Forrás: GALAMUS-CSOPORT | 2014.04.11.

A Der Standard című bécsi lap A vezérdemokrácia mint Európát fenyegető veszély címmel közölte Wolfgang Müller-Funk írását. Orbán neo-autoritárius rendszere a baloldal kudarcára alapoz 1989 óta. Ugyanakkor az ember csodálkozik, hogy a konzervatívok, akikhez Magyarország erős embere tartozik, nem tesznek semmit.

A magyarországi választások eredményére látszólag egyszerű reagálni, például a leereszkedő felháborodás gesztusával. Ennek ugyan megvan az az előnye, hogy az ember csodás, felsőbbrendű öntudatot teremt magának, de ugyanakkor megvan az a jelentős hiányossága is, hogy szem elől tévesztjük: nem csupán egy különleges magyar esettel van dolgunk, amelyet egy olyan nárcisztikus törtetőnek a személyiségrajzára lehet redukálni, aki soha többé nem akar elveszíteni választásokat, és ezért egyre inkább emlékeztet a hatalomnak arra a birtokosára, aki száműzni akar minden lehetséges veszélyt, hogy elkergethetik a hatalomból. Orbánnak, egy hála istennek kicsi ország hatalmasának a története úgy szól, mint egy utóirat Elias Canetti Tömeg és hatalom című művéhez.

Orbán Viktor egyidejűleg tünete egy kollektív életérzésnek, a baloldal 1989 előtti és utáni sokrétű kudarcának, egy olyan magatartásnak, amely nacionalista retorikával akarja túlharsogni az esedékes, kritikus szembenézést a múlttal, és egy kollektív, patriarchális habitusnak, amely Horthy óta soha nem szakított a történelmi tekintélyelvűséggel, sem reflexív, sem személyes szinten. Ez az egy Orbán ugyanis azért létezik, mert olyan nagyon sok kicsi Orbán van, amint sok kicsi Putyin és Erdogan is. Persze Orbán éppen annyira nem Horthy, amennyire Putyin nem Sztálin, vagy amennyire Berlusconi nem volt Mussolini.  De mindezek a személyek a népszerűségüket nem utolsó sorban a mélyen a testben megbújó nemzeti kisebbségi érzésnek köszönhetik, amely a saját múltját érintő minden bírálatot beavatkozásnak és sértésnek tekint. Abból profitálnak, hogy országukat utoléri egy olyan múlt, amelyet nem elfojtanak, hanem minden kérdés nélkül tovább terjesztenek, többnyire áldozat-történetként.

Sok szomszédunk nem akar szakítani a szegény, megalázott magyarról szóló régi elbeszélésekkel. Ami a külső szemlélő számára sajátságosnak tűnik – ez a magyar kollégákkal folytatott beszélgetésekből derül ki –, az az a rokonszenv, amely a jobboldali populizmusnak és a szélsőjobbnak jut a művelt, egyetemet végzett emberek és az egyetemi diákság köreiben. Maradjon nyitott kérdés, hogy ez most opportunizmus, régi-új sovinizmus, a jólét reménye vagy valódi hit egy magyar üdvözítőben. Jelenleg nagyon kényes egy olyasvalakinek magyar egyetemen tanítani, aki zsidó családi háttérrel rendelkezik.

A magyar betegség láttán meglepő, hogy Orbán még mindig éppen annak az Európai Néppártnak az egyik alelnöke [már nem az – a szerk. megj.], amelyik az EU Bizottságának és az Európa Tanácsnak az elnökét adja. Önmagában ez a körülmény is európai témává teszi az ügyet, és lehet spekulálni arról, hogy ez a magyar autokrata, aki ellenőrzi a sajtót és az igazságszolgáltatást, választási rendszereket változtat meg minden józan ész nélkül és elutasítja a versenytársaival való politikai párbeszéd bármiféle közös nyelvét, miért képviselheti még mindig éppen azt a csoportosulást, amely, nem alaptalanul, azzal dicsekszik, hogy világra hozta az európai projektet.

Európa-ellenes kártya

Opportunizmus van a dologban, mert a Fidesz képviselői nélkül a toryk kivonulása után esetleg bajba kerülhet a saját többség az Európai Parlamentben. De kimondatlanul ott van a meghajlás is egy olyan ember politikai karrierje előtt, aki belföldön, amennyire csak lehetséges, az Európa-ellenes lapra épít, hogy politikai izgalomba hozza híveit. Követelni kell az európai kereszténydemokratáktól, hogy váljanak meg Orbántól és pártjától – a küszöbön álló európai választások jó alkalmat szolgáltatnának erre. Vannak osztrák választók, akik szavaznának Jean-Claude Junckerre vagy Othmar Karasra, de nem szeretnének Orbánra szavazni.

Az Orbán-jelenség Magyarország határain túl ijesztő, hiszen új politikai alternatíva jelentkezik be vele a mai polgári társadalmak „alkotmányához”: egy vezérdemokrácia [Führer-Demokratie], amelyben a hatalom birtokosát népszavazáson erősítik meg, és látszólag legitimálják, de amelyben lassan kiüresítenek olyan lényeges jegyeket, mint a hatalmi ágak megosztása, a független sajtó, a politikai elitek hatalomváltása vagy a közös vonások hangsúlyozása a demokratikus pártok spektrumában, amely pártok versenytársaknak, de nem tekintik egymást ellenségnek.

„Nemzeti-szocializmus”

Az ilyen neo-autoritárius rendszerek életveszélyessé válhatnak a mai, európai polgári társadalmakra nézve, különösen akkor, ha rövid távon sikereket aratnak. Orbán esetében ezt a baloldali retorika perverz, nacionalista adaptációjának köszönhetik, amely a saját balszerencséért az idegen kapitalistákat, a külföldi bankokat, az Európai Uniót, a szomszédokat okolja, és ezeket aztán korlátozza, zsarolja, különadókkal sújtja vagy kisajátítja. A csillámló Orbánok felemelkedése másutt is fatális lehetőség marad, tekintettel arra, hogy a világgazdasági válság részben pusztító társadalmi következményei sok európai országban még mindig hatnak. Már csak ezért sem szabad az április 6-i választási győztest könnyedén venni, még akkor sem, ha választási győzelme  diadalmas arányát a manipulált választójognak köszönheti. Orbánra a válasz az erősebb európai összetartás.
 

Wolfgang Müller-Funk a kultúrtudományok professzora a Bécsi Egyetem Európai Összehasonlító Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetében, és tanít a finnugrisztikai tanszéken.