Puha vagy kemény landolás

2022 őszén az európai polgárok előtt a rájuk váró gazdasági kilátásokról két teljesen eltérő kép jelenik meg. Az egyik az elszabadult infláció, megfizethetetlen közműszámlák, gyárbezárások, a téli fázás-sötétség képe. Ez utóbbit erős vizualitással erősíti a Gazprom reklámja, amely jégbe fagyott európai táj és városok képével üzen. (Hogy mit, az már értelmezés kérdése, mindenesetre a Gazprom valaha, Ukrajna februári megtámadásáig, megbízható és szakszerű nagyvállalat látszatát keltette, korábban európai stadionokban és labdarúgók mezén hirdette magát, most politikai ágensként viselkedik – ezt az identitásváltást érdemes szem előtt tartania minden meglevő és jövőbeli ügyfelének: immár az orosz politika eszköze, semmint üzleti szereplő.) A gazdasági sajtóban, a jegybankári beszédekben előfordul egy másik kép, a puha földet érés: a leszállópályán landoló repülőgép utalás a mostani inflációs konjunktúra-szakasz nagyobb zökkenő nélküli lezárulására.

2021 gyors helyreállítási növekedése után mindenképpen ütemesés jön, de annak mértéke nagyon nem mindegy; lehet durva, és lehet kontrollált.

Az Európai Bizottság nyári kitekintése szerint idén az összegzett európai GDP 2,7 százalékkal nő, 2023-ban pedig csupán 1,5 százalékkal. Ami az évtizedes rekordokat döntő európai inflációt illeti, a Bizottság számítása szerint az idei év harmadik negyedévében, tehát ezekben a hónapokban tetőzik az infláció, és jövőre már jóval mérsékeltebb lesz az árnövekedés üteme. A Nemzetközi Valutaalap júliusi, némileg később készített világgazdasági kitekintése már egy fokkal pesszimistább: idénre 2,6 százalék, jövőre 1,2 százalék a prognosztizált gazdasági növekedés, hasonló inflációs lefutással. A 2023-ra várt szerény éves növekedésbe bőven belefér egy rövid recessziós szakasz is, ezzel együtt nevezhetjük puha landolásnak a felvázolt európai gazdasági pályát.  

Az energiahordozók áralakulásával és az energiabiztonságot fenyegető tényezőkkel, az élelmiszerdrágasággal, az ukrajnai háború miatt kockázatokkal mindkét idézett kitekintés számol, és megnevezi az előfeltételeket ahhoz, hogy a puha földet érés, majd azt követően az árstabilitás melletti szerény növekedés bekövetkezhessen. Ami az áram- és gázellátást illeti, minden komoly közlemény előrejelez szigorú energiamegtakarító intézkedéseket, a korábbi lakossági komfortszint feladását, akár nagy energiaigényű tevékenységek visszafogását, az oroszoktól való energiafüggőség gyors mérséklését. Ám ha didergés és mély termelési válság nélkül jut túl Európa a mostani kockázatos szakaszon, akkor valóban elfogadható a puha landolás költői képe.

A legfrissebb statisztikák és az Európai Központi Bank várható intézkedései alapján az árak alakulását tekintve a második tabló látszik valószínűnek: számos európai gazdaságban a fogyasztói árindexek már nem emelkednek tovább, az EKB kilátásba helyezett kamatemelése és pénzmennyiségi szigorítása is ráerősít az európai dezinflációs folyamatra. A hozamszintek emelkedése viszont ront az üzleti konjunktúrán.

Így valóban megeshet, hogy az európai gazdaság – nem csekély országonkénti eltérésekkel – átmeneti recesszióba csúszik az év végén. Az pedig természetesen erősen kihat a magyar gazdaságra.

Visszatérnek a '70-es évek?

A hazai vonatkozások taglalása előtt érdemes visszatérni arra, hogy milyen érvek állnak a pesszimista változat mögött, hiszen nemcsak orosz propagandisták meg itteni követőik, hanem komoly elemzők is festenek komor közeljövőt az európaiaknak. Az elemzői körökben vissza-visszatér a korábbi olajválságok súlyos következményeinek emléke. Az 1970-es évek hirtelen energiaár-drágulásai mély és tartós gazdasági visszaesést, hatalmas inflációt, gyárleállásokat, sztrájkhullámokat idéztek elő.  

Tényleg vonhatók érdemi párhuzamok az 1970-es évek olajválságai és a mai viszonyok között. Bár a történelem nem ismétli meg magát, de az akkor szerzett kellemetlen tapasztalatok segítségünkre lehetnek a későbbi hasonló karakterű esetek értelmezésében.

Annyiban kétségtelenül fennáll a párhuzam, hogy a világgazdaság kulcstermékének, a nyersolajnak a megdrágulásában a keresleti és kínálati tényezők mellett hatalmas szerepet kapott a politika.

1973-ban, a jom kippúri háborút követőn a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete (OPEC) visszafogta a kitermelést, így hirtelen mennyiségi hiány lépett fel olajból, amelyre éppen addigra állt át a kőszénről a fejlett világ vegyészete, energetikája, közlekedése. A hiányból az energiaárak megsokszorozódása lett, abból általános infláció, súlyos termelésvisszaesés, a mindennapi élet megnehezedése az olajimportáló országokban. Alig jutott túl ezen a nyugati világ, néhány évre rá az iráni forradalommal esett ki egy nagy exportőr, jött egy újabb olajár-megugrás, hasonló makrogazdasági és súlyos társadalmi és politikai hatásokkal.

Ez tehát tényleg fenyegető előkép a mához. Ám a különbségek is lényegesek a gazdaságban, gazdaságpolitikában.

• Akkor a makacs infláció ellen a fejlett piacgazdaságok hatóságai hosszas sodródás után erőteljes jegybanki kamatemelésre szánták el magukat. A pénz árának drágítása valóban a legfőbb inflációellenes eszköz a tankönyvek szerint. A radikális kamatemelés viszont recesszióba sodorta a világgazdaságot. Visszaesés idején lefékeződik az árszint-növekedés, a termelés és fogyasztás csökkenése nyomán kisebb az energiaigény; csakhogy az 1970-es évek azt is megtanították, hogy a jövedelmek zuhanása, a megugró munkanélküliség, a társadalmi rend meggyengülése túl nagy ár az ilyen stabilizálásért.
• Tanulság tehát, hogy a jegybanki szigorítás nem igazán jó eszköz, ha termelési tényezők fizikai hiánya áll az áremelkedés mögött: túl sokan vesztik el a munkájukat ahhoz, hogy a kritikus termék importja és hazai felhasználása érdemben csökkenjen, az árak mérséklődjenek. Ám a közvetlen hatósági árszabályozás, a jegyrendszer, az olajszektor államosítása sem bizonyult megfelelő megoldásnak. Sokkal inkább az lett a következtetés, hogy egyszerre kell mérsékelni a keresletet, alapvetően az árrendszeren keresztül, és serkenteni a kínálatot, amiben szintén meghatározó szerepe van a piaci áraknak, de van helye az állami ösztönzőknek is.
• Az infláció természete is megváltozott a fél évszázaddal ezelőtti viszonyokhoz képest. Akkor erős szakszervezetek, merev munkaerőpiaci szabályok mellett az energiaárak robbanását követő inflációs hullámra heves bérharccal, azonnali bérköveteléssel reagált a munkavállalói oldal, beindítva az ár-bér-spirált. Most is felerősödnek a jogos bérigények, de jóval ritkább az automatikus bérindexálás, amely bemerevíti az inflációs várakozásokat, az eredeti ársokk elmúlása után is felfele tolja az árszintet, ezzel meghosszabbítja az inflációs folyamatot.
• Ahol az állami költségvetés eszközeivel hihető védelmet tudnak nyújtani az átmenetileg bajba került társadalmi rétegeknek és gazdasági szereplőknek, ott tompítható a társadalmi radikalizálódás. És valóban, az energia tavaly megkezdődő drágulására a legtöbb európai kormány célzott támogatási programmal válaszolt; a német kormány szeptember elején már a harmadik csomagot jelentette be, eddig összesen 95 milliárd euró nagyságban (benne a közösségi közlekedés költségvetési támogatása, átmeneti adómérséklés, jövedelmi támogatás rászorultaknál, az energiai átállás és az energiatakarékosság ösztönzése). Hasonló mértékű támogatást nyújt a francia állam is, miközben egyik kormány sem kívánja megnövelni a költségvetési hiány mértékét.
• Az is történelmi tapasztalat, hogy a megnövekvő nyersanyagárak nyomán gyorsan beindulnak a piaci alkalmazkodási folyamatok: a zajos, válságteli 1970-es évek kirobbantották a miniatürizálás, anyagtakarékosság, energiahatékonyság forradalmát a piacgazdaságokban. Ennek szimbólumai közé sorolhatók az akkori amerikai modelleket kiszorító sokkal takarékosabb fogyasztású japán, európai autók, a rádiócsövek helyett a tranzisztorok. Most is újabb lendületet vett a technológiák átállítása, a kritikus energiahordozók és nyersanyagok felhasználásának csökkentése. Egészen rövid idő alatt megtörténik az orosz ellátástól való szoros függés felszámolása Nyugat-Európában, amivel erejét veszti az orosz zsarolási eszköz.    

A teljes gazdasági szerkezet alkalmazkodásához azonban idő kell. A Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) számítása szerint az 1973-as olajárrobbanást követően három évtized alatt jutottak el a tagállamok oda, hogy egységnyi GDP-hez egyharmaddal kevesebb energiát használjanak fel. A megtakarítási folyamatot egyaránt szolgálta a feldolgozóipari modernizáció, a lakások és üzleti ingatlanok energetikai hatásfokjavulása, a közlekedés és szállítás szervezési és technológiai fejlődése.

Az utóbbi évtizedben pedig a környezetvédelmi szempontok kerültek sokkalta feljebb a gazdaságpolitikai célok fontossági sorrendjében; a zöld fordulat egyszerre implikálja a fajlagosan (és ténylegesen) kisebb energiafogyasztást, és az energiatermelési mix átalakítását. A jelenlegi rendkívüli hiányhelyzetben viszont a kormányok átmeneti időre kényszerűségből hátrább sorolhatják a zöld szempontokat, tartósan azonban nem feledkezhetnek meg azokról. A mostani újratervezési szakasz akár a környezeti, gazdaságossági és ellátásbiztonsági vonatkozások egyensúlyának értelmes megvitatásához is elvezethet – majd meglátjuk.

Mi a helyzet itthon?

Ha azonban a magyar viszonyokra térünk rá, kevesebb optimizmussal nézhetünk a jövő elé. Természetesen reménykedünk a puha landolásban, de a magyar gazdaság szerkezete és az itteni inflációs folyamatok karaktere más, mint az EU gazdaságilag fejlettebb államaiban. Nálunk – és ez minden új tagországra igaz valamilyen mértékig – a szerényebb jövedelmi szint miatt az élelmiszerekre és a lakhatásra fordított lakossági kiadások aránya jóval nagyobb a családi büdzsében, mint a nyugati országokban. Így éppen e két nagy tétel radikális megdrágulása miatt eleve nagyobb az inflációs nyomás, mint ott, ahol az alapvető szükségleten felül sokkal többet költenek szolgáltatásokra, amelyek kevésbé drágultak.

Minálunk ráadásul a forintárfolyam gyengesége miatt akkor is nőnek a piaci árak, ha az energia világpiaci ára (dollárban) már lefele tart az elért – magas, de történelmileg nem extrém – színvonaltól.