Forrás: GALAMUS-CSOPORT | 2014.04.15.

Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász The New York Times-beli blogjában jelent meg Kim Lane Scheppele princetoni alkotmányjogász tanulmánya Legális, de nem tisztességes címmel. Paul Krugman ajánlása szerint Scheppele arról ír, „hogyan fordult át 45 százaléknyi választó szavazata a Fidesz kétharmados többségébe”.
Az elemzés első része itt olvasható.
 

Korábbi írássorozatomban részletesen elmagyaráztam az új választási rendszert. Most, hogy megvannak a választási eredmények, láthatjuk, hogy az átalakított választási rendszer különböző elemei hogyan járultak hozzá ennek a kétharmados parlamenti többségnek az előállításához.

Az elemzés egyik részében azt állítottam, hogy az új választókerületeket manipulálták annak érdekében, hogy győztes eredményt hozzanak a Fidesznek. Igaz, hogy a parlamenti mandátumok számát 386-ról 199-re csökkentették, ezért újra kellett rajzolni a kerületeket. Mi több, a régi kerületek nagy mértékben egyenlőtlenek voltak, így az Alkotmánybíróság megkövetelte, hogy méretükben egyenlőbbé tegyék őket. De sem a kisebb létszámú parlament, sem az egyenlőbb kerületek nem követelték meg a kerületek manipulálását.

Hogyan állapítható meg, hogy egy választókerület manipulált? Sok módja van a manipulálásnak – annak, hogy a választókerületek pontos határait úgy jelöljék ki, hogy egy bizonyos eredményt hozzanak. A teljes hatás nehezen mutatható ki, ha nem állnak rendelkezésre jobb adatok, mint amilyenekkel rendelkezünk.

Mindenesetre az új kerületek nagy mértékben egyenlőtlenek méreteiket tekintve, ami lehetőséget ad a manipuláció lehetőségének vizsgálatára. Egy olyan manipuláló, akit nem korlátoz a szigorúan egyenlő nagyságú kerületekre vonatkozó követelmény, módszeresen nagyobbra rajzolná ellenfelei kerületeit, mint azokat, ahol saját szavazói dominálnak. A nagyobb kerületekben több szavazat szükséges egy képviselő megválasztásához, így minden szavazat kevesebbet ér. Ha a „baloldali” kerületek következetesen nagyobbak, mint a „jobboldaliak”, akkor ez bizonyíték a konzervatív manipulációra.

Alapvető a választókerületek nagysága (amelyet itt az egyes kerületekben ténylegesen leszavazók száma szerint vettünk) és a feltétel nélküli támogatás közötti viszony (amelyet a baloldali szövetségre és az LMP-re együttesen leadott szavazatok számával mérünk). Ha azt várjuk, hogy egy manipulált rendszer a politikai spektrum jobboldalát szolgálja, akkor a szavazók száma az egyes kerületekben annál nagyobb, minél inkább balra hajlik az adott választókerület. Valójában a leírt variáció (R a négyzeten) 37 százalékot jelent. A társadalomtudományban óriási hatású, ha egy változó több mint egyharmadnyi eltérést okoz egy másik variációhoz képest.

A politikai orientáció és a választókerület mérete – 2014

A rendszer valójában sokkal részrehajlóbb a baloldali szavazókkal szemben, mint az a rendszer volt, amelynek a helyére lépett. A 2010-es kerületi elosztással és szavazati adatokkal számolva ugyanez a modell (a baloldalra leadott szavazatok száma versus a kerületben leadott összes szavazat) kevesebb mint 2 százalékos eltérést indokolt (R a négyzeten = 0,019), mint azt az alábbi ábra is mutatja.

A politikai orientáció és a választókerület mérete – 2010

A régi választókerületek méretüket tekintve sokkal egyenlőtlenebbek voltak (ami valóban problémát jelentett), de megközelítőleg sem voltak ennyire részrehajlók politikailag, mint azt a szinte teljesen egyenes regressziós vonal mutatja. Most azonban erősen részrehajlók a baloldal rovására. Így néz ki egy szavazókerület-manipulálás.

A választókerületek manipulálásának van egy másik világosan látható aspektusa is. A korábbi parlamentben több mandátumot határoztak meg a listás, mint az egyéni jelöltekre leadott szavazatok. (A 2014 előtti rendszer is aránytalan volt, de kevésbé.)  A listás szavazatok, amelyek több jelöltre oszlanak el, arányosabbak, mint az egyéni jelöltekre leadottak, amelyek általánosságban kevésbé arányosak, hiszen csak egy jelölt nyerhet. Az új parlamentben a listás és az egyéni jelöltekre leadott szavazatok relatív arányait megfordították, így most 106 mandátumot az egyéni jelöltekre, 93 mandátumot a pártlistákra leadott szavazatok döntenek el. Ez a mandátumok általános kiszámításában növeli a választókerület-manipuláció hatását.

A Fidesz 2014-ben az egyéni jelöltekre leadott szavazatok 45 százalékát szerezte meg, és mégis a parlamenti helyek 88 százalékát kapta. A választókerületek manipulálásának hatásai még a fenti durva elemzés szerint is nagyban hozzájárultak egy ilyen aránytalan eredmény létrejöttéhez.

Emlékezzünk rá, hogy a Fidesz egyedül jelölte ki az összes választókerület határait egy kétharmados többséget igénylő törvényben, mégpedig anélkül, hogy engedte volna, hogy ebben az ellenzék bármi módon részt vegyen. Mint a nemzetközi választási megfigyelők a választások után elkészített jelentésükben megjegyezték: „A választókerületek kijelölését … az átláthatóság és az átfogó konzultáció hiánya miatt bírálták.” Miközben a választójogi törvény megkövetelte, hogy a választókerületek nagysága az országos átlagtól csak 15 százalékkal térhet el lefelé, illetve felfelé, a választási megfigyelők szóvá tették, hogy kerületek mégis kívül estek ezen a széles sávon. Mint láthatjuk, ez nagyobb teret adott a manipulálóknak, hogy játsszanak a kerületek kijelölésével.

Noha a választókerületek manipulálása valószínűleg a legnagyobb trükk, amely Orbán többségét szupertöbbséggé változtatta, ez a szupertöbbség a szavazatokkal folytatott számos különböző trükközésből épült fel. Korábbi elemzésemben kimutattam, hogyan érték el sokféle módszerrel, hogy a baloldali pártok kénytelenek legyenek együttműködni: kezdve azzal, hogy az egyéni választókerületekben eltörölték a  második fordulót, egészen odáig, hogy a pártlistáknál bevezették az újfajta kompenzációs mandátumokat. Az egyéni választókörzetekben bevezetett új, „a győztes mindent visz” rendszert úgy tervezték meg, hogy a legnagyobb pártot jutalmazza, ezért a szétforgácsolódott és civakodó baloldal számára fontos volt egyesülni ahhoz, hogy győzni tudjon.

A baloldal öt pártja végül szövetségre lépett egymással, hogy legyőzzék a rendszerbe beépített részrehajlást a kis pártokkal szemben. A szövetség csoportjai civakodtak, és szemmel láthatólag gyűlöltek együttműködni, ami kétségtelenül lenyomta a kapott szavazataik számát. Így együtt a 106 választókerületből mindössze 10-ben nyertek az egyéni választókörzeti szavazatok 26 százalékának megszerzésével. De biztosan vesztettek volna szinte minden választókerületben, ha nem lépnek szövetségre.

Az előrejelzéseknek megfelelően a pártok szétforgácsoltságának óriási hatása volt. Ha a szövetség legalább még egy pártot be tudott volna vonni, az LMP-t, akkor több mint megduplázódott volna azoknak az egyéni kerületeknek a száma, ahol a szövetség nyer – 10-ről 21-re. A baloldali ellenzéken belül még az ilyen csekély megosztottság is a felével csökkentette a baloldal által elnyert egyéni mandátumok számát. Így néz ki a rendszer erőteljes hatása.

Az LMP-nek megvoltak a maga okai arra, hogy kívül maradjon a szövetségen, és jól gondolta, hogy ha így tesz, (éppen hogy) létre tudja hozni saját parlamenti frakcióját. De ha csatlakozott volna a szövetséghez, a baloldali ellenzék együtt további 11 egyéni mandátumot szerez, ahelyett az 5 helyett, amelyet az LMP a listás szavazatokból kapott, vagyis a nettó nyereség 6 mandátum lett volna.

(Az egyéni választókörzetek, ahol a baloldali szövetség és a LMP együtt legyőzte volna a Fideszt, a következők: Budapest 1., 2., 4., 6., 12., 13., 15., 18., Baranya 1. és 2., Szabolcs-Szatmár-Bereg 1. sz. választókerület, mint az itt látható.)

Sok vegyes választási rendszer lehetővé teszi, hogy a „felhasználatlan szavazatokat”, amelyeket vesztes jelöltekre adtak le, a listás mandátumok kiszámításánál hozzáadják a pártlistákra leadott szavazatokhoz, ezért ezt „normál kompenzációnak” fogom nevezni. A normál kompenzáció az az eszköz, amellyel a vegyes választási rendszerek arányosabbakká válnak. De csak Magyarországon létezik a győztest kompenzáló rendszer, amely nem törődik az arányossággal. A győztes kompenzálásával az egyéni választókerületek győztesei az általuk kapott szavazatok, valamint a második helyen végzett jelöltre leadott szavazatok közötti különbséget (mínusz egy) hozzáadhatják a pártlistájukra leadott szavazatok összegéhez, amikor kiszámítják a pártlistás mandátumokat. Bonyolult, de itt található az egyszerű magyarázat.

Az eredmények ismeretében láthatjuk, hogy a győztes kompenzálása hat parlamenti mandátummal növelte a Fidesz helyeinek számát, amelyek elengedhetetlenek voltak a párt kétharmados többségéhez. Ezt a Választási Iroda honlapján közzétett adatok felhasználásával számítottuk ki, amely könnyen kezelhető módon közli az első és a második helyen befutó jelöltekre leadott szavazatok száma közötti különbséget. A baloldali szövetség ezekből a mandátumokból hármat, a Jobbik kettőt és az LMP egyet nyert volna.

Az alábbi táblázat megmutatja, hogy ha a győztesek kompenzációját eltávolítanák a rendszerből, a Fidesz hat parlamenti mandátumot veszítene, ami önmagában is messze elérhetetlenné tenné a kétharmados többséget.

Egy másik olyan trükköt is belekotyvasztottak a jogi reformokba, amelyet közvetlenül mérni tudunk a választási eredményekből. Orbán új alkotmánya kérésre sürgős eljárásban állampolgárságot adott etnikai magyaroknak, akik soha nem éltek Magyarországon. Az állampolgársággal jött a szavazati jog is. Mintegy 600 ezer „határokon túli” etnikai magyar nyerte el az állampolgárságot, és közülük csaknem 200 ezer regisztrált a választásokra. A részvételi arány ebben a csoportban 81 százalék volt (sokkal magasabb, mint a hazai választók körében), de a szavazatok 19 százalékát kizárták a szavazatok előkészítésében elkövetett tévedések miatt. Ezeket a szavazatokat végül hat nappal a választások után számolták meg: a Fidesz a „határokon túli” szavazatok 95,49 százalékát kapta.

A „határokon túli” szavazatok 122 588 voksot tettek hozzá a pártlistás szavazatokhoz, ami 1,4 parlamenti mandátumra elég. (Tekintve, hogy előbb összeadják az összes pártlistára leadott és kompenzációs szavazatot, és csak aztán osztják el a megszerezhető mandátumok számával, az összes szavazat benne van a végösszegben, és így az egyes csoportok, mint a „határokon túliak” szavazatai, töredékmandátumokat eredményezhetnek.) Tekintettel arra, milyen közel volt Orbán a kétharmados többséghez, egyértelmű, hogy a „határokon túli” állampolgárok szavazatai nélkülözhetetlenek voltak a megszerzéséhez.  Minden egyes mandátum szükséges volt a kétharmadhoz.

Mivel Orbán szupertöbbsége a „határokon túli” új állampolgárok szavazataitól függ, az alkotmányozó többség a szavazók olyan csoportján múlik, amelynek a szavazatai a legnyitottabbak voltak a csalásra. Korábbi elemzésemben kimutattam, hogy a „határokon túli” magyarok szavazatait gyakorlatilag a valós adatok bármiféle ellenőrzése nélkül adták le. A törvény előírta a Választási Irodának, hogy kizárólag ennél a csoportnál hagyja figyelmen kívül a regisztrálás szabálytalanságait, míg a külföldön élő magyaroknak szigorúbb normákat kellett teljesíteniük. A „határokon túli” szavazók listája titkos volt, olyannyira, hogy csak néhány választási megfigyelő láthatta, és a megfigyelők még akkor sem készíthettek jegyzeteket a listákról. (A külföldi szavazók listájának a titkosságát a kormány szerint az igazolja, hogy Magyarország szomszédai közül kettő, Szlovákia és Ukrajna nem engedélyezi a kettős állampolgárságot.)

Azok közül az új állampolgárok közül, akik magyarországi lakhely nélkül regisztráltak a szavazásra, teljes egyharmad nem adott meg címet, ahová a szükséges papírokat küldeni kellett volna, csak email címet közölt. Így aztán még azt sem tudjuk megmondani, hogy ezek a szavazók mely országokból voksolnak, és még kisebb az ellenőrzés lehetősége annak a folyamatnak a feddhetetlensége felett, ahogyan ezek a szavazók megkapták a szavazócédulákat. A folyamat titkossága ugyan logikus következménye annak, hogy olyan országok magyar etnikumú polgárainak adnak állampolgárságot, amelyek tiltják a kettős állampolgárságot, de a titkosság nagyon megnehezíti a szavazás feddhetetlenségének ellenőrzését. A külföldön szavazó, regisztrált új állampolgárok bárhová kérhették a szavazócédulák kiküldését. És természetesen kizárólag a „határokon túli” magyaroknak volt megengedett, hogy levélben szavazzanak vagy egy megbízott dobja be szavazócédulájukat a kijelölt szavazóhelyen, anélkül, hogy magának a szavazónak személyesen meg kellett volna jelennie.

A „határokon túli” szavazók a regisztrálástól a szavazócédulák leadásáig az egész folyamatban sehol sem találkoztak azzal, hogy igazolniuk kellett volna személyazonosságukat. Ennek eredményeként nem voltak hivatalos ellenőrzések, amelyek biztosították volna, hogy azok az emberek, akik regisztráltak a szavazásra és szavaztak is, valóban azok az új állampolgárok, akiknek a nevében szavaztak. Az összes többi szavazónak, aki voksolt a magyar választáson, be kellett mutatni valamilyen azonosító okiratot. De a határokon túliaknak nem.

A jelenlegi szavazás keveset tett azért, hogy biztosítsa a bizalmat ezeknek a szavazatoknak a tisztességes voltát illetően. A HVG hírportálon közölt fényképek olyan szavazókat mutattak, akik Erdélyben adták le a voksukat, az Erdélyi magyar Nemzeti Tanács által segítőkészen rendelkezésre bocsátott sátrakban. Ezt a csoportot szoros szálak fűzik a Fideszhez. Ha az ember megnézi a képeket, láthatja, hogy nem volt titkos a szavazás.

A Fidesz szövetségesei által segítőkészen biztosított asszisztencia mellett szavazatok tízezreit (konkrétan 111 268 szavazatot) adtak le nem hivatalos gyűjtők, akik összeszedték a szavazatokat a magyar közösségekben, és elvitték őket a szavazóhelyekre, anélkül, hogy bizonyítaniuk kellett volna, hogy az így begyűjtött szavazócédulák érintetlenül és változatlan formában érkeztek meg. Nincs nyilvános számadás arról, hogy kik voltak ezek a begyűjtők. A szavazótól a szavazókörzetig tartó „ellenőrzőlánc” integritásának tisztasága nem volt követelmény.

Noha ezek az új szavazók csak alig másfél mandátumért felelnek, ezúttal kulcsfontosságú szerepük van Orbán pengevékonyságú alkotmányozó többségének biztosításában. De ezekre a szavazatokra a gyanú árnyéka vetül.

Orbánnak a szavazók adtak mandátumot arra, hogy a következő kormány miniszterelnöke legyen. Szupertöbbségét különféle jogi trükkök biztosították, s ezeket azok a törvények tartalmazzák, amelyeket a Fidesz írt a Fidesznek.

*

A választást követő napon a választási megfigyelők igen kemény értékelést tettek közzé a választásokat megelőző egy hónap alatt végzett megfigyeléseik alapján. Jó dolgokat mondtak a jelenlegi szavazás általában hatékony adminisztrálásáról (akkor még nem vették közelről szemügyre a „határokon túli” szavazatokat), és dicsérték a jelöltek sokszínű kínálatát. A megfigyelőcsoport értékelése viszont a választás sok más aspektusáról élesen elítélő volt. Jelentésük a tisztességtelen kampányra összpontosított, amely túlment a választási szabályoknak a fentiekben bemutatott tisztességtelen következményein.

Mint a jelentésük jelzi, „a fő kormányzó párt jogtalan előnyt élvezett”, egyebek között azért, mert a kampány „nem tartotta teljesen tiszteletben a párt és az állam különválasztását”. A választási megfigyelőcsoport sokféle módon megerősítette ezt a lesújtó ítéletet.

A kormány kidolgozott egy szlogent – „Magyarország jobban teljesít” –, amelyet ő maga használt 2013 márciusától kezdve a saját eredményei reklámozására. Nem sokkal a kampány kezdete előtt aztán „eladta” a szlogent a Fidesznek, 640 eurónak megfelelő összegért. Miközben a Fidesz a magáévá tette a jelszót, a kormány is tovább használta a saját hirdetéseiben, azokban a kereskedelmi televíziókban, amelyeknek tilos volt választási hirdetéseket közreadni. Végül aztán a legfelsőbb bíróság megállapította, hogy sérti a kampányszabályokat, hogy a kormány ugyanazt a szlogent használja, mint a kormányzó párt, és a hirdetéseket le kellett venni a műsorról. De ez a döntés a szavazáshoz már nagyon közel eső időpontig, március 18-ig váratott magára, miután a hirdetések már hetek óta mentek a tévében.

A Fidesz vezette önkormányzatok szintén a kormányzó párt nevében kampányoltak, kampányhirdetéseket közöltek a települések által fenntartott televíziókban, hozzájárulva ezzel a párt és az állam szétválasztásának hiányához. Ráadásul a kormánnyal szövetséges CÖF (Civil Összefogás Fórum) által finanszírozott hatalmas hirdetési kampány is „megkerülte a kampányfinanszírozási szabályokat” – közölték a megfigyelők. Amit nem mondtak: maga a törvény mentesítette a kormányt és a civil szervezeteket a kampányfinanszírozási korlátozások és általában a kampányszabályok alól, így a törvény nem szabályozta azt a Fidesz-párti elsöprő információvihart sem, amelyet a kormány és a vele szövetséges civil szervezetek keltettek, míg a pártok tevékenységét szigorúan ellenőrizték.

A választási megfigyelők megjegyezték, hogy a kampány legnagyobb részét a szocialista párt elleni korrupciós állításokról szóló, negatív sajtójelentéseknek szentelték. A kampány korai szakaszában vádakat sorakoztattak fel a szocialisták egyik elnökhelyettese ellen, aki lemondott, mihelyt a vádakat nyilvánosságra hozták. Ami a megfigyelők nem mondtak: a korrupcióról szóló állításokat a kampány elején egy ügyész tette közzé, aki a kormányzó párt régi szövetségese. Felhívták viszont a figyelmet arra, hogy attól kezdve, hogy vádakat  közzétették, a kormánypárti média szinte semmi másról nem szólt egészen a kampány végéig.

Az elnökhelyettes azonban nem az egyetlen állítólag korrupt szocialista volt, aki uralta a kampányt. Egész Budapesten a CÖF által finanszírozott óriásplakátok mutattak kevéssé hízelgő képeket a baloldali ellenzéki lista három vezető jelöltjéről és Budapest volt szocialista főpolgármester-helyetteséről. Az utóbbi egyáltalán nem indult a választásokon, de évek óta vár a tárgyalására korrupciós vádak miatt. Noha évekkel ezelőtt emeltek vádat ellene, az ügye jogi zsákutcában van, mivel az igazságszolgáltatási rendszerben ide-oda tologatták az ügyét politikai tisztségviselők, akik megváltoztatták a tárgyalás helyszínét. Jelen pillanatban egyetlen bíróság sem vállalja az illetékességet az ügyben. De az arca mindenütt látható volt a városban.

A két ellenzéki politikus elleni korrupciós ügy egyikében sem bizonyították a vádakat bíróság előtt, de az állításokat felhasználták a kampányban. Minthogy a kormányszövetséges média őrjöngést rendezett a korrupciós vádakról, a baloldali szövetség támogatottsága a választásokat megelőző néhány hétben csökkent. A választási megfigyelők jelentése szerint végül „a kampány hangnemét a lényegi kérdésekről folytatott vita kárára állítólagos korrupciós ügyek uralták”.

A megfigyelők értékelése szerint „másfajta politikai hirdetések hiánya az országos kereskedelmi tévécsatornákon, a kormány jelentős mennyiségű hirdetéseivel kombinálva aláásta a vetélytársak akadálymentes és egyenlő hozzáférését a médiához, s ez (az EBESZ) normáival ellentétes”. Összességében úgy ítélték meg, hogy a kampány „egyenlőtlen pályán zajlott”.

A választási megfigyelők úgy ítélték meg, hogy a választások felügyeletével megbízott kormányhivatalok túl közel állnak maghoz a kormányhoz. A Nemzeti Választási Bizottság véleményük szerint „pártos testület” az állandó tagok kiválasztásának módja miatt. Miközben a választási kampány során több mint 900 panaszt terjesztettek a Választási Bizottság elé, a testület sokat pusztán formai okokból elutasított, anélkül, hogy tartalmilag vizsgálta volna őket. A bizottság döntéseit „egyhangúlag, vita nélkül hozták, miközben ritkán foglalkoztak lényegi kérdésekkel”. És a döntések „tele voltak következetlenségekkel”. A megfigyelők jelentése végül megállapította: „A panaszok formai alapokra hivatkozó elutasítása miatt a panaszt tevők gondjait gyakran nem tették valódi megfontolás tárgyává, ami ellentétes azokkal (a normákkal, amelyeket az EBESZ alkalmaz)”.

A bíróságok sem mindig tettek megfelelően eleget a választásokkal kapcsolatos felelősségeiknek. Mint a választási megfigyelők megállapították, a panasztevő beadványában előforduló bármiféle technikai hiba a panasz azonnali elutasítását vonta maga után, fellebbezés lehetősége nélkül. (A megfigyelők ugyan nem említették, ezt a normát valójában belefoglalták a törvénybe.) A megfigyelők megítélése szerint a legsúlyosabb talán az volt, hogy „a bíróságok által elbírált néhány eset ellentétbe került a törvényekkel, és jogbizonytalansághoz vezetett”.

E megítélés alátámasztására a megfigyelők burkoltan utaltak az Alkotmánybíróság két döntésére is, ahol ma már a kormányzó párt által kinevezett bírók vannak többségben. Az egyik döntés megállapította, hogy a választási plakátok kihelyezését tiltó kormányrendeletnek semmi köze sincs a szólásszabadsághoz, a másik döntés pedig arra jutott, hogy nem vet fel alkotmányossági problémát az, hogy bizonyos szavazóknak szabad levélben szavazni, miközben másoknak nem engedték meg ugyanezt.

A Legfelsőbb Bíróság valamivel jobban teljesített a választási normák felügyeletében, például abban az ügyben, amely a kormány kereskedelmi televíziókban sugárzott hirdetéseit érintette. Ám mint a megfigyelők megállapították, olykor a Legfelsőbb Bíróság mondott valamit, míg az Alkotmánybíróság mást állapított meg. A Legfelsőbb Bíróságnak az a döntése, amely szerint lehet plakátok kihelyezni a lámpaoszlopokra, ellentmondott az Alkotmánybíróság döntésének, amellyel a kormánytilalmat támogatta. És mint a megfigyelők jelentése leszögezte, a Legfelsőbb Bíróság döntését „sem hajtották végre teljes mértékben”.

A Médiatanács, amelynek a kiegyensúlyozott tájékoztatás biztosítása a feladata, a megfigyelők szerint nem felelt meg ennek a feladatnak a kampány során. Ehelyett a megfigyelők megállapították, hogy a tanács maga is „a politikai kiegyensúlyozottság hiányát” bizonyította, hiszen minden tagja a kormányhoz kötődik. A kampány idején a tanács „nem világos jogi rendelkezéseket” követett úgy, hogy „bizonytalanságot idézett elő a sajtóorgánumoknál”.

A megfigyelők kielemezték a hírek tartalmát a kampány idején, és arra jutottak, hogy maga a média is rendszeresen részrehajló volt a kormányzó párt javára. Az öt megfigyelte tévéállomás közül három például „jelentős részrehajlást mutatott a Fidesz felé azzal, hogy szinte a párt egész kampányáról kedvező hangnemben számolt be, miközben az ellenzék eseményeiről szóló beszámolóknak a fele negatív hangot ütött meg”. A közszolgálati műsorszóró „a függetlenség hiányát” mutatta. Végül a megfigyelők jelezték, hogy „kevés a független sajtóorgánum”, és „a politikai pluralizmust aláásta az olyan orgánumok számának növekedése, amelyek közvetlen vagy követett módon a Fideszhez kötődő üzletemberek tulajdonában vannak, illetve az, hogy az állam ezeknek a sajtóorgánumoknak juttat állami reklámmegrendeléseket”.

A kormányt bíráló újságírók arról számoltak be a megfigyelőknek, hogy az állami és magán reklámmegrendelések megvonása az ellenzéki médiától „ezeknek az orgánumoknak az életképességét veszélyezteti, és öncenzúrához vezet”. Újságírók azt is felpanaszolták, hogy a Médiatanács „jelentős hatalma a büntetések kiszabására az önkényes beavatkozástól való félelmet idéz elő”. A választási megfigyelők alátámasztották az újságírók véleményét, megállapítva, hogy „fennáll a jogbiztonság hiánya, mert nem elég világos, hogy mit jelent a ’kiegyensúlyozott’ tájékoztatás a sugárzott hírekben” – ez olyan norma, amelyet a Médiatanács állítólag betartat.

A kampány idején a médiát is érintették a Választási Tanácsnak és a Legfelsőbb Bíróságnak a kampány idején sugárzott tartalmakról szóló döntései. A Választási Bizottság egyik döntése, amelyet helyben hagyott a Legfelsőbb Bíróság, megkövetelte, az egyetlen ellenzékbarát tévécsatorna meghívja a Jobbik képviselőjét az ellenzéki jelöltek tévévitájára.

A választási megfigyelőkben aggodalmat keltett az új választási rendszer több más aspektusa is, amely egyenlőtlenséget hozott létre a szavazók között. A külföldön élő szavazókra vonatkozó kettős rendszer – amelyben az új állampolgárok, akik soha nem éltek Magyarországon, könnyedén regisztrálhattak online és szavazhattak levélben, míg a külföldön élő magyarországi magyarok sokkal fátasztóbb regisztrálási folyamattal találkoztak, és csak személyesen szavazhattak a konzulátusokon – „aláásta a szavazáshoz való egyenlő jog elvét”. A megfigyelők azt is megállapították, hogy az eljárásban jelentkező különbséget úgy fogták fel mint „a szavazati jog pártos alapon való megkülönböztetésére tett kísérletet”. A hazai szavazók körében a kisebbségi [nemzetiségi] szavazás új rendszere előzetes regisztrációt követelt meg, és csak egyetlen jelöltre való szavazást tett lehetővé, ami a megfigyelők szerint aláásta a szavazás titkosságát, és korlátozta a kisebbségi szavazók választási lehetőségeit.

Összességében a választási megfigyelési misszió sok nemzetközi norma megsértését regisztrálta a kampány lefolyásának módjában, ezen belül a kormány és a párt különválasztásában rendszerszerű kudarcot állapított meg, elsöprő mértékben kiegyensúlyozatlan médiaszférát talált, megállapította, hogy a Választási Bizottság pártos, és hogy a Médiatanácsot a kormány uralja, a bíróságok következetlenek, a kampány kizárólag a kormány által kreált és a kormány által ellenőrzött médiában hisztériává fokozott botrányok körül forgott,    és hogy az állampolgárok különféle kategóriái számára súlyos egyenlőtlenség mutatkozott a szavazáshoz való jog érvényesítésében.

Orbán Viktornak ahhoz, hogy megszerezze kétharmados többségét, minden egyes felhasznált trükkre szüksége volt. Minden egyes parlamenti mandátum kritikus a kétharmad szempontjából. Ha eltávolítjuk a rendszerből bármelyik fentebb ismertetett jogi trükköt vagy kimutatjuk, hogy a kampányszabályozás-sértések közül bármelyik következményekkel járt az eredményre nézve, a kétharmad máris a múlté.

Lehetetlen arra a következtetésre jutni, amelyet a magyar kormány a világtól szeretne, hogy Orbánt visszarepítette a hatalomba a magyar szavazók kétharmadának lelkes támogatása. Igen, Orbán pártja, a Fidesz több szavazatot kapott, mint bármelyik másik párt. És igen, a világ legtöbb választási rendszerében ez lehetővé tenné ennek a pártnak, hogy kormányt alakítson. Orbán kétharmados többségét azonban a jogi trükkök sorozatával érte el. Mi több, magának a kampánynak a nyilvánvaló tisztességtelensége komoly kétségeket ébreszt általában az eredmények érvényességét illetően.

Orbán alkotmányos többsége – amely lehetővé teszi majd neki, hogy korlátok nélkül kormányozzon – kizárólag olyan jogi változtatások sorával vált lehetővé, amelyek nem helyénvalók egy igazi demokráciában. A jogi változtatásokat nemcsak Orbán saját pártja verte keresztül a parlamenten az ellenzék kifogásai ellenére, hanem mindezek a jogi változtatások most beépültek az új kétharmados mandátumba. Ha bármelyiket kivesszük belőle, a kétharmad szétmorzsolódik. Vegyük ehhez hozzá a nemzetközi normák megsértését, amelyeket a kampány során lepleztek le, és már a választások eredményében sem bízhatunk.

Az Európai Unió önmagát a demokráciák klubjának tekinti, de most szembe kell néznie a valósággal, hogy a soraiban van egy Patyomkin-demokrácia. Az EU most saját parlamenti választásaira készül, ám utánuk el kell majd döntenie, hogy Magyarország megfelel-e még a követelményeknek, hogy a klub tagja legyen.

*

Egy megjegyzés a számokról: ezek a számok némiképpen eltérni látszanak azoktól, amelyeket a világsajtó közölt egy nappal a választások után, amikor a Fidesznek 44 százaléka volt. Az adatokat, amelyeket használtam, április 13-án frissítették, amikor a Választási Iroda az addigi eredményekhez hozzáadta az új szavazók több kategóriáját, többnyire április 12-én. Közel egy héttel a választások után az iroda hivatalosan hozzátette a legtöbb külföldi választó szavazatait az eredményhez, azokét is, akiknek nincs állandó magyarországi lakcímük, és azokét is, akiknek van. Ugyancsak hozzátette azoknak a szavazatait is, akik Magyarországon szavaztak, de nem abban a választókerületben, ahol hivatalosan regisztrálva voltak. Emellett az iroda hozzátette kerületenként egy szavazókörzetnek a szavazatait is – ugyanis egy-egy szavazókörzetben leadott szavazatokat minden választókerületben visszatartottak a választás napján, arra az esetre, ha a külföldön élő vagy a kerületen kívül választóktól beérkező szavazatok olyan kis számúak lennének, hogy későbbi hozzáadásuk veszélyeztetné a szavazás titkosságát.  Ez azt jelentette, hogy a szavazás napján közölt adatokat mintegy 170 ezer hazai és mintegy 63 ezer „határokon túli”  szavazó szavazataival egészítették ki. Ez az elemzés magába foglalja ezeket a szavazatokat is.

*

Köszönet a választási elemzéshez nyújtott segítségért Bánkuti Miklósnak, aki tudományos fokozatát Princetonban szerezte 2012-ben közgazdaságtan szakon, és Réti Zoltánnak, aki 1994-ben szerzett PhD-t a floridai egyetemen, matematika szakon.
 

Horváth Júlia fordítása – Kim Lane Scheppele Galamusban megjelent írásainak jegyzékét itt, illetve itt találják.