Milyen érzés volt megtudni, hogy heteken, illetve hónapokon át megfigyelték őket a telefonjukon keresztül? Miért kerülhettek célkeresztbe? Milyen előzményei voltak mindennek? Ezekről ír és beszél a Direkt36 két tényfeltáró újságírója, Panyi Szabolcs és Szabó András, akiknek telefonját feltörték egy izraeli kémfegyverrel.

Panyi Szabolcs története

Azokban az időkben kezdtem el úgy érezni, hogy a dolgok talán rossz irányba mennek Magyarországon, amikor 2015-ben az egyik legközelebbi barátom és újságíró kollégám félrehívott, hogy elmondja: az egyik magyar titkosszolgálat hónapokon keresztül próbált terhelő információkat gyűjteni róla, hátha így együttműködésre tudják kényszeríteni és rá tudják venni, hogy fedje fel az informátorait. Mind a módszerek, mind a motivációk az 1989 előtti Magyarországra emlékeztettek.

Nem sokkal korábban történt, hogy az Orbán-kormány támogatottsága épp bezuhant, egymást követték a sok tízezres tüntetések, az Egyesült Államok pedig korrupció miatt szankciókkal sújtott magyar kormányzati tisztviselőket. Több kormányzati forrás állítása szerint Orbán Viktor miniszterelnök környezetében ekkor meg voltak róla sokan győződve, hogy minden mindennel összefügg: hogy az amerikai hírszerzés, a CIA kottájából játszanak magyar ellenzéki politikusok, kormánykritikus aktivisták, sőt még egyes újságírók is. Főként azok, akik az Orbán-kormány korrupciós ügyeiről és egyre Kreml-barátibb politikájáról, az egyre súlyosabb magyarországi orosz kémaktivitásról írnak.

Ezért került célkeresztbe a kollégám is, akinek zsarolói azonban teljesen elszámították magukat. Ő ugyanis semennyire nem volt hajlandó engedni a nyomásgyakorlásnak. Bátorságának és leleményességének köszönhetően azonban nem csak az ellene kitervelt konkrét akció végződött kudarccal. Több, a nemzetbiztonsági világban jártas forrásom szerint egyértelműen emiatt van az is, hogy a magyar szolgálatok azóta már nem mernek hasonlóan brutális és szovjet eszközökhöz nyúlni – legalábbis újságírók esetében. Hálával vegyes bűntudatot érzek, amiért a barátom meghurcoltatása kellett hozzá, hogy én és más magyar újságírók az elmúlt években relatív biztonságban dolgozhassunk.

Az azóta eltelt több mint fél évtizedben szinte csak nemzetbiztonsági vonatkozású sztorikról írtam – kémügyekről, fegyverbizniszekről vagy éppen magas szintű diplomáciai alkukról az Egyesült Államokkal, Oroszországgal, Kínával –, így bár némi paranoiával máig küszködöm, de volt időm megérteni ezt a világot és hozzászokni a sajátos légköréhez. Hogy az Orbán-párti médiában engem is visszatérően hol a CIA, hol Soros György ügynökének neveztek, sosem érintett meg különösebben. Azt pedig elfogadtam és beáraztam, hogy a kommunikációmat a magyar állam megfigyelheti, főleg, mert több alkalommal kaptam a potenciális lehallgatásomról szóló, segítő szándékú figyelmeztetést.

Panyi Szabolcs – Fotó Direkt36

2021 tavaszán Frederik Obermaier, a német Süddeutsche Zeitung oknyomozó újságírója titokzatoskodva elkérte a főnökömtől, Pethő Andrástól a telefonszámomat, majd még egy másik magyar újságíróét is. Nem sokkal később Frederik és kollégája, Bastian Obermayer

egy biztonságos kommunikációs csatorna felállítására kértek minket, illetve arra, hogy az Amnesty International technikai csapata hadd vizsgálja meg a telefonomat. Eddigre már nem volt nehéz összerakni, miről lehet szó.

Az Amnesty technikai elemzése szerint 2019. április elejétől az év októberének végéig, több mint fél éven keresztül egy kémfegyver nyomai mutathatók ki a telefonomon. Miután sikerült tisztázni, hogy az elmúlt másfél évben a készülékemhez ilyen módon viszont már biztosan nem fértek hozzá, igazából még nyugodtabb is lettem. Hosszú évek vissza-visszatérő paranoiáját semmi sem tudja úgy kezelni, mint a bizonyosság. A telefonomon ráadásul az Amnesty mellett a kanadai Citizen Lab is elvégzett egy második, független elemzést, ami azonos eredményt hozott ki.

Nem sokkal később Bastian, Frederik és az egész nyomozást koordináló párizsi Forbidden Stories egyik újságírója, Arthur Bouvart Budapestre érkeztek, hogy személyesen árulják el a részleteket. Egy belvárosi hotel szobájában találkoztunk, ahol a könyökpacsik és a fürdőszobában elvégzett gyors koronavírusteszt után először tudtam meg részleteket a Magyarországot is érintő tömeges megfigyelésről és annak célpontjairól.

A tény, hogy én is köztük voltam, és hogy gyakorlatilag bármihez hozzáférhettek a telefonom segítségével, egyszerre volt felháborító és megalázó, de azért valahol büszkeséggel is eltöltött. Míg az Orbán-kormány a hivatalos újságírói megkereséseimet szinte soha nem méltatja még csak válaszra sem, erre most csak kiderült, hogy végső soron azért mégis értékelik a munkámat, még ha ilyen sajátos módon fejezik is ki az érdeklődésüket.

A hotelszobában röviden átbeszéltük, hogy mivel foglalkoztam a megfigyelésem több mint fél éve alatt. Például hogy írtam cikkeket az orosz vezetésű Nemzetközi Beruházási Bankról, dolgoztam a Budapesten lekapcsolt két orosz fegyverkereskedő sztorijának folytatásán, vagy éppen hogy amerikai–magyar fegyerbizniszek részletei után nyomoztam. Frederikéket viszont láthatóan az is érdekelte, hogy a keményebb, saját értesüléseken alapuló cikkek mellett egy mesélősebb, elemzősebb történetet is írtam Magyarország és Izrael, Orbán Viktor és Benjámin Netanjahu egyre szorosabb szövetségéről.

A következő napokban aztán persze az is kiderült, hogy a kémfegyver neve Pegasus, amit az izraeli NSO Group árul kizárólag kormányzati felhasználóknak, és ezt mindig az izraeli védelmi minisztérium jóváhagyásával teszi. Számos zsidó származású magyarhoz hasonlóan számomra is mindig egy kicsit többet jelentett Izrael állam, mint egyet a rengeteg külföldi ország közül, ahol még sosem jártam. A családi emlékezet szerint ráadásul nagymamám testvére Auschwitzot túlélve Izraelbe vándorolt ki, ahol katonának állt, majd nem sokkal később el is esett az első arab–izraeli háborúban. Nyilván butaság és semmi valódi jelentősége nincsen, de valószínűleg máshogy élném meg, ha az derült volna ki, hogy a megfigyelésemhez, mondjuk, az orosz vagy a kínai állam asszisztál.

A Süddeutsche Zeitung újságírói a Direkt36-ot, Andrást és engem felkértek rá, hogy szálljunk be a projektbe, segítsünk beazonosítani telefonszámok alapján a Pegasus hazai célpontjait, és tárjuk fel, kik, miért és mennyire jogszerűen használják a világ egyik legfejlettebb kiberfegyverét Magyarországon. A nemzetközi partnereink ragaszkodtak hozzá, hogy a kutatásban én is vegyek részt személyesen. Ezért állt elő az a rendhagyó felállás, hogy részben saját magam után nyomozok, és magamról írok cikket. Őszintén szólva a megfigyelésem tényénél igazából sokkal jobban bántana az, ha emiatt újságíróként még le is maradtam volna egy ilyen kaliberű sztoriról, a rendszerváltás utáni demokratikus Magyarország egyik legsúlyosabb visszaélésének feltárásáról.

Így hát hozzáláttunk a munkához, ám jött is rögtön az első meglepetés: amikor sikerült beazonosítanunk az első, addig ismeretlen telefonszámot, kiderült, hogy ő is a Direkt36 munkatársa. A helyzet abszurditását pedig csak fokozta, hogy pont Szabó András asztalánál ültünk le, és végig előttünk hevertek a névjegykártyái a célba vett mobilszámával.