Forrás: GALAMUS-CSOPORT | 2014.04.14.

Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász The New York Times-beli blogjában jelent meg Kim Lane Scheppele princetoni alkotmányjogász tanulmánya Legális, de nem tisztességes címmel. Paul Krugman ajánlása szerint Scheppele arról ír, „hogyan fordult át 45 százaléknyi választó szavazata a Fidesz kétharmados többségébe”.

Mint az várható volt, Orbán Viktor és pártja, a Fidesz könnyedén biztos győzelmet aratott hétvégén a magyar választáson. A kormányzó párt a szavazatok 45 százalékát szerezte meg, de az új „játékszabályok” a relatív többségi szavazatból a parlamenti mandátumok kétharmadát eredményezték. Folytatódó kétharmados parlamenti többség biztosítja tehát Orbánnak, hogy mindenféle kényszer nélkül kormányozzon, hiszen tetszése szerint változtathatja meg még az alkotmányt is. Ám ez az alkotmányozó többség egy hajszálon függ.

Orbán kormányzati felhatalmazása biztos, mert a pártja több szavazatot kapott, mint bármelyik másik önálló politikai tömb. Ami viszont nem legitim, az a kétharmados többsége. Orbán természetesen nem támogatta a magyar kétharmada, megközelítőleg sem. Valójában a többség más pártokra szavazott. Orbán a kétharmados győzelmet jogi torzítások sorával érte el. Legális tehát. De torzított.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) nemzetközi megfigyelői missziója élesen bírálta a választásokat. A megfigyelők úgy találták, hogy „a fő kormányzó párt indokolatlan előnyöket élvezett”. A misszió a nemzetközi normák számos megsértéséről, ezen belül a párt és az állam elválasztásának hiányáról, az elfogult médiakörnyezetről, pártos Választási Bizottságról, a választókerületek meghatározásában az átláthatóság hiányáról és általában lejtős pályáról számolt be. Mindez szintén hozzájárult Orbán sikeréhez.

Ebben az írásban elmagyarázom, hogyan lett egy relatív többségi eredményből alkotmányozó parlamenti többség, és hogy ez a szupertöbbség miért köszönhető sokkal inkább annak, hogy a Fidesz önmagát hozta előnyös helyzetbe, mint a népakaratnak.  Ki fogom mutatni azt is, hogy a Fidesz kétharmados többsége annyira szoros volt, hogy függ minden egyes olyan trükktől, amelyet a párt a saját hasznára bevezetett a választási rendszerbe. Egyetlen mandátummal kevesebb, és a szupertöbbség már nem lenne meg.

Amikor azt mondom, hogy Orbán szupertöbbsége nem legitim, nem azt állítom, hogy Orbán egyszerűen elcsalta a választásokat. Egyetlen más párt sem közelítette meg a szavazatok Orbánra leadott 45 százalékát, ám ha kizárjuk a szomszédos országokban élő új magyar állampolgárokat – azokaz az embereket, akik valójában nem élnek Magyarországon, és várhatóan soha nem is fognak ott élni – Orbán támogatottsága a hazai választók körében már csupán 43,5 százalékot tesz ki.

A baloldali szövetség – öt párt szocialisták vezette együttese – a szavazatoknak mindössze 26 százalékát kapta. Nyilvánvalóan nem sikerült megragadnia a szavazók képzeletét, és tőkét kovácsolnia abból a tényből, hogy a szavazók mintegy fele kormányváltást akart. A szélsőjobboldali párt, a Jobbik a szavazatok sokkoló 21 százalékát kapta, ami megdöbbentő, vagyis 3 százalékkal többet a 2010-es, szintén magas szavazati arányánál, és ezzel az Európai Unióban a legsikeresebb szélsőjobboldali párt lett. A kicsi, homályosan zöld (de általában is homályos) párt, az LMP épphogy becsúszott az 5 százalékos bejutási küszöbön fölött a parlamentbe.

Orbán kétharmados parlamenti többsége mögött olyan számítások komplex sora rejlik, amelyek nagyon sok tényezőtől függnek. A magyar választási rendszer pokolian bonyolult. A lényeg az, hogy a „kétharmados többséghez” jóval csekélyebb szavazói támogatás szükséges, mint az ember a kétharmad nagyságából gondolná, és sokkal több benne a jogi trükközés, mint amennyit egy demokratikus kormánynak szabad lenne használnia. Orbán talán megérdemelte parlamenti többségét, de nem a szupertöbbséget jelentő mandátumot.

Ezzel együtt is meg kell mondani, hogy a Fidesz valószínűleg mindenképpen parlamenti többséget szerzett volna, függetlenül attól, milyen választási rendszer van Magyarországon. A magyarországihoz hasonló legtöbb vegyes választási rendszer többséggé emeli a nagy relatív többséget. És sok kormány – ha teheti –, igyekszik úgy alakítani a szabályokat, hogy elősegítse a saját újraválasztását. A választási szabályok valamelyes testreszabása a hatalmon lévő párt érdekében sajnálatos, de normális.

Az Orbán-kormány azonban jócskán túlment a szokásos bütykölésen, amikor hivatalban töltött négy éve alatt alaposan megváltoztatta a választás jogi kereteit. Az új rendszer pontosan azzal a céllal alakították ki, hogy Orbánnak a többséginél kisebb szavazati arány mellett is mérhetetlenül aránytalan, kétharmados többséget biztosítson. És ez működött.

A nemzetközi választási megfigyelőket nem hatotta meg az új rendszer. Mint később látni fogjuk, elsősorban a kampány és a választás értékelésére koncentráltak, de kifejezésre juttatták aggodalmukat a választási keretek miatt, és amiatt, ahogyan elfogadták őket. Mint a választási megfigyelők megjegyezték, a kormányzó párt „aránytalan előnye” részben „példátlan mértékű jogi átalakításból” ered, és olyan törvényekből áll, amelyeket „nyilvános konzultáció vagy az ellenzéki pártokat bevonó párbeszéd nélkül fogadtak el”. Megállapították, hogy „a mód, ahogyan ezeket a törvényeket elfogadták és gyakran módosították, egyebek között a mostani választásokat megelőző egy évben, jogbizonytalansághoz vezetett, és nem biztosította a hatékony s bevonó jellegű nyilvános konzultációt, ellentétben a nemzeti jogszabályokkal és a jó gyakorlattal”. A választási megfigyelők arra jutottak, hogy az új választási szabályozás elfogadásánál alkalmazott törvényhozási folyamat „aláássa a reformfolyamatba vetett bizalmat és a támogatást”.

Ez komoly ítélet, még ha a nemzetközi jelentésekre jellemző diplomáciai nyelven íródott is.

Hogyan hozta létre ez a jogi generáljavítás a 2014-es választási eredményeket? Orbán egy újabb földcsuszamlásszerű győzelem látszatát produkálta, noha ez a földcsuszamlás nem történt meg.

Orbán győzelme valójában elleplezte, hogy egyre inkább csökken a magyar választókra gyakorolt vonzereje. A 2010-es és a 2014-es választások között Orbán elvesztette támogatói jelentős részét. 2010-ben a Fidesz több mint 2,7 millió szavazatot kapott, 2014-ben pedig kevesebb mint 2,3 milliót szerzett. Ezt a – Fidesz összes szavazóját tekintve – 16 százalékos csökkenést a posztkommunista időszak összes választásának egyik legcsekélyebb részvételi aránya produkálta, amellett, hogy a szavazatukat leadók körében a párt támogatottsága 8 százalékkal csökkent. Valójában a kommunizmus vége óta a három legcsekélyebb részvételi arányt mutató választás az volt, amelyeken Orbán győzött: 1998, 2010 és 2014.

Ezek a számok elleplezik Orbán hazai népszerűségének még drámaibb hanyatlását, mert magukban foglalják a szomszédos államokban élő új állampolgárokat is, akiknek a  2012-es Fidesz-alkotmány biztosított állampolgárságot. Az új állampolgárok, akik most szavaztak először, félelmetes erőt jelentenek, hiszen 95 százalékban a Fideszre szavaztak.

Ezek az új állampolgárok azonban 2010-ben nem szavazhattak, tehát érdemes összehasonlítani Orbán támogatottságát nélkülük 2010-ben és 2014-ben. Orbán a hazai szavazók körében ezúttal mindössze 2,1 millió szavazatot kapott, vagyis elvesztette az őt 2010-ben támogatók 21 százalékának a támogatását. Ebben a csoportban 9 százalékkal esett a pártlistájára leadott szavazatok száma is.

A Fidesz összességében elvesztette hazai szavazóinak több mint az ötödét, részben a kisebb részvételi arány miatt, de azért is, mert mind a szélsőjobboldali Jobbik, mind a baloldali szövetség a 2010-esnél több szavazatot kapott, mint az alábbi grafikon mutatja.

A lanyha részvétel és még a két másik nagy párt ennek ellenére jobb eredménye is Orbán gyengeségét mutatja – hatalmas parlamenti többsége dacára. Az összes szavazó 37 százaléka maradt távol az urnáktól, 35 százalék más pártokra szavazott, és valójában a magyarok mindössze 28 százaléka adott le a Fideszt valóban megerősítő szavazatot (beleértve a „határokon túli” szavazókat is).

Ha csak azokat vesszük figyelembe, akik valóban elmentek szavazni, és ezzel figyelmen kívül hagyjuk annak a lehetőségét, hogy önmagában a csekély részvétel is Orbán gyengeségének a jele, akkor azt látjuk, hogy 51 százalék szavazott a parlamentbe bejutott másik három pártra, és csak 45 százalék adta a voksát a Fideszre. És mégis: a szavazók 51 százaléka a parlamenti mandátumoknak mindössze 33 százalékát kapja meg, míg Orbán megkapja a maga kétharmados többségét.

Hogy lehet az, hogy a szavazatok mindössze 45 százaléka kétharmados parlamenti többséggé változik át? Orbán „kétharmadát” egy sor legális, de nem tisztességes jogi trükk tette lehetővé.

(Ahhoz, hogy az elemzés követni tudják, azt is tudniuk kell, hogy a magyarok a parlamenti választásokon két szavazatot adnak le: egyet a választókerületük egyéni képviselőjére, és egyet valamelyik pártra. A Fidesz mind a választókerületi, mind a pártlistára adott szavazatok 45 százalékát szerezte meg.)

Orbán választási rendszerének általános hatása az volt, hogy hatalmas aránytalanságot teremtett a tekintetben, hogy az egyes pártoknak hány szavazatra volt szükségük egy parlamenti mandátum megszerzéséhez. Ha összeadjuk az összes (a pártlistákra és az egyéni jelöltekre) leadott szavazatot, és elosztjuk azoknak a parlamenti helyeknek a számával, amelyeket az egyes pártok valóban megszereztek a választáson, akkor világossá válik, hogy nem minden szavazat volt egyenlő a parlamenti képviselet biztosítása szempontjából. Egy egyszerű képlet leírja, hogy bármely más pártnak hány szavazatra lett volna szüksége ahhoz, hogy olyan parlamenti képviselethez jusson, amilyet a Fidesz egy szavazattal elért:

1 Fidesz szavazat = 2,1 szavazat a baloldali szövetségre = 2,6 szavazat a Jobbikra = 3,1 szavazat az LMP-re.

Röviden: a Fidesz a parlamenti helyeit sokkal kevesebb szavazattal szerezte meg, mint a többi párt a magáéit.

(hj)