralásával” képes volt Magyarország határain belül valamiféle nacionalista szolidaritást ébreszteni, függetlenül a társadalomban növekvő egyenlőtlenségektől.

Az ordo-nacionalista állam tulajdonképpen nem is fektet be a társadalmi struktúrák újratermelésébe, egyszerűen csak a fogyasztás ösztönzésével támogatja azt. Nyilvánvalóan a középosztály a nyertese a mindenféle családtámogatási programoknak és hiteleknek. Akárcsak a neoliberális állam, az ordo-nacionalista állam sem él a társadalmi osztályok közötti újraelosztás eszközével, és nem védi meg az árucikké tett munkavállalókat a piaci mozgásoktól. Geva szerint Orbán ezen a téren klasszikus neoliberális politikát folytat. Ami szerinte újszerű, hogy a különböző hitelprogramokon keresztül az állam viszonylag jómódú polgárait is egész fiatalon pénzügyi függőségbe taszítja, amiből csak akkor kerülhetnek ki, ha megfelelő számú gyereket szülnek a központilag meghatározott demográfiai programhoz.

A tanulmány azt állítja, hogy a magyar középosztály egyelőre elégedettnek látszik az egykulcsos jövedelemadóval, a gyerekszüléshez kötött lakástámogatási rendszerrel és más, a fogyasztásukat ösztönző programokkal. Gevát ugyanakkor szembesítettem azzal, hogy vannak jelei annak, hogy a Fideszt egyre kevésbé támogatja ez a középosztály, és Orbán Viktor szavazói egyre inkább a szegényebb, vidékibb, tanulatlanabb rétegek. Szerinte

„2010-ben a politikai szándék a középosztály kiszélesítése volt, hogy a Fidesz erre tudjon támaszkodni. De hiába remek stratéga Orbán, a tervek nem mindig sikerülnek. Netanjahu politika bázisa is fokozatosan egyre szegényebb lett, pedig neki sem ez volt a terve, amikor hatalomra jutott”.

Vele született ellentmondások

Mint minden politikai rezsimnek, Orbán ordo-nacionalista projektjének is számtalan belső ellentmondással kell megküzdenie Geva szerint. Amikor arról kérdeztem, hogy ez a poszt-neoliberális rendszer több vagy kevesebb ellentmondást hordoz magában, mint egy klasszikus nyugati liberális demokrácia, az válaszolta, hogy

„a nyugati liberális demokráciák tekintélye válságban van. Ez az ő saját válságuk, kissé lemaradva, miközben Magyarország ezen az úton már előrébb jár, egy új, poszt-neoliberális korszakban, ezért újfajta ellentmondásokkal kell szembenéznie. Ezek az ellentmondások a nyugati demokráciákban is fel fognak bukkanni.”

Ebben az új korszakban Geva szerint Orbán ordo-nacionalizmusának kezelnie kell az ellentmondásokat a radikális neoliberalizáció, a központosító állam és a hiper-nacionalizmus közt. Ennek feloldásához pedig Orbán kénytelen Magyarországot több nagyhatalommal is függőségi viszonyban tartani.

• Először is az Európai Unióval, hogy az onnan érkező pénznek köszönhetően olyan infrastrukturális beruházások valósuljanak meg, amikkel fenn lehet tartani az ország jómódúságának látszatát a nyilvánvaló egyenlőtlenségek ellenére is. Ezek a pénzek segítenek Orbánnak magához láncolni azokat a belföldi kapitalistákat, akik lojalitásukért cserébe jövedelmező állami megrendeléseket kapnak. Ahol meg a klientúra nem tudja betölteni a piaci rést, például a járműiparban, oda Orbán beengedi a globális tőkét.
• Másodszor is Oroszországgal, ahonnan egyrészt olcsón érkezik üzemanyag, másrészt az ország kölcsönt kap Paks 2 megépítésére.
• Harmadszor pedig Kínával, amely ellátja az országot fogyasztási cikkekkel, és Geva szerint talán olyan korrupciós pénzekkel is, amik szükségesek Orbán rendszerének összetartásához.

Geva leegyszerűsítve, de találóan meg is jegyzi, hogy így „az Orbán-rezsim alapjai acélsínekből, piszkos energiából és műanyagból állnak”.

A radikális neoliberalizáció és a radikális nacionalizmus Geva szerint egyre több olyan helyzetet teremt, amikor az autoriter állam kénytelen közbelépni, hogy megoldja az ellentmondások által generált krízist. Amikor arról kérdeztem, hogy milyen módszerekkel tud ilyenkor az ordo-nacionalista állam közbelépni, Geva azt mondta, hogy „elsősorban további hitelfelvétellel, és már látjuk is, hogy ez történik. A Fudan-projekt is részben erről szól. De emellett egyre nagyobb hangsúlyt is fektethetnek arra, hogy Magyarország Európa vezetője a keresztény civilizáció élén. Eddig nem láttunk igazán erőszakos fellépést, de a határok militarizációja is egyfajta erőszak, ami elvonhatja a figyelmet olyan problémákról, mint az eladósodás”.

Orbán hitelt felvenni elsősorban keletről tud és akar, ez pedig Geva szerint azt jelenti, hogy Magyarország egyre inkább Oroszországra és Kínára lesz utalva. Mivel ezekkel az országokkal a megállapodások jellemzően titkolózóak, senki sem tudja, pontosan milyen fokú függőség alakult ki a NER és a nagyhatalmak közt. De Geva szerint éppen ez a titkolózás bizonyítja, hogy a kínaiak és az oroszok olyan befolyással rendelkeznek az Orbán-rendszer felett, amiről a közvéleménynek nem szabad tudnia. A 444-nek arról is beszélt, hogy

„az EU és Amerika kezdenek mellékszereplők lenni Magyarországon. Amerika mindenképpen, de azt is látjuk most, hogy az EU-nak nincs sok befolyása a magyarországi történésekre”.

Ami billenthet

Az eladósodásnak, a Kelettől függésnek azonban váratlan hátulütői is vannak az Orbán-rezsim szempontjából. Bár tanulmányát még a kínai „egyetemi beruházás” körüli botrány előtt írta, Geva a 444-nek arról beszélt, hogy

„a Fudan nagyon fontos ügy, mert egyrészt kudarc a rezsim szempontjából, másrészt jól bemutatja a politikai kockázatait azoknak az ellentmondásoknak, amikre ez a rezsim épül. Egyfelől a Kínára támaszkodást, másrészt az általuk generált rasszizmust. Ez a két egymásnak ellentmondó történet találkozott a Fudan-projektben”.

Geva szerint az eladósodás mellett komoly veszélyt jelenthet erre az ordo-nacionalista projektre, ha túlságosan kelet felé mozdul el az EU irányából. Orbán bármennyire rugalmassá teheti a belföldi munkaerőpiacot, és bármennyire militarizálhatja az ország határait, de azt nem tudja megakadályozni, hogy a magyar munkaerő nyugatra költözzön. A tanulmányban azt állítja, Orbán nehezen fogja tudni fenntartani a rendszerét, ha „a munkaerő szabad mozgása az EU (neo)liberalizmusának alappillére marad”.

A 444-nek arról is beszélt, hogy bár szerinte még korai megítélni, hogy a pandémia milyen hatással volt az ordo-nacionalista Magyarországra, érdekes lesz megfigyelni, hogy végül mi lesz a kínai és az orosz vakcinákkal oltottak sorsa. „Ha ez korlátozza a szabad mozgást Európán belül, az sérülékennyé teszi a Fideszt. Európa hozzáférhetősége mindig fontos volt a magyar közvélemény számára”.

Borítókép: Kiss Bence