Még soha senkire sem voltak ennyien kíváncsiak a szombathelyi zsidó szabadegyetemen, mint tegnap este Konrád Györgyre. Az előzetes bejelentkezés okán már hetekkel a meghirdetett időpont előtt elkeltek a jegyek – így találomra mentünk, hátha akad valaki, akinél épp közbejön valami, és lemarad a liberális Kossuth-díjas író-ikonról. Nekünk meg felszabadul egy hely.

Fél hat táján helyüket elfoglalva, többen mákoskiflivel és pohárkával a kézben üldögélnek. Kint a folyosón alkalmi ételkóstolást tartanak, kétféle krémlevesből lehet (műanyag pohárban) választani. Lehet sütőtököset vagy spenótos kókusztejes brokkolisat kóstolgatni, amit pirított magvakkal megszórva, izgalmas korianderes fűszerezéssel, gyömbérrel és kurkumával tesznek keletiessé.

Aztán megérkezik Konrád

Fehér bort kortyolgat, mesél csak mesél, mint aki túl van már mindenen, nem pörgeti fel magát semmin, még azon sem, hogy az első negyed óra nem is róla, hanem az akadozó hangosításról szól. Merthogy a nagyteremben simán lehet hallani, de a szomszédosban (az egykori kártyaszobában) akadozik a közvetítés. Várunk türelemmel. Kapunk irodalmi csemegéket, kávéházi anekdotákat, és remélünk egy jóleső aktuálpolitikai morgolódást. Mert Konrádról az a hír járja (vagy csak ilyen kép él bennünk), hogy ő az, aki nem rejti véka alá a véleményét, és keményen szól. A jobbos térfélen azt panaszolják róla, hogy befolyásos magyarként ő az egyike azoknak, akik nyugaton rendszeresen rosszabbnak tüntetik fel a hazai helyzet, mint amilyen. Ehhez képest Konrád - pedig érződik a közönségből, hogy elfogadná a keményebb hangot - intelligens, visszafogott, csak egy-két cinkos összekacsintás adatik. Nem szeret politizálni, vannak fontosabb témák.

Valahonnan onnan indulunk, hogy volt egy zsidó származású gimnazista fiú, aki olyannyira rajongott a jugoszláv Titóért, hogy a nevét is belevéste a Madách Gimnázium padjába. „Nagyon tetszett a partizán kiállásuk a háborúban, két unokabátyám is volt, aki munkaszolgálatosként átszökött a Titóék partizánhadseregébe.” Polgári származása miatt Konrádot elsőre csak az Egyetemi Orosz Intézetbe vették fel, apja rossz káder volt, zsidó vaskereskedő. Bármilyen meglepő, jó intézetnek tartotta, mert szépen és oroszul jól beszélő, 1917 után a Balkánra vagy Jugoszláviába emigrált értelmiségi „fehérek” tanították. 1949-50 táján rákényszerült arra, hogy pénzt keressen, mert apjának vasboltját államosították. Ezért pár hét alatt megtanult annyira oroszul, hogy újságcikkeket tudjon fordítani. Így mindig volt annyi pénze, hogy iskola után elhívja a barátnőjét vacsorázni. Az iskolát két év múlva átkeresztelték Lenin Intézetté, fő káderképző lett, akkor kirúgják. 1953 őszétől az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Bölcsészkarára, magyar szakra jár, ellenzéki politikai magatartása miatt azonban innen is kétszer kirúgják, de Lukács György és Sőtér István professzorok megmentették.

Gyermekvédelmisből lett aztán az ország egyik legismertebb szociológusa

1956 környékén az akkoriban szerveződött kritikus hangvételű Életképek című folyóirat szerkesztőségi munkatársa lett. Magukat a szerkesztőség tagjai csak „Gömbfejeknek” hívták, Konrádnak fogalma sincs miért, „pedig voltak hosszúfejűek is:)”. Az 56-os forradalom alatt visszatért egyetemhez, ahol a hallgatókból szerveződött nemzetőrség tagjaként géppisztollyal járta a várost, a fegyvert sosem használta. '56 után négy évig nem kapott állandó munkát, ha tehette, korrepetált, fordított, de dolgozott rakodómunkásként is. 1959 nyarától lett a budapesti, hetedik kerületi gyámhatóság gyermekvédelmi felügyelője. Hét évig dolgozott ebben a munkakörben, ahogy meséli, nála több lakásban (kint terepen) egyetlen hazai szociológus sem járt. Innen az első regényének, a Látogatónak az élményanyaga. Közben, míg gyermekfelügyelősködött, vadászta és bújta a külföldi szociológiai szakirodalmat, minden létezőt elolvasott.

Akkoriban számára az volt a legfontosabb, hogy olyan munkája legyen, ami miatt nem kell szégyenkeznie. Másrészt, hogy délelőttönként szabadon írhasson. Akkoriban az értelmiségiek közt többen például villanyóra-leolvasóként dolgoztak, álommunkának számított, mert nem volt főnököd.

1965-ben, már mit szociológus a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársa lett, ahol városszociológiai kutatásokat végzett a Magyar Tudományos Akadémia szociológiai kutatócsoportjával. Itt ismerkedett meg a másik hazai szociológiai ikonnal: Szelényi Ivánnal. Közös munkájukból számos tanulmány származott, egy könyv Az új lakótelepek szociológiai problémáiról (1969).

Talpával akart megszületni

„Debrecennek van egy fontos szerepe az életemben, ott születtem, lábbal akartam kijönni, ami nem előnyös, főként, hogy nyakamra tekeredett a köldökzsinór.” Így hát a szülészorvos visszanyomta, és az édesanyja hasában valahogy megfordította. Aztán, amikor kín keservesen megszületett, tíz percen át nem vett levegőt, nem akart felsírni, hiába tették hideg vízbe. Szóval, fogalmazott: „Elvileg hülyének kéne lennem. Nagyon vicces volt, 15 éves lehettem, amikor anyámmal sétáltam Debrecenben a Kossuth téren, és találkoztunk ezzel a főorvossal az utcán. Kedvesen beszélgetettek, közben gyanúsan nézegetett.”

Hosszasan mesél aztán a nagyszülőkről, Nagyváradról, aztán a deportálásról. Szüleit az ország német megszállása után a Gestapo és a csendőrség letartóztatta, majd Ausztriába deportálta. Testvérével és két unokafivérével 1944. június 5-én budapesti rokonokhoz kerültek. A rákövetkező napon Berettyóújfalu minden zsidó lakosát a nagyváradi gettóba, onnan pedig Auschwitz-ba deportálták.

Édesanyja Mauthausen felé, egy tízfős társasággal egy útkanyarulatnál szökött az erdőbe. Heteken át német katonák táplálták, nem tudták, kik ők, jó darabig elhitték, hogy erdélyi keresztény menekültek. Egy német tisztnek megtetszett az egyik nő, de mivel az nem volt hajlandó az ismerkedésnél tovább menni, az megdühödött, aztán gyanút fogott. A társaságot letartóztatták, de végül megmenekültek. Szerencséjük volt, később értesültek róla, hogy ezekben a tavaszi hónapokban az osztrák férfiak körében úri passziónak számított az erdőben szökött zsidókra vadászni.

Rossz helyzetben vagyunk

Mesél és mesél, mély tónusú, nyugalmat árasztó hangján, mintha novellafüzéreket olvasna, olyan választékosan és szépen fogalmaz. Izraelről, Macedóniáról, és arról, hogy menyire szeret utazni. A kérdező szerepében Grünwald Zsolt próbálja aktuálpolitikára terelni a szót. Firtatja: mennyire szerencsés, ha a politika beleszól az irodalomba. Konrád erre: „Nem tartozik egy politikusra, hogy egy írót mérlegeljen, az egy kritikusra tartozik. Semmi köze hozzá, csak annyi, mint olvasónak, jogában áll megvenni a könyvet, vagy nem, ennyiben áll a szabadsága. Diktatúrákra jellemző, a náci vagy a kommunista diktatúrákra, hogy beleszól a politika az irodalomba.”

Kedveli Gyurcsányt

Miért nem hallatja mostanában a hangját a Demokratikus Charta? – kérdezik. „A Demokratikus Charta 1991-ben született, tévedés összemosni azzal, ami 2006-ban jött létre, azt Gyurcsány találta ki, szeret elorozni neveket. Én kedvelem őt, és tehetségesnek tartom, de azt mi csináltuk, és plágiummal élt. A Demokratikus Chartát én találtam ki, benne volt például Makk Károly, György Péter, Rajk, és közel állt a SZDSZ-hez. Szocialisták nem voltak benne, csak egy, Vitányi Iván, akit személyesen szeretek és becsülök, ő kisebbségi volt. Ezek a pártemberek idővel azonban visszahúzódtak a pártokba: Ezt a kartát nem igazán szerették a pártok, még a szabaddemokraták sem. Mert olyan önjáró szervezet volt.”

Konrád György az Őszi zsidó esték vendége

- Elképzelhetőnek tartja, hogy most működhet egy ilyen értelmiségi, önjáró szervezet? – kérdezik. „Most már túl vagyok ezen. Ez egy fiatalabb generáció ügye, a heves politizálás a fiatal nemzedékhez illik.”

- Egyetért azzal, hogy mostani politikai helyzetben változást csak egy nagy trauma hozhat? – érkezik a következő kérdés, amire Konrád bölcsen válaszol: „Görögországban, ha egy kisgyerek elesik, kiabál a mamának, hogy trauma, trauma. A tisztítócég irodáján az van kiírva, hogy katarzis” Minden viszonylagos.

A 2014-es választásokról

„Nem tudom mi lesz” – közölte Konrád. Lehet az, amit Orbán Viktor az előző választásokkor mondott, fülkeforradalom, ami amúgy vicces fogalom, mert a forradalom általában nagyobb téren zajlik, hangosabb és tömegesebb jelenség: „El tudom képzelni, hogy most fordítva történik. A Magyar Narancsnak is ezt nyilatkoztam, lehet hogy most egy fordított fülkeforradalom jön, mert sokan félnek megmondani, hogy kire szavaznának, elhallgatják véleményüket a közvélemény-kutatók elől is, ördög tudja mit gondolnak az emberek magukban. Jön a fülkeforradalom? Fene tudja, jön-e vagy sem. Az lehetséges, hogy nem tudjuk mi lesz.”