Forrás: Kanadai Magyar Hírlap | 2023.12.11.

Az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (EJEE) volt az ezüstös fény a történelem legfeketébb felhőjén – egy olyan évszázadon, amelynek még a felét sem töltötték be, és amely magában foglalt két szörnyű világháborút, totalitárius mészárlásokat és a Shoát. A december 10-i 75. évfordulója méltó az ünneplésre, még akkor is, ha az emberi jogok alapjai talán kevésbé biztosak, mint 1948-ban voltak.

1945 júniusában, még a második világháború befejezése előtt, San Franciscóban megszületett az Egyesült Nemzetek Szervezete, amelynek alapító okiratának preambulumában a következő hangzatos szavak hangzottak el: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei … megerősítjük az alapvető emberi jogokba, az emberi személy méltóságába és értékébe vetett hitet”.

A nemzetközi jogban így egy új hangsúly került előtérbe: a „személy méltósága”. Az ENSZ egyik korai projektje egy nemzetközi jogtörvénytervezet létrehozása volt, amely analóg lenne egyes államok alkotmányaival. A nemzetközi eszközökről úgy gondolták, hogy lehetséges korlátot jelentenek azon nemzetállamok számára, amelyek a szuverenitást arra használják fel, hogy mentegessék az emberi jogok megsértését.

Már létezett egy pánamerikai folyamat, amely az Emberi Jogok és Kötelességek Amerikai Nyilatkozatához – a „Bogotai Nyilatkozathoz” – vezetett, amely néhány hónappal az UDHR előtt készült el.

Lehetséges lenne egyetemes megállapodást elérni egy emberi jogi nyilatkozatról? Az UDHR szövegező bizottságának elnöke a félelmetes Eleanor Roosevelt volt, aki nemrégiben özvegyült meg az 1945-ben elhunyt Roosevelt. Az alelnök a (maoizmus előtti) kínai Peng-csun Csang volt, az előadó a libanoni Charles Malik, a titkár pedig a kanadai John Humphrey, az ENSZ emberi jogi részlegének igazgatója. Az első tervezetet a francia René Cassin írta.

„Chang pluralista volt, és elbűvölő módon fejtette ki azt a tételt, hogy a végső valóságnak több mint egy fajtája van” – emlékezett vissza Roosevelt az 1947-es első találkozásukra.

„A nyilatkozatnak, mondta, nem csupán a nyugati eszméket kell tükröznie, és megközelítésében eklektikusnak kell lennie…. Ez a megjegyzése, bár Dr. Humphrey-nak szólt, valójában Dr. Maliknak szólt, akitől azonnali visszavágást váltott ki, amikor hosszasan kifejtette Aquinói Tamás filozófiáját…. Chang azt javasolta, hogy a titkárságnak néhány hónapig tanulmányoznia kellene a konfucianizmus alapjait!”.

Ez volt az óriási feladat. Vajon egy ilyen sokszínű bizottság – nem is beszélve a közgyűlésről – képes lesz-e konszenzusra jutni?

Az angol-amerikai hagyományok szerinti, az államra vonatkozó korlátozások korlátozott listája nem lenne elegendő egy egyetemes dokumentumhoz. A továbblépéshez vezető utat úgy találták meg, hogy az UDHR alapját nem a szabadságra, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartására helyezték, amely viszont a szabadságok, jogok és kötelességek alapja.

Így a gazdag szövésű UDHR az emberi személyről sokkal szilárdabb képet ad, mint a negatív szabadságjogokat tartalmazó törvényjavaslat. Nem egy elszigetelt, jogaival magára hagyott egyénből indul ki, hanem egy olyan személyből, aki a társadalmi kapcsolatok hálózatába ágyazódik, kezdve a családdal.

Az alapvető jogok – vallás-, szólás- és egyesülési szabadság – megvoltak, de az emberi személyről alkotott elképzelés is, akinek „az értelem és a lelkiismeret szerint … a testvériség szellemében kell viselkednie egymással szemben”.

Az UDHR tehát annak elismerésével kezdődik, hogy felelősséggel tartozunk egymás iránt. Olyan jogokat tartalmaz, amelyeket mondjuk a Kanadai Charta nem, mint a „tulajdonhoz való jog”, a „szakszervezetek alapításához és a szakszervezetekhez való csatlakozáshoz való jog”, a „pihenéshez és szabadidőhöz való jog” és a „megfelelő életszínvonalhoz” való jog. A vízió egy igazságos társadalomról szól, nem csak egy szabad társadalomról.

Roosevelt gondoskodott arról, hogy a preambulumba bekerüljön az FDR „négy szabadsága”, hogy „a szólás és a hit szabadságát, valamint a félelemtől és a nélkülözéstől való mentességet a köznép legmagasabb törekvéseként hirdessék ki”.

Alig több mint két év alatt a bizottság elkészítette a tervezetet, amely aztán egyhangú támogatást kapott a közgyűlésben. Egyetlen ország sem szavazott ellene. Még az emberi jogokat rendszeresen megsértő országok – az Egyesült Államokban például a faji szegregációnak törvényi háttere volt – sem ellenezték a nyilatkozatban foglalt elveket.

Nyolc ország tartózkodott: a Szovjetunió és birodalma (Belorusszia, Ukrajna, Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia), valamint Szaúd-Arábia és az apartheid-korszak Dél-Afrikája.

Az egyetemes jóváhagyás, még a háború árnyékában is, a jog, a diplomácia és a politikai filozófia hosszú történetének egyik legnagyobb vívmánya maradt. Ritka fény volt egy sötét évszázadban.

Részben azzal érte el, hogy a méltóságot és a jogokat anélkül erősítette meg, hogy kifejezett – konfuciánus vagy thomista – alapot nyújtott volna számukra. Az UDHR úgy vélte, hogy a különböző vallási, kulturális, jogi és filozófiai hagyományokban már létezik konszenzus.

Ma ez a konszenzus hiányzik. A kínai kommunista rezsim a legharciasabb napjain az „egyetemes” emberi jogok gondolatát a „fehér” értékek rasszista ráerőltetéseként ítéli el más népekre. Eközben a szekularista Nyugaton a vallásszabadság pusztán a vallásgyakorlás szabadságára zsugorodott, és egy sor olyan újszerű jogot javasolnak, amelyek többségét a szexuális libertinizmus szélsőséges nézetei mozgatják, és amelyeknek a globális délen kevés vevőre találnak.

Az UDHR-nek új filozófiai és diplomáciai energiákra van szüksége ahhoz, hogy alapelveit még jobban megalapozza. Az, hogy ma már nehéz elképzelni, hogyan lehetne ezt megtenni, az 1948-ban elért eredményeket bizonyítja.

A nyilatkozat ma nem jutna ki a bizottságból, nemhogy ellenszavazatok nélkül elfogadnák. Annál is inkább érdemes ünnepelni, hogy egyáltalán van egy egyetemes nyilatkozatunk, és még jobban odafigyelni annak magasztos felhívására egy szabad és igazságos társadalomra, amely méltó az emberi méltósághoz.

Raymond J. de Souza
A szerző publicista és római katolikus pap Kanadában. Cikke eredetileg angolul jelent meg a National Post-ban. Fordítás: KMH.