Forrás: telex.hu | Előd Fruzsina | 2021.04.27.

„Egymás után fordulnak be az óriási kamionok az Albertirsai útra. Távoli országokból érkeznek a szállítmányok. Rohan az idő (...), augusztus 27-én megnyitja kapuit a vadászati világkiállítás. Négy esztendeje, hogy megkezdődtek az előkészületek a nagyszabású bemutatóra, s most már az utolsó simításoknál tartanak. (...) A rendezők egymillió látogatót várnak. Arra számítanak, hogy a világkiállításra 60-70 ezer külföldi látogató érkezik. A világkiállítás harmincöt napja alatt lovasversenyek, fogatbajnokság. természetfilm-fesztivál és tudományos konferenciák színhelye is lesz Budapest.”
 

Ez a leírás bár lassan aktuális is lehetne, nem az: fél évszázaddal ezelőtt, 1971-ben számolt be így a Népszabadság a budapesti vadászati világkiállítás előkészületeiről. A maga idejében hatalmas szám volt a ‘71-es vadászati expo, ebből a szempontból nem meglepő, hogy a magyar politikai elit hobbivadásztagjaiban felmerült az ötlet, hogy az 50 éves évfordulóra ismét világkiállítást rendezzen Magyarország a témában. Van azonban néhány – nem is olyan apró – probléma a koncepcióval:

• időközben sokat változott a világ, és nem úgy tűnik, mintha sikerülne az eseményt (ami nem is lesz hivatalos világkiállítás) kompatibilissé tenni a korhangulattal
• a vadászattal – ahogyan ma űzik – sok probléma van természetvédelmi szempontból, és a kiállítás inkább csak nevében tesz kísérletet ennek feloldására
• ebben a formában még a hazai vadászok jó része sem tartja jó ötletnek a rendezést
• a szervezés eleve nem kezdődött el idejében, aztán a világjárvány is nyakunkba szakadt, ami tovább rontja a kilátásokat
• az összes körülményt tekintetbe véve egy ilyen drága, kizárólag néhány hatalmi pozícióban lévő ember hobbijának látszó eseményt rendezni közpénzből a koronaválság közepén érzéketlennek tünteti fel a kormányt.

Ebben a cikkben igyekszünk körbejárni minden fontos kérdést, ami az őszi Egy a Természettel kiállítással kapcsolatban felmerülhet: mi volt a terv, mit érdemes tudni a vadászat átpolitizáltságáról, az ágazat aktuális helyzetéről és konfliktusairól, és hogyan viszonyul az egészhez a hazai vadásztársadalom. Az anyag elkészítéséhez számos vadásszal, vadászati, erdőgazdálkodási szakemberrel, a környezetvédelem különböző területein dolgozó forrással folytattunk háttérbeszélgetést a vadászat témájában; ők a hazai közállapotokra jellemző módon még egy látszólag a közélet forró pontjaitól ennyire távol eső témában sem vállalták, hogy névvel nyilatkozzanak, így pozíciójukat csak körbeírjuk.

Erős nosztalgia

Szép emlékek fűzik a magyar vadásztársadalmat az 1971-es vadászati világkiállításhoz, a területen mozgó beszélgetőpartnereink egybehangzóan állították, hogy a mai napig erős nosztalgia él az esemény iránt. A világkiállítás beszámolók szerint tényleg nagyot szólt nemzetközi szinten, de ehhez sok minden hozzájárult, ami a mai viszonyok között már nincs meg:

• Magyarország a vasfüggöny mögötti országként izgalmas célpont volt a nyugati turistáknak;
• 52 ország képviseltette magát, ami önmagában is rengeteg különféle résztvevő jelenlétét garantálta, és ez a nagy nemzetközi jelenlét a magyarokat is lázba hozta.
• Akkoriban még nem volt olyan egyszerű információhoz jutni arról, hol milyen a vadászati kultúra, melyik országban milyen lehetőségek vannak, így egy európai vagy amerikai vadász számára valódi értéke volt annak, hogy feltérképezheti például az afrikai standokat.
• Maga a trófeavadászat társadalmi megítélése is nagyon más volt, mint ma, egy ilyen esemény kisebb természetvédelmi hangsúllyal is elment.
• A világkiállítással a Kádár-rendszer bizonyítani akart kifelé, országimázs-építő szerepet szántak az eseménynek, ennek megfelelően nagyon komolyan vették a felkészülést.

Ezekből a tényezőkből ma már semmi nem áll, az idei őszre tervezett eseménynek tehát valami más fronton kellene nagyot gurítania, hogy tényleg egymillió látogatót vonzzon, ahogyan történt az 1971-ben, és amit a szervezésért felelős Kovács Zoltán kormánybiztos el szeretett volna érni.

De hogy mi lenne ez a más front, az a vadászati ágazatra és természetvédelemre rálátó forrásaink szerint egyelőre nem látszik, pedig a kiállítás, ami magyar elnevezése ellenére nem is világkiállítás lesz, már itt van a nyakunkon.

Abban mindenesetre majdnem biztosak lehetünk, hogy a részt vevő országok terén nem számíthatunk túl nagy tülekedésre: Kovács Zoltán már a koronavírus-világjárvány kirobbanása előtt is csak annyit mondott, hogy „legalább egy tucat résztvevőre” számít, a pandémiás helyzet pedig minden bizonnyal nem hajtja a szervezők malmára a vizet. Hogy pontosan hány ország és szervezet jön végül, azt pár hónappal az esemény előtt már illene kommunikálni, de vadászati berkekben mozgó forrásaink szerint a kiállítók kilétét még most is „hétpecsétes titokként kezelik”.

Természetvédelem mint szépségtapasz

A tervezett vadászati (világ)kiállítással kapcsolatban sorra merülnek fel az aggályok már a kezdetek óta. Az utóbbi időben a szervezés valószínűsíthető csúszása és a költségek elszállása jött fel gyakran, de

a legalapvetőbb kérdés mégiscsak az: mivégre ez az egész felhajtás, mivel lehetne aktuálissá tenni 2021-ben egy ilyen programot.

Tényleg csak azért szervez sok milliárd forintból vadászati kiállítást Magyarország, mert néhány hatalmi pozícióban lévő figurának ez a hobbija, vagy fel lehet tölteni egy ilyen eseményt a kor elvárásainak megfelelő tartalommal? És ha fel lehet, akkor sikerül-e?

Erre a kérdésre született az a válasz, hogy a vadászati kiállítás koncepcióját újrabrandelik, bevonnak szegről-végről kapcsolódó területeket (kutyázás, horgászat) és már az esemény nevével is jelzik, hogy nem ám valami avítt trófeamutogatásról van szó, hanem egy fenntarthatóságot középpontba helyező programról. A készülő Egy a Természettel (One with Nature) kiállítás ugyanakkor a területen dolgozó beszélgetőpartnereink szerint a nevén túl csak nyomokban tartalmaz természetvédelmi fókuszt.

Ennek érvényesítése ott kezdődne, hogy a szervezésbe aktívan bevonják a természetvédelmi intézményrendszer csúcsszerveit jelentő nemzeti parkokat és a területen mozgó, jelentősebb civil szervezeteket, ám valódi bevonási kísérletet az érintettek nem tapasztalnak. A fenntarthatósági vonatkozás elégtelenségét kormányzati berkekből is érte finom kritika már bőven az után, hogy az Egy a Természettel koncepció megszületett: Lázár János (aki maga is vadászik) a Válaszonline-nak adott interjújában arról beszélt tavaly ősszel, hogy a kiállításhoz „semmi köze”, bár felkérték, hogy vállaljon szerepet a szervezésben, nem vállalta.

Ezt azzal indokolta, hogy manapság „olyan zöld szempontok kerülnek előtérbe, amelyek előtt érzése szerint a vadászatnak is meg kell hajtania magát”, és hogy szerinte „a rendezvény nem lehet csak trófeakiállítás”, de „ebben sokakkal vitája van”.

Magas pozícióban dolgozó természetvédelmi forrásunk szerint az elején a nemzeti parkoknak sok forrást ígértek a kiállítással összefüggésben, de eddig azt látják, hogy a pénzosztás furcsa logika mentén történik, és inkább az erdészeti cégek, nem pedig a nemzeti parkok részesülnek belőle. „Teljesen ad hoc módon alakul a szervezés, a pénzosztás módja pedig hátborzongató”, mondta forrásunk, aki külön kiemelte, mennyire kellemetlen szépségtapasz-szerep hárul a nemzeti parkokra a kiállítás kapcsán:

„állami intézményként ki van adva, hogy részt kell vennünk, az arcunkat kell adnunk hozzá, miközben minden területen dolgozó tudja, mekkora károkat okoz a vadászat természetvédelmi szempontból”.

Rengeteg a vad

A vadászat és természetvédelem viszonyával kapcsolatban sok félreértés él a köztudatban: attól, hogy a vadászat célja alapvetően állatok megölése, még egyáltalán nem szükségszerű, hogy káros legyen a helyi ökoszisztémákra. Sőt, azokban az országokban, ahonnan a nagyragadozók nagyrészt kipusztultak (Magyarország is ilyen), a vadászatnak fontos funkciója van a vadpopuláció kordában tartásában: természetes ellenség híján a vadállomány könnyen túlszaporodhat, ami mezőgazdasági és természetvédelmi szempontból is ártalmas. Vannak védett állatfajaink is, amelyek megmaradásában sokat segítenek a vadászok a rájuk utazó ragadozók, rablómadarak kilövésével, ilyen például a magyar természetvédelem egyik emblematikus faja, a túzok.

Idáig rendben is volna, csakhogy a vadásztársaságok fő bevétele pont nem a vadállomány rutinszerű ritkításából, hanem a bérvadászatból származik, és a két tevékenység egy szinten ellentétbe is kerül egymással. „A vadásztársaságok érdeke, hogy felduzzasszák és folyamatosan magasan tartsák az állományt, hiszen minél nagyobb a populáció, annál könnyebb a kliensek igényeit kielégíteni, és annál több a trófeás nagyvad, amelynek kilövéséért százezreket, milliókat is el lehet kérni” – foglalta össze a helyzetet egy vadászatban is jártas, terepen dolgozó természetvédelmi forrásunk. Azt is mondta, hogy

a nagyvadállomány a valóságban nagyobb lehet, mint ami a – szintén látványos növekedést mutató – hivatalos adatokból látszik,

hiszen a társaságoknak a szisztematikus alulbecslés áll érdekében, ugyanis ezzel lehet alacsonyan tartani a kilövési kvótákat (ez amellett, hogy munkát takarít meg, a vadpopuláció további növekedését is garantálja). Eközben a természetesen előforduló apróvadállomány viszont csökken, de ennek már nem a vadászathoz, hanem a nagyipari, monokultúrás mezőgazdasághoz van köze: az apróvadnak nem kedveznek a nagy táblák, a változatos élőhelyeket szereti.

Többektől hallottuk, hogy a vadásztársaságok túlzó mértékű vadetetéssel is hozzájárulnak a túlszaporodott nagyvadállomány fenntartásához, de az etetés szerepét illetően nincs konszenzus még természetvédelmi berkeken belül sem: vannak, akik szerint a bőséges élelmet biztosító mezőgazdaságnak vagy a klímaváltozás miatti enyhe teleknek hangsúlyosabb szerepük van abban, hogy ekkorára duzzadt a szarvas-, őz- vagy vaddisznó-populáció. A helyzet megítélése kettős: vadászati oldalról sokan büszkék az ország hatalmas vadállományára, Semjén Zsolt is gyakran beszél a világszínvonalú magyar vadgazdálkodásról, de a természetvédelmi szakemberek legalább 5-10-szeres túltartást szoktak emlegetni az élőhelyek valódi eltartóképességéhez, illetve az ideális egyensúlyi állapothoz képest.

Horthynak még megfelelt, ma már kevés

Az állomány évtizedek óta tartó növekedésével a társaságok és a bérvadászok jól járnak, a befolyó pénzmennyiség békeidőben növekszik: 2019/2020-ban (az utolsó évben, amin még nem látszik a járvány) a teljes ágazat elkönyvelt bevétele 30 milliárd forint volt, amiből 3,6 milliárd forint eredmény maradt a kiadások levonása után. Az egyenleg trendszerűen javult az elmúlt években, ami mutatja: komoly pénzügyi ösztönzők tolják a felé a társaságokat, hogy a hobbivadászatnak mostanában az elitre jellemző módját részesítsék előnyben. Milyen ez a mód? Gyors, eredményes, látványos és legfőképpen drága vadászat.

„A hobbivadász topmenedzser nem azért fizet, hogy napokat cserkeljen az erdőben, míg végül nem is biztos, hogy ki tudja lőni a kapitális bikát, vagy adott esetben végül ne is lőjön semmit. Ezeknek az embereknek nincs idejük több napot eltölteni egy vadászaton, egy hétvége alatt látványos eredményt várnak a pénzükért. Nem ritka, hogy egy este alatt 3-4 bőgőhelyet is végigjárnak a vadásszal, amíg nem tud a kedvére való és kellő számú vadat ejteni, ehhez viszont kell a nagy állomány”

– meséli egy terepen dolgozó forrásunk. Az apróvadnál ugyanez a szemlélet a tenyésztett, majd a vadászat előtt a területen százával kiszórt, egyébként a természetben életképtelen állatokban érhető tetten. A mennyiségi szempontok a terítékek átlagos méretének változásából is jól kiolvasható, az elejtett vadak száma nagyjából az állomány növekedésével párhuzamosan emelkedik, tehát pár évtized alatt a sokszorosára duzzadt. Példaként nézzük meg a gímszarvast (további adatok itt):

Az Országos Vadgazdálkodási Adattárban csak az 1960-as évekig visszamenőleg látszanak a számok, de ha még korábbra megyünk vissza, még megdöbbentőbb a különbség. Egy 1927-es szakkönyvben (Lovassy Sándor: Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik) megtaláltuk az éves terítékek nagyságát állatfajra lebontva, és e szerint a vadászat egyik fénykorának számító Horthy-korszakban egy év alatt 9 ezer vaddisznót, 2 ezer dámszarvast, 27 ezer őzet és 11 ezer gímszarvast ejtettek el.

Az állomány- és terítéknövekedés minden esetben többszörös, miközben már akkoriban is vadaskertekben nevelték a vad jelentős részét, a természetközeli élőhely nem lett több, inkább kevesebb.

Ezzel párhuzamosan a vadászok száma is nőtt, de korántsem ilyen mértékben:

Vagyis egy-egy sportvadász is sokkal több vadat ejt el, mint korábban. Beszélgetőpartnerünk egy példával világítja meg, milyen elvárásokat támaszt az iparszerű hobbivadászat: „a mezőgazdasági múzeumban ki van állítva egy fénykép Horthy Miklós egy vadászatáról, kilenc vadász áll a teríték fölött, ami kilenc vaddisznóból áll. Ha ma ilyen történne egy vadásztársaságnál, hogy csak ennyit sikerül kilőniük a magas rangú vendégeknek, jó pár embernek nem kellene mennie másnap dolgozni.”

A crossmotornál nagyobb gond a muflon

Jól ment tehát a vadásztársaságok szekere, ameddig nem borított mindent a világjárvány, a gazdálkodók és a természetvédelmi szféra viszont már kevésbé látja diadalmenetnek a vadgazdálkodás felfutását. „Valaha ez egy melléküzemág volt az erdőgazdálkodás mellett, mint – mondjuk – a gyógynövénygyűjtés, most viszont önálló ágazat, ami fenn akarja tartani magát, és ennek sok a kárvallottja”, hallottuk. A gond elsősorban a nagyvadállomány növekedéséből származik: a nagytestű állatok csapatai rengeteg vadkárt okoznak a földeken, és erdőgazdálkodási, természetvédelmi munkák sikerét is veszélybe sodorják azzal, hogy lelegelik a fák hajtásait, nem hagyják felújulni az erdőket.

A nagyvadak patáikkal gyakran letapossák az olyan fokozottan védett élőhelyeket, mint a különösen érzékeny sziklagyepek – ráadásul ezt leginkább egy olyan fajra, a muflonra jellemző, ami nem is őshonos Magyarországon, hanem éppen a vadászat kedvéért telepítették be.

„Ez a magyar természetvédelem egyik legnagyobb problémája jelenleg. Lehet a crossmotorosokon siránkozni, de amit ők csinálnak, az eltörpül a vadkár mellett, és a vaddisznó ellen nem lehet büntetőeljárást indítani”

– mondta nekünk egy természetvédelmi szakember, aki sűrűn tapasztalja, hogy a vadászok hárítják a felelősségüket.

Az idegenhonos fajokkal kapcsolatban szintén gyakran nem értenek egyet a vadászati ágazat és a természetvédelem képviselői: rendszeres probléma, hogy vadászati céllal olyan fajok behozatala merül fel (vagy történik is meg), amelyek itthon kiszoríthatnak őshonosakat, tavaly például a vörös fogoly vadászati hasznosítását hagyták jóvá rendeleti úton.

A ragadozók kérdése is gyakori ütközőpont a természetvédelem és a vadászok között, aktivisták és szakemberek gyakran vádolják azzal a vadászokat, hogy a maguk területén irtják az éppen csak visszatelepülő nagyragadozókat. Egy civil szervezet munkatársától hallottuk, hogy bizonyítani nem tudják, de biztos információjuk van arról, hogy egy év alatt kilőttek 10 farkast a Zemplénben.

A vadászoknak a fent ismertetett dinamika miatt érdekükben áll a konkurenciát jelentő nagyragadozók irtása, az egyensúlyban lévő ökoszisztémákért dolgozó természetvédelemnek azonban ez érthető okokból nem tetszik. Egy vadász forrásunk szerint ugyanakkor nem ennyire éles a helyzet: „a vadásztársaságok csak gazdálkodni akarnak, ehhez tudni szeretnék, hogy egy farkasfalka jelenléte mennyit visz a többi vad ritkítása révén, és mennyit hoz azáltal, hogy például farkas is vadászhatóvá válik a területen”. Szerinte

a természetvédelem is hajlamos túlzásokba esni ezen a téren, „az aranysakált is eleinte védetté akarták nyilváníttatni, aztán most már irtani kell, mert komoly károkat okoz a haszonállat-állományban is”,

mondta. A jelentős károkozás a ragadozómadarakra nem jellemző, de alkalmanként sajnos ők is áldozatul esnek hivatásos vadászoknak, ha nem is szándékosan: a sasok, sólymok megtalálják és megeszik a rókák, rablómadarak ritkítására illegálisan kihelyezett, mérgezett csalikat. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársai minden évben tucatjával találnak emiatt elhullott példányokat. A mérgezések elkövetését nehéz bárkire rábizonyítani, de abban a néhány esetben, amikor mégis sikerült (például a csapdák környékének bekamerázásával), többségében vadászatra jogosultak kerültek a hatóságok látókörébe – hallottuk több forrásunktól. „Tudjuk, hogy a problémás dolgokat egy kisebbség követi el, de a vadászok többsége túl elnéző velük szemben. Sokat lendítene a vadásztársadalom megítélésén, ha nagyobb lenne a belső kontroll, a tisztességes többség nem tűrné meg az ilyen viselkedést”.

A vadászati lobbi és a politika

Az „Egy a Természettel” kiállításszlogen tehát itthon messze nem állja meg a helyét, ha az illetékeseket kérdezzük, és az ellentétek nem csak a konkrét ütközőpontokon érhetők tetten. A vadászat és természetvédelem konfliktusa a két terület érdekérvényesítő képességében is megmutatkozik, ami rávilágít a probléma rendszerszintű jellegére. „Magyarországon a vadászati lobbi mindig erős volt, hiszen ez a kiváltságosok sportja, a köznép számára korlátozott a hozzáférés”, mondta egy nemzeti parkban dolgozó beszélgetőpartnerünk, aki így magyarázta a vadászat és a befolyás kapcsolatát:

„A vadászati jog a mai napig a földhöz kötődik, de mivel elaprózódott a birtokszerkezet, a földtulajdonosok a gyakorlatban nem tudják hasznosítani. Ezért bérbe kell adniuk a jogot és a területet a vadászatra jogosultnak. Itt tér vissza az, hogy a vadászat lényegileg mindig a kiváltságosoké marad, hiszen a vadásztársaságok olyan szervezetek, amelyek jelentős befolyással bírnak anyagi, politikai, társadalmi értelemben. A vadászterületet azok tudják bérbe venni, akik ehhez megfelelő befolyással és anyagi lehetőséggel bírnak.”

Szerinte ebből a tényből sok minden következik, így például egészen odáig hat, hogy végső soron a vadásztársadalom csak a töredékét téríti meg a vadak által a terményben okozott kárnak:

„Egyes vadász urak olyan pozícióban vannak, hogy nem tanácsos velük összeveszni, és a gazdák inkább nem is jelentik a vadkárt, hanem inkább kerítést húznak a földjük köré. A vadkerítések miatt Nyugat-Magyarország egy része már kerítés hátán kerítés, aki szokott kirándulni, az tapasztalhatja.”

A vadászok azzal árnyalták az elithobbiról szóló képet, hogy a vizsga letétele egy B kategóriás jogosítvány árából kihozható, egy pár napos fácánozás pedig nem drágább, mint egy wellnesshétvége. Bérvadászat formájában tehát egy átlag középosztálybelinek is űzhető sportról beszélünk, de a nagy biznisz persze nem ebben van. Aki pedig igazán komolyan venné a hobbit és a kapcsolatépítést, és belépne egy vadásztársaságba, annak sok százezres, de inkább többmilliós beugrókkal kell számolnia, ahogyan a különleges trófeás vadak elejtése is hasonlóan drága mulatság. Ennek megfelelően a vadászok között erősen felülreprezentált a gazdasági, politikai elit, amelynek tagjai a vadászatra nem csak sporttevékenységként, hanem kapcsolatépítésként is tekintenek.

Nem csoda tehát, hogy a vadászat minden politikai rendszer alatt nyeregben volt. A rendszerváltást követő két évtizedben sem kellett félteni a vadászokat, de az újabb Orbán-kormányok alatt még inkább kivételezettnek látszik az ágazat helyzete, miközben a környezet- és természetvédelmi intézményrendszert eléggé megnyirbálták 2010 óta – ez szintén nem szolgáltat jó alapot a két terület együttműködéséhez.

A vadászlobbi erőre kapásának biztosan nem tett rosszat, hogy olyan befolyásos fideszesek és kormánytagok hobbija a vadászat, mint Semjén Zsolt, Kovács Zoltán vagy éppen Lázár János.

A vadásztársaságokat tömörítő Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke maga Semjén Zsolt, akinek vadász beszélgetőpartnereink szerint több dolgot köszönhet az ágazat. Az ő közbenjárásával egyszerűsödtek például a fegyvertartási szabályok, és a bizonyos helyekre bőkezűbben csordogáló állami támogatásokat is neki tudják be a legtöbben.

A Kittenberger–Kovács tengely

Ettől függetlenül a közösségben sokan nem boldogok attól, hogy ennyire „rátelepedett” a politika a vadászatra, és hogy emiatt az emberek egy része a rongyrázó neresekkel vagy a fideszességgel azonosítja a tevékenységet. „Csak nem gondolhatják komolyan az emberek, hogy a 67 ezer magyar vadász mind fideszes”, csattant fel egy forrásunk. Egy másik vadász arra kért minket, hogy cikkeinkben „ne mossuk össze őket a vadászatot hagyományosan kedvelő elittel”. („Minket, akik sokan gyerekkorunk óta cseperedtünk vadásszá, akiket az apjuk meg a nagyapjuk nevelt természetszerető, a vadat megbecsülő erdőkerülővé, és akik Fekete István, Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond könyvein nőttünk fel.”)

Néhány forrásunk azt is megjegyezte, hogy ez az átpoliizáltság azért nem jár annyi előnnyel, mint amit a kívülállók gondolnak – még anyagi vagy jogszabályalkotási szinten sem.

Sokan elégedetlenek például azzal, ahogyan az új vadgazdálkodási tájegységeket kialakították. Ennek szükségességét azzal magyarázta a politika, hogy a a vadgazdálkodás szempontjából jobb, ha kisebb, homogén egységekre van osztva a terület, de bekerült egy sokakat hátrányosan érintő elem a törvénybe: e szerint a vadásztársaság határa nem terjedhet túl a tájegység határán, miközben az újonnan kialakított tájegységi határok vadásztársasági határokat vágtak ketté. Így a pórul járt társaságok működése ellehetetlenült az új haszonbérleti ciklusban. „Ezeket valószínűleg felszívták más társaságok. Vadászkörökben azt gyanítjuk, hogy kifejezetten az lehetett az újraosztás célja, hogy ez megtörténhessen, és a jobban fekvő társaságok területe nagyobbra nőhessen” – mondták erről nekünk.

Egy másik vadász arról panaszkodott, hogy a társaságok egy része a tönk szélén billeg, mivel a járvány miatt a bevételek visszaestek, de a vadkárt ugyanúgy meg kell téríteni: „mi, akik az érdemi munkát végezzük odakint, szenvedélyből, épp súlyos pénzügyi gondokkal küzdünk”.

Az is ellenérzést vált ki a régi vadászokból, hogy a sportot rövidebb ideje, hobbiként űző politikusok „pár év után elhiszik magukról, hogy mindenhez értenek, szakmai kérdésekbe is bele akarnak szólni”.

Kovács Zoltán működését több elkötelezett vadász forrásunk is sérelmezte: „sokan nehezen nyelik be, hogy ez az ember 3-4 éve vadászik, de beleül Kittenberger Kálmán székébe mint a Nimród főszerkesztője”, mondták.

Arról is többen panaszkodtak, hogy amióta Kovács vezeti, a Nimródban tovább gyengült az amúgy sem túl erős koncepció, a szerkesztőség lecserélődött, nincsenek releváns szakmai viták, öncenzúra működik (például kényes témaként hónapokig nem mertek foglalkozni az afrikai sertéspestis terjedésével, amikor az már bőven téma volt itthon).

A vadászok sem akarják

Ennyiből talán már világos, hogy miért sántít nagyon a magyar helyzetben a kiállításra húzott Egy a Természettel koncepció, de ettől még a vadászok körében lehetne népszerű a rendezvény ötlete. Erre azonban háttérbeszélgetéseink és egyéb hozzánk befutó vélemények alapján nem mernénk megesküdni. Forrásaink mind hasonló aggályokat említettek a kiállítás kapcsán: többen Lázár János kritikáját osztották, miszerint a sima vadászati kiállítás felett egyszerűen eljárt az idő, és a hangzatos szlogenek ellenére nem látják garantálva, hogy az esemény sikeresen megugorja a kor elvárásait.

Semjén Zsolték rendszeresen emlegetik a külföldi vadászok bevonzását és általában a turizmus újraindítását is az esemény kapcsán, de forrásaink ezzel kapcsolatban is szkeptikusak voltak: laikus turista nem fog Budapestre jönni egy ilyen eseményre, külföldi vadász pedig jön elég így is, amikor épp nincs koronavírus, mondták, a bevételek nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a kül- és belföldi vadászok között (itt a 17. oldalon látható). „A '71-es kiállításnál ez egy fontos szempont volt, mert a Kádár-rendszer ebből a forrásból is tudott valutához jutni, de ma ez már nem probléma”, mondták.

Volt, aki a szervezést is belengő nepotizmusra panaszkodott: „Bors Richárd, aki egy vadászceleb, leginkább a vadászati szépirodalom terén alkotott, de felsőfokú végzettsége nincs, idegen nyelvet nem beszél, ma már a Nimródnál főszerkesztő-helyettes és a világkiállítás szakmai igazgatója. Azt mondják, neki azért vitte fel az isten a dolgát, mert Jenik Péter osztálytársa volt, aki Semjén Zsolt kabinetfőnöke.” Egy vadász arról írt a Telexnek:

„A Magyarországon tevékenykedő, a magyar vadgazdálkodást önerőből működtető több mint 60 000 egyszerű magyar vadász nem akarta ezt a világkiállítást. Megkockáztatom, hogy a vadászok érdekvédelmi szervezete, vagyis az Országos Magyar Vadászkamara sem, bár ezt bizton nem állíthatom. Ez a kiállítás a vadászathoz szintén közel álló, vezető politikusok ötlete volt, akik minden követ megmozgattak ahhoz, hogy megvalósítsák, még egy nagy elérésű, 120 éves magazint is einstandoltak hozzá.”

Eleinte egyébként sokan még lelkesek voltak, amikor 2016-ban felmerült a kiállítás ötlete, az idősebbek közül sokak lelki szemei előtt megjelent a ‘71-es rendezvény sikere. De aztán ahogy múlt az idő, egyre inkább látszott, hogy ez valami másról fog szólni, ráadásul a szervezési oldalon is kiütközött a dilettantizmus, állították nekünk többen.

Kovács Zoltán működését több elkötelezett vadász forrásunk is sérelmezte: „sokan nehezen nyelik be, hogy ez az ember 3-4 éve vadászik, de beleül Kittenberger Kálmán székébe mint a Nimród főszerkesztője”, mondták.

Arról is többen panaszkodtak, hogy amióta Kovács vezeti, a Nimródban tovább gyengült az amúgy sem túl erős koncepció, a szerkesztőség lecserélődött, nincsenek releváns szakmai viták, öncenzúra működik (például kényes témaként hónapokig nem mertek foglalkozni az afrikai sertéspestis terjedésével, amikor az már bőven téma volt itthon).

A vadászok sem akarják

Ennyiből talán már világos, hogy miért sántít nagyon a magyar helyzetben a kiállításra húzott Egy a Természettel koncepció, de ettől még a vadászok körében lehetne népszerű a rendezvény ötlete. Erre azonban háttérbeszélgetéseink és egyéb hozzánk befutó vélemények alapján nem mernénk megesküdni. Forrásaink mind hasonló aggályokat említettek a kiállítás kapcsán: többen Lázár János kritikáját osztották, miszerint a sima vadászati kiállítás felett egyszerűen eljárt az idő, és a hangzatos szlogenek ellenére nem látják garantálva, hogy az esemény sikeresen megugorja a kor elvárásait.

Semjén Zsolték rendszeresen emlegetik a külföldi vadászok bevonzását és általában a turizmus újraindítását is az esemény kapcsán, de forrásaink ezzel kapcsolatban is szkeptikusak voltak: laikus turista nem fog Budapestre jönni egy ilyen eseményre, külföldi vadász pedig jön elég így is, amikor épp nincs koronavírus, mondták, a bevételek nagyjából egyenlő arányban oszlanak meg a kül- és belföldi vadászok között (itt a 17. oldalon látható). „A '71-es kiállításnál ez egy fontos szempont volt, mert a Kádár-rendszer ebből a forrásból is tudott valutához jutni, de ma ez már nem probléma”, mondták.

Volt, aki a szervezést is belengő nepotizmusra panaszkodott: „Bors Richárd, aki egy vadászceleb, leginkább a vadászati szépirodalom terén alkotott, de felsőfokú végzettsége nincs, idegen nyelvet nem beszél, ma már a Nimródnál főszerkesztő-helyettes és a világkiállítás szakmai igazgatója. Azt mondják, neki azért vitte fel az isten a dolgát, mert Jenik Péter osztálytársa volt, aki Semjén Zsolt kabinetfőnöke.” Egy vadász arról írt a Telexnek:

„A Magyarországon tevékenykedő, a magyar vadgazdálkodást önerőből működtető több mint 60 000 egyszerű magyar vadász nem akarta ezt a világkiállítást. Megkockáztatom, hogy a vadászok érdekvédelmi szervezete, vagyis az Országos Magyar Vadászkamara sem, bár ezt bizton nem állíthatom. Ez a kiállítás a vadászathoz szintén közel álló, vezető politikusok ötlete volt, akik minden követ megmozgattak ahhoz, hogy megvalósítsák, még egy nagy elérésű, 120 éves magazint is einstandoltak hozzá.”

Eleinte egyébként sokan még lelkesek voltak, amikor 2016-ban felmerült a kiállítás ötlete, az idősebbek közül sokak lelki szemei előtt megjelent a ‘71-es rendezvény sikere. De aztán ahogy múlt az idő, egyre inkább látszott, hogy ez valami másról fog szólni, ráadásul a szervezési oldalon is kiütközött a dilettantizmus, állították nekünk többen.

Nemrég az Átlátszó foglalkozott azzal, hogy látszólag jelentős csúszásban van a kiállítás infrastrukturális része, ezzel kapcsolatban Kovács Zoltánék persze azt kommunikálták, hogy már célegyenesben járnak, és az esemény mindenképp meg lesz tartva. Ám ha az épületekről a tartalom felé nézünk, akkor is egyre nagyobb kihívásnak látszik, hogy idejére meglegyen minden. „Ha elindul 2016-ban a szervezés, akkor lehetett volna belőle valami, de sokáig csak téblábolás volt. Most itt vagyunk lassan öt hónapra a kiállítástól, és azt sem tudjuk, gyűjtik-e valahol a kiállítandó tárgyakat, vagy hogy folyik-e az ezekkel kapcsolatos ügyintézés” – mondta egy a vadászati intézményrendszerben magas pozíciót betöltő forrásunk arra utalva, hogy a külföldről behozott trófeák könnyen nemzetközi egyezmények hatálya alá eshetnek, ahol több hónapos ügyintézéssel kell számolni.

Egy másik vadász arról beszélt, senki ne gondolja, hogy ők nem tudják, milyen rossz üzenete van a kiállítás egyre vaskosabbra dagadó költségvetésének a jelenlegi gazdasági válságban.

Az elszabaduló költségekről mi is számos alkalommal beszámoltunk, ezért ezekről részletesen itt nem írunk, de a lényeg: az esemény rendezvényszervezési és kommunikációs költségei összesítések szerint már biztosan több mint ötmilliárd forintot visznek el (a végösszeg Kovács Zoltán tavalyi bejelentése nyomán 10 milliárdig is felmehet), és jelentős részben kormányközeli cégekhez vándorolnak, de részben emiatt újítják fel a Hungexpót is 55 milliárdból. Ha már ennyit elkölt a vadászatra a magyar állam, akkor azt okosabban is tehetné, vélekednek sokan:

• Újra lehetne gondolni például a vadásztársaságok rendszerét, mert a mai forma egyre kevésbé tűnik alkalmasnak arra, hogy megfeleljen az olyan új kihívásoknak, mint a sertéspestis kezelése.
• Lehetne támogatni a járvány miatt pénzügyi bajba került társaságokat.
• Gondoskodni lehetne az utánpótlásnevelésről, ugyanis elöregedőben van a vadásztársadalom.
• Vagy éppen erősíteni lehetne a kapcsolatot, ösztönözni a gyümölcsözőbb együttműködést a természetvédelmi vagy akár a mezőgazdasági területtel, ahol a vadászokra sok hasznos szerep hárulhatna optimális esetben.

A vadásztársadalom növekvő része attól tart, hogy a szerintük is joggal kritizálható, manapság folyamatos politikai támadások kereszttüzében álló Egy a Természettel kiállítás rájuk ég, velük azonosítják majd. Egy a rendezvénnyel eleinte még szimpatizáló forrásunk a sokasodó negatívumok miatt úgy fogalmazott: sokan már annak örülnének jobban, ha az egész inkább elmaradna a járványhelyzetre hivatkozva. „Semmi nem úgy alakult az esemény körül, ahogyan kellett volna, és tartunk tőle, hogy lebőgés lesz a vége, miközben még a vadászokkal szembeni indulatokat is gerjeszti a társadalomban.”

Ehhez a cikkhez természetesen szerettük volna megszólaltatni a vadászat terén leginkább érdekelt kormánytagokat, különösen Kovács Zoltánt, vagy más fontos pozíciót betöltő személyt a kiállítást szervező irodától. Megkeresésünkre azonban sehonnan nem kaptunk választ, holott Semjén Zsolt például a Telexnek korábban külön is jelezte, hogy nagyon szívesen beszélne a vadászati kiállításról.