Forrás: 24.hu | 2018.04.17.

Egy héttel ezelőtti elemzésünkben arról írtunk, hogy az ellenzéknek a Fidesz által létrehozott kétpártrendszerben csak akkor van esélye, ha létrehozza a sajá virtuális „ellenzéki pártját”. Azóta lezajlott több sikeres budapesti és vidéki tüntetés, amelyek a résztvevők és a szónokok részéről egyaránt visszaigazolták a közös fellépés igényét.

E közös fellépés előtt ugyanakkor még számos akadály áll. Olyan akadályok, amelyek az elmúlt évtized magyar politikatörténete és stratégiai hibái fényében csak átugorhatók, meg nem kerülhetők: már ha az ellenzéki pártok és szavazók elsődleges célja valóban az Orbán-rendszer választások útján történő lebontása. Öt ilyen feltételt látunk, ezek elérése nélkül a tömegtüntetések csak újabb választás utáni „csalódottságmenetek” lesznek, amíg a résztvevők „meg nem unják, és hazamennek”.

1. A civilek „csak” civilek.

Nevezhetjük ezt Milla-effektusnak is. A civilek, a jelző nélküli állampolgárok szerepe kiemelten fontos a NER lebontásában.

Egy olyan politikai rendszerre, amely mind ideológiai, mind jogi legitimitását a mögötte álló tömegekből nyeri (lásd: békemenet), csak egy ugyanilyen, a választók többségét maga mögött tudó mozgalom lehet veszélyes.

E kulcsszerep ugyanakkor nem jelenthet szerepzavart: a parlamentáris képviseleti demokráciában pártok indulnak a választáson, és csak pártok tudnak kormányozni. A politikai stratégia kérdésében a civilek jogosan fogalmaznak meg követeléseket, de azon a ponton, amikor keresztezi a létező és érdemi támogatottsággal rendelkező pártok szándékait, a „mozgalom” maga is párttá válik, és elveszti eredeti funkcióját. Bár a jelenlegi politikai vákuum csábítóan hathat bizonyos politikai vállalkozókra, hogy civilként töltsék be a pártok szerepét, jó, ha rögzítjük: a most még jobbára vezetés nélküli pártok várhatóan idővel normalizálni fogják helyzetüket. Nem fogják – és nem is szabad – elhagyniuk a parlamentet, amely politikai aktivitásuk (egyben: a magyar politikai ellenzék) szinte egyetlen legális anyagi forrását jelenti. A pártellenes retorika, amely számos korábbi civil tüntetés jellemzője volt, ideje lejárt.

Fotó: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu

2. Csak a civil mozgalom teremtheti meg az „ellenzéki párt” infrastruktúráját.

A tüntető tömegnek és a neki keretet adó szervezőknek tehát nem a pártokkal kell versenyezniük, nem a pártok funkcióit kell átvenniük. Nem kell kormányprogramot hirdetniük, de még csak jelölteket állítaniuk sem.

A korábbi kezdeményezések részben pont az ilyen jelentős koordinációs költséget és formális szervezeteket, döntéshozást igénylő feladatokon buktak meg. Az ellenzéki mozgalomnak megoldható feladatokat kell felvállalnia, olyanokat, amelyeket a pártok bizonyítottan képtelenek voltak megoldani. Számos ilyen van, ha csak a mögöttünk hagyott kampányra gondolunk. Ezek jellemzően a közös fellépés koordinációjához és infrastruktúrájának megteremtéséhez kapcsolódnak. Ilyen lehet a jelölti fórumok, előválasztások szervezése (hamarosan időközi polgármester-választások, jövőre két újabb választás – európai parlamenti és önkormányzati – következik). Ilyen feladat lehet az adományok legális és átlátható gyűjtési rendszerének megteremtése is, amelyeket a többi között a koordinációs folyamat finanszírozására lehet költeni (ebbe a pártok is beszállhatnának egy „demokratikus tized” befizetésével, és a költés ellenőrzésében is részt kellene venniük).

A Közös Ország Mozgalom közvélemény-kutatási kezdeményezése felmutatta az ilyen infrastruktúrateremtés színét és visszáját egyaránt. A szándék előremutató volt, de egyrészt későn jött, másrészt olyan politikai viták eldöntését tűzte ki célul, amire sem ideje, sem megfelelő kapacitása, és legfőképpen felhatalmazása nem volt. Egy most épülő ellenzéki mozgalomnak négy éve lehet arra, hogy minden valódi ellenzéki párt számára elfogadhatóan bonyolítson le egy hasonló folyamatot. Nem a realizálhatatlan ötletek („új választást!”) hozzák el a változást, hanem a megvalósítható, ráadásul csak az „önzetlen” civilek által megvalósítható feladatok megoldása vezet valódi változáshoz, például az önkormányzati választás esetében.

3. A valódi ellenzéki pártoknak tűzszünetet kell hirdetniük egymással szemben.

A virtuális ellenzéki párt megteremtésének egyik első feltétele az, hogy mindenki elfogadja: Orbán rendszere az ellenfél, és nem a többi ellenzéki párt vagy egyéb politikai szervezet. Ez egyben a tüntető tömeg bizalmának és aktivitásának is előfeltétele, s e két pont csak egymást erősítve tud érvényesülni. A tűzszünetnek mutatkoztak bizonyos pozitív jelei a kampány során, ahogyan megmutatkozott az is, hogy mihez vezet, ha a tűzszünet nem teljes. Egy tűzszünet esetében könnyű eldönteni, hogy ki szegi meg, függetlenül attól, hogy „ki kezdte” a másik bírálatát. Aki pedig önjáró mutatványokba kezd, az csak a kormányváltást minden más célnál fontosabbnak tartó civil tömeg vigyázó szeme előtt teheti.

Fotó: Marjai János / 24.hu

4. Az ellenzéki mozgalom széles tábor, és amennyire lehet ideológiamentes.

A virtuális kétpártrendszerben az ellenzék oldaláról résztvevő politikai erők szükségképpen sokszínűek, ahogy az elmúlt hétvége tüntetésein résztvevők háttere is az volt. E sokszínűség ugyanakkor nem hátrány, hanem rejtett erőforrás: ha sikerül egy méltányosan működő ellenzéki infrastruktúrát kiépíteni, akkor ezen túl az egyes pártok már a saját nyelvükön szólhatnak saját választóikhoz. Az ellenzéki jelöltek esélyességét vizsgáló különböző csoportok (Közös Ország Mozgalom, V18, Márki-Zay Péter köre stb.) választások előtti – bár ismét csak megkésett – együttműködése jó példát kínál ilyen méltányos együttműködésre. Az ellenzéki párt infrastruktúrája kapcsán fenntartott tárgyszerűség ugyanakkor egyáltalán nem egyenlő azzal, hogy az Orbán-rezsimet csak civilekkel és szakértőkkel, egy politikamentes-technokratikus kampánnyal lehetne legyőzni. Más a választási felkészülés és más a kormányprogram.

5. „60 spártai” Orbán emberei ellen.

Ezzel el is értünk az ellenzéki civilek és pártok együttműködésének végső céljához: a választási győzelem a választási rendszer szempontjából is racionális stratégiájához. Legalább hatvan egyéni választókörzetben kell nyernie egy ellenzéki jelöltnek ahhoz, hogy a következő parlamenti választás után nem a Fidesz-többség alakíthasson kormányt. Könnyen lehet, hogy már a következő években is megkezdődhet a kétharmad lebontása (ahogy az előző ciklus időközi választásain is történt). Az ellenzéki párt infrastruktúrája mellett ugyanakkor a kimondott cél eléréséhez

szükség van további 50-60 olyan, elsősorban vidéki jelöltre, aki mögött kialakítható a lehető legszélesebb, így kiemelten a baloldali pártok és a Jobbik közötti együttműködés.

Nem cél az, hogy ez a 60 név már évekkel a választások előtt meglegyen, hiszen ezzel az érintettek magukra hoznák a személyes és intézményesített (sajtólejáratással megspékelt) ellehetetlenítés ódiumát. De a kiválasztás elveit és eljárását a lehető leghamarabb rögzíteni kell, a civil mozgalom és a pártok delegáltjainak segítségével.

Okkal feltételezhetnénk, hogy racionális politikai szereplők nem lépnek kétszer ugyanabba a folyóba. A magyar politikatörténet fényében ugyanakkor korántsem lenne meglepő, ha a múlt stratégiai és taktikai hibái megismétlődnének. Ha a civilek „elcivilkednék” a mozgalom kínálta lehetőségeket: ha túl sokat vagy ellenkezőleg, túl keveset akarnának markolni. Az sem elképzelhetetlen, hogy a pártok egyéni ambíciók, beépített emberek vagy pusztán csak merő alkalmatlanságuk miatt elbaltázzák majd a tömegek jogos felháborodása nyomán kialakult politikai lehetőséget. Így vagy úgy, de a siker kritériuma egyértelmű: képes lesz-e az ellenzék valódi ellenzékként fellépni a jövő választásain?

Böcskei Balázs, az IDEA Intézet politikai elemzője

Sebők Miklós politológus