Az elmúlt évtizedben látványosan megnőtt a költségvetésből történő egyházfinanszírozás kiterjedtsége és mértéke. Legújabban megint ingatlanokat kaphatnak az egyházak, olyanokat, amelyek régen sem voltak a tulajdonukban. Erősödnek vagy gyengülnek attól, hogy a politika látványosan a szövetségesük lett?

Tavaly év végén a parlament elfogadott egy törvényt, amely újra megnyitotta az 1991-ben elindított és a Semjén Zsolt által 2012-ben már befejezettnek nyilvánított egyházi kártalanítást. Az egyházak idén február 28-ig olyan állami, önkormányzati épületek tulajdonjogára is bejelenthették az igényüket, amelyek a negyvenes években történt államosításkor sem voltak a birtokukban – ami eddig az egyházi (illetve bármilyen) kártalanítás alapja volt.

Az egyetlen feltétel az, hogy a kiszemelt ingatlanban a kérelmező egyház – vagy egyházi jogi személy, például szerzetesrend – hitéleti, szakrális vagy köznevelési feladatot lásson el. Az ingatlanokat csak e feladatok ellátására használhatják, és nem adhatják el őket.

Az önkormányzati iskolák államosításakor az addigi iskolafenntartó önkormányzatok több száz iskolájukat adták inkább egyházi fenntartásba. Az állam csak a működtetést vette át, az épület az önkormányzatok tulajdonában maradt. Most jórészt ilyen ingatlanok egyházi igényléséről számolt be a sajtó különféle településekről. Megkérdeztük a Miniszterelnöki Hivatalt, hogy hány ingatlanra érkezett egyházi igény, de nem kaptunk választ.

A két legnagyobb egyház, a katolikus és a református (információink szerint a mostani módosítást a miniszterből „első számú” református püspökké lett Balog Zoltán forszírozta) a sajtónak az ingatlanokkal járó pluszfeladatokkal, illetve azzal érvelt újabb ingatlanigényei mellett, hogy közfeladatuk ellátását javítja, ha a fenntartó nemcsak használati joggal, hanem tulajdonjoggal is rendelkezik. A harmadik legnagyobb keresztyén egyház, az evangélikus viszont kijelentette, hogy ők nem igényelnek újabb épületeket.

Az akkor ellenzéki, még fiatal fideszes képviselők 1991-ben nem szavazták meg az egyházak kártalanításáról szóló törvényt (legtöbbjük nem szavazott, páran tartózkodtak), de a párt 2010 óta hatalmon a sport mellett már az egyházak közhasznú és hitéleti tevékenységeit támogatja látványosan.

Emellett pedig – ahogy a TÁRKI tavaly decemberben megjelent Társadalmi riport 2022 című kötetében írja Máthé-Tóth András és Rosta Gergely kutató – „a Nemzeti Együttműködés Rendszerében jelentős politikai szerepet is osztanak számukra. A korszak legfőbb jellegzetessége, hogy a növekvő esélyek az egyházak képviselőiben növekvő dilemmákkal párosulnak.”

Cikkünkben ezeket a dilemmákat igyekszünk megmutatni.

Szimbiózis

A kormány 2012-ben úgy döntött, hogy bevezeti a „kötelezően választható” etika és hittan tantárgyat az állami iskolákban. Később kiderült, hogy Erdő Péter katolikus bíboros sem volt elragadtatva ettől, ahogy korábban ellenezte azt a kormányjavaslatot is, hogy államilag elismert legyen az egyházi esküvő. Utóbbit nem is vezették be.

A kommunista egyházüldözés (ami a Kádár-korban inkább már kompromisszum volt a két fél között) után nem állam és egyház tiszta szétválasztása következett, a két intézmény 2010 után egyre inkább összekapcsolódik. Pedig Orbán Viktor 1991. július 4-én még azt mondta az egyházi kártalanításról szóló törvény parlamenti vitájában, hogy „az, hogy az állam költségvetési támogatásban fogja részesíteni évente az egyházakat, kifejezetten függőségi viszonyt teremt az állam-egyház viszonylatában”.

Erdő Péter 2015 szeptemberében már azt mondta, hogy – igaz, hangsúlyozva, hogy a jelenlegi magyar jogszabályok szerint – az egyházak nem jogosultak arra, hogy befogadjanak menekülteket, ha így tennének, embercsempészek lennének.

Különösen 2010 óta az állam nemcsak az egyházak közhasznú, hanem hitéleti tevékenységét is támogatja, és egyre kevésbé normatív alapon, hanem pályázatok vagy esetleges, egyedi döntések alapján. Erről mondta lapunknak 2020 decemberében Fabiny Tamás evangélikus püspök, hogy „nem jó, ha év végi pénzeső van. Jó lenne olyan egyházfinanszírozást kialakítani, hogy ne legyünk patrónus-kliens függésben, hogy az év végi pénzért kéne tartanunk a kezünket”.

A kereszténységnek az állam és egyház lényegi azonosságán alapuló keleti ágához képest a nyugati egyházfejlődésben a két intézmény önálló létjogosultsággal rendelkezik. A konstantini államegyház meghirdetése óta az invesztitúraháborúkon át viharosan igyekeznek rendezni a kapcsolatukat: hogyan támogassa az állam az egyházat, ha egyáltalán, illetve mi legyen akkor, amikor az egyház az állam számára fontos funkciókat lát el.

„Az egyik oldalon minden vallás esetében van egy elementáris erejű, abszolút egzisztenciális, az embert teljesen megragadó vallási élmény – mondja Zalatnay István református lelkész, az Erdélyi Gyülekezet korábbi vezetője. – Természetes, hogy amikor egy óriási energia megjelenik, elkezdi formálni maga körül a világot, az egyes ember lelkét, gondolkodásmódját, értékeit, és mivel ez általában nem individuálisan történik, egy közösség gondolkozásmódját, értékeit is. Elkezd formát ölteni úgy is mint egyházi szervezet, úgy is mint tanítás, és elkezdi formálni a társadalmat. Ebben a folyamatban az az energia egyre inkább kezd elpárologni. Egyre több lesz a megszerzett pozíció, hatalom, intézmény, és közben egyre inkább elkezd eltávolodni az egyház a maga eredeti lényegétől.”

Amikor pedig nagyon megnő ennek a különbségnek a feszültsége, akkor megjelennek a reformmozgalmak, mint a szerzetesi mozgalmak jó része vagy maga a reformáció. A vissza a gyökerekhez szemlélet szerint ilyenkor az egyház már olyan mechanizmus része lett, amely miatt közben többet veszít el a lényegéből, mint amennyit nyer a kiterjedt jelenléttel. Ennek megítélésére nincs sztenderd, végeredményben értékítélet alapján dől el.

Kérdés, hogy Magyarországon hol tart ez a folyamat.

A vallásosság helyzete

A 2011-es népszámlálás alapján a megkérdezettek 42 százaléka vallotta magát valamilyen egyházhoz tartozónak, 28 százalék nem válaszolt, 20 százalék pedig egyházhoz nem tartozónak vallotta magát. A tavaly felvett census vallásosságra vonatkozó adatai legkorábban ősszel lesznek publikusak.

A már idézett TÁRKI-tanulmányban Máthé-Tóth András és Rosta Gergely az intézményes keretek közt folytatott rendszeres vallásgyakorlat nagyon lassú visszaszorulásáról ír a 2010-es évek közepéig. Azóta viszont a legalább havonta templomba járók aránya enyhén emelkedik.

De változatlanul két, nagyjából egyforma, körülbelül negyven-negyven százalékot kitevő nagyobb tömbre oszlik a társadalom. A templomba soha nem járók és a vallásukat néha, rendszertelenül gyakorlók mellett a saját bevallásuk szerint rendszeresen, legalább havi szertartáslátogatók körülbelül húsz százalék körüli kisebbséget alkotnak.

A Pew Research 2018-as európai felmérése szerint is a magyar lakosság csupán 17 százaléka erősen vallásos. Vallási szertartáson a lakosság 17 százaléka vesz részt rendszeresen, amivel 33 európai ország közül a 25. helyen állunk.

A TÁRKI-tanulmány szerzői szerint vallásos identitás szempontjából „másfélszer annyian tartják magukat kevésbé vagy nem vallásosnak, mint ahányan a közepes szintnél (5-ös skálaértéknél a 0-tól 10-ig terjedő skálán) vallásosabbnak mondják magukat. 2014-ben még közel két és félszeres volt ez a szorzó.”

Vagyis szerintük az elmúlt években enyhe erősödés figyelhető meg az identitás és a vallásgyakorlat terén. Ennek lehetséges okaiként a szerzők a következőket említik: „Az uralkodó vallás- és egyházbarát politikai klíma, a 2015-ös migrációs válság és az erre adott politikai reakciók, vagy akár a növekvő számú egyházi oktatási intézmény lassan beérő hatása.”

Intézmények, ingatlanok

Az egyházi iskolafenntartók aránya jelentősen megnőtt, különösen középiskolai szinten. Az egyházi fenntartású általános iskolák aránya az összes magyarországi általános iskolákon belül 2002 és 2019 között közel négyszeresére, 3,9 százalékról 14,4 százalékra nőtt. Az egyházi fenntartású szakközépiskolák száma 19-ről 47-re emelkedett, a gimnáziumoké pedig 88-ról 172-re. A szakgimnáziumok esetében még nagyobb az emelkedés – írja az idézett tanulmány: 23-ról közel négyszeresére, 88-ra. A gimnáziumi diákoknak 2013-ban még 64, 2020-ban azonban már csak 57 százaléka járt állami fenntartású iskolába.

A Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézetének A közoktatás indikátorrendszere 2021 című kiadványa szerint 2010 és 2020 között egy-két százalékról közel négy-hat százalékra nőtt az országban azon települések aránya, ahol csak nem állami fenntartású – leginkább egyházi – óvoda vagy iskola működik.

Az állami oktatáspolitikát sokan ideológiai térfoglalással jellemzik, másrészt így az állam a jelenlétét is csökkenti az ágazatban. Hasonló folyamatot látunk, és ilyesmit hirdetett meg nemrég a kultúra terén is a felelős miniszter, Csák János.

A sok szempontból neoliberális politikát folytató kormány a szociális ellátásokban való részvétel helyett a szociális szférát is egyre inkább egyházak vagy vallási alapú szervezetek kezébe adja. A gyermekvédelmi intézményrendszerben már többségben vannak az egyházi fenntartók, és a szociális alapellátásokban is közelít az arányuk az ötven százalékhoz. Nemrég a Református és a Máltai Szeretetszolgálat megkapta az állami bérlakásrendszert és eladósodott lakóit is.

A szociális és oktatási szféra átadásának másik olvasatát ismertette lapunkkal Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője. „Nem mondanám, hogy az állam meg akar szabadulni ezektől a szolgáltatásoktól, inkább abban bízik, amikor átadja ezt a feladatot, hogy az egyház jobb, odaadóbb, lélekkel telibb gazdája egy szociális intézménynek, mint egy állami szervezet. De intézményről intézményre dől el, hogy valóban sikerül-e megfelelni ennek az egyébként teljesen jogos elvárásnak.”

Az állam az úgynevezett kiegészítő támogatással biztosítja, hogy az egy főre jutó nettó oktatási kiadás és az egyházak egy főre jutó nettó oktatási célú támogatása között ne legyen különbség. Prőhle Gergely vitatja, sőt DK-s politikusok esetében egyházellenesnek tartja azt az állítást, hogy ne lenne szektorsemleges az állami és az egyházi intézmények finanszírozása.

Nemcsak politikusok, hanem közgazdászok is arra jutottak, hogy a köznevelés finanszírozásában elvárt szektorsemlegesség nem valósul meg, mert az egyenlegrendezés nem veszi figyelembe az egyéb egyházi forrásokat. (Jordán Zsuzsanna minisztériumi főosztályvezető levezetése ennek ellenkezőjéről itt olvasható.)

A működtetés ára

Az egyházi zárszámadási egyenlegrendezést a Horn Gyula szocialista kormányfő és a vatikáni Apostoli Szentszék által 1997-ben kötött megállapodás írja elő az egyenlő finanszírozás elvének érvényesülése érdekében. E szerint ugyanannyi állami finanszírozás jár az egyháznak is, ha közfeladatot lát el, így a magyar állam vállalta, hogy az alapnormatíván felül kiegészítő normatívát ad az egyházi iskoláknak és szociális intézményeknek. A katolikusok után minden nagyobb egyházzal kötött ilyen megállapodást az állam.

A katolikus egyház a szentszéki megállapodás keretében 1200 ingatlanról mondott le az 1991-ben elindult kártalanítás során, ezek fejében minden évben járadékot kap. Ezt a szabadon felhasználható összeget – idén 23 milliárd forintot – saját döntésük szerint osztják el.

Az egyházak sem kapták vissza (vagy válthatták járadékra) régebbi gazdálkodásuk alapjait (földeket, bérházakat stb.), csak a funkcionalitásra épülő házas ingatlanjaikat, és csak a megfelelő funkció használatára.

Deák Dániel jogász, a Corvinus tanára és a Mérleg katolikus folyóirat szerkesztője szerint a vatikáni megállapodás jelzés volt arra, hogy az állam igényt tart rá, hogy őrködő, óvó tekintetét mindig rajta tartsa az egyházon. „Az egyház nem része az államhatalomnak, cselekedjék a maga felelősségére. Minek a szektorsemleges finanszírozás, az evangélium szerint miért kellene iskolákat működtetni? Nem arról van szó, hogy éljetek úgy, ahogy az ég madarai, mindenetek meglesz, csak higgyetek?”

Szerinte a kártalanítás is olyan vagyon után jár, amely a feudalista hagyományokból eredt. „És annyira üdvös, igazságos és jogos volt, hogy az egyház volt a legnagyobb földesúr az országban még a két világháború között is?”

A G7.hu az egyházaknak nyújtott állami támogatások 15 jogcímét gyűjtötte ki a költségvetésből. Ebből a második legnagyobb az átadásra nem került ingatlanok utáni járadék, ami 11 év átlagában 23 százalék.

A legnagyobb tétel (a 11 év átlagában 39 százalék) az egyházi célú programok és beruházások támogatása, ami tipikusan az esetleges döntések terepe. A harmadik az szja egy százalékát is magában foglaló alapellátási támogatás (14 százalék).

„A kiegészítő támogatás mindig alku kérdése – mondja Deák Dániel. – Ki tudja, mi történik egy ilyen alkunál, és mit kell beígérniük a feleknek egymásnak? Ezek soha nem derülnek ki. Másrészt az egyházak nem tudnak tervezni, nem tudnak önállósodni, nem tudnak függetlenedni. A kiegészítő támogatás útja egyenes út a rabszolgasághoz. Ilyen alapon a konstantini egyház legrosszabb fajtája működik Magyarországon.”

2011 óta lényegében megduplázódott az egyházak állami támogatása: 46 milliárdról nyolcvanmilliárd fölötti összegre, de volt olyan év, amikor közel volt a 180 milliárdhoz. Ezenkívül az egyházak sokféle adó-, bizonyos esetekben járulékmentességet is élveznek.

A nyugati világban a hívők adományai, az egyházi adó, illetve a saját gazdálkodásból származó jövedelem a meghatározó bevételi forrásuk, pedig néhol formálisan még államegyház van. Németországban pedig, ha nem nyilatkozik külön az ember, az egyházi adót automatikusan az állam szedi be.

Deák Dániel szerint egyrészt így pontos statisztikát lehet arról vezetni, hogy ki tekinthető katolikusnak vagy protestánsnak, míg a magyarországi népszámlálási önbevallás sokszor csak a megkeresztelkedettségről vall. „Az egyházi adó miatt Németországban érthető, hogy pár éve azzal léptek fel nők, hogy ha a mi családunk fizeti az egyházi adót, akkor miért nem kapjuk meg azt a szolgáltatást, ami az adóért jár. Akkor jogunk van arra, hogy nők is láthassanak el bizonyos feladatokat, szolgáltathassanak ki bizonyos szentségeket. Az egyházhoz fűződő viszony egyik tengelye az, ha adófizető vagy, és az adó felszabadít. Míg Magyarországon csak formálisan létezik az egyházi adó.”

A Szemlélek keresztény folyóirat tavalyi online kutatását 2688, túlnyomórészt hívő és vallásgyakorló ember töltötte ki. Többségük szerint az államnak csak a közfeladatok ellátásáért szabadna az egyházakat támogatnia, a hitéleti feladatok finanszírozását a híveknek kellene megoldaniuk, akik viszont alig áldoznak saját egyházuk fenntartására. Az egyházak vállalkozói tevékenységével a válaszadók nagyjából fele-fele arányban értenek egyet és utasítják el.

„Nem lehet egy fix és mindenütt érvényes, működő mintát találni financiális vonatkozású kérdésekre egyház és állam között” – mondja Zalatnay István. Nagy szerepe van az illető ország hagyományainak, nagyon más a helyzet Németországban és a teljesen laikus államú Franciaországban.

Túlterjeszkedés

Magyarországon az állam új és új feladatokat ad át az egyházaknak, mellé ugyan ingatlanokat és finanszírozást is, de ezzel egyúttal növeli az egyházak anyagi kitettségét.

Ha működtetni kell egy intézményrendszert, akkor a fenntarthatóságot is biztosítani kell. „Isten óvja az egyházakat attól, hogy egyszer egy egyházellenes párt kormányozzon, mert ha megváltoznak az egyház-finanszírozás szabályai, elképzelni nem tudom, hogyan fogják tudni az egyházak működtetni ezt az óriási ingatlanvagyont” – mondja Prőhle Gergely.

Szerinte az egyházaknak amellett hogy „óvnak az egyházellenes pártprogrammal rendelkező politikai erők térnyerésétől”, föl kell készülniük arra, és „olyan intézményrendszert szabad csak magukénak tekinteni, amit adott esetben maguk is működtetni tudnak. Ez azt jelenti, hogy növelni kell az egyháztagok anyagi, intézményi felelősségérzetét, aminek egyébként a protestánsoknál teológiai alapja is van.”

Deák Dániel szerint „azt a katyvaszt, amit létrehozott a NER az egyházakkal, nem lehet kijavítani”. Szerinte a francia helyzet – ahol az egyház ugyanolyan civil szervezet, mint bármi más, mert a forradalomkor nemcsak a vagyonát veszítette el, hanem mindenféle állami elismertséget is – nagyon jót tett az egyháznak.

Szerinte ha már nem a hívők és a Szentlélek tartja el az egyházat, akkor meg kellene emelni a normatív állami támogatást, ezzel együtt „elgondolkodni azon a perspektíván, hogy szépen kivezetni ezt a rendszert”.

Zalatnay István szerint sajátos történelmi helyzet alakult ki a tudatosan egyházellenes politikai rendszer után, amely az egyházat megfosztotta olyan intézményeitől, „amelyek tényleg az ő igazi intézményei voltak. Jogos volt, hogy ezt valamilyen módon rendezni kell. Elindult egy olyan folyamat, hogy az egyházak visszakapjanak bizonyos tulajdonokat, csakhogy közben megváltozott az az erő, amivel az egyház ténylegesen rendelkezik. Egyre inkább csak pozíciót, intézményt, falakat, pénzt, támogatást jelent, és nincs hozzá az az igazi belső erő, amelyik ezekben megnyilvánulna.”

Veszélyes tehát az egyház részére a túlterjeszkedés, az, hogy nem belülről fakadólag jönnek létre az egyház intézményei. „Ehhez jön egy politikai környezet, egy politikai kontextus, ami úgy néz ki, hogy az egyház egy szent tehén, szinte mindegy, hogy milyen kormány van.”

Szerinte sok lelkész is nagy veszélyként éli ezt meg, mert „ez nem megérdemelt privilégium, ellenkezőleg. Mert mivel is lehetne indokolni? Azzal, hogy az egyházak lettek volna azok az elemei a társadalomnak, amelyeknek olyan morális erejük, érdemük volt, hogy ellenálltak egy, a társadalom számára rossz, ráerőltetett rendszerrel szemben? Ez, ellentétben Lengyelországgal vagy az NDK-val, Magyarországon nem így volt. Az egyházak belesimultak a korábbi rendszer hatalmi szerkezetébe.”

Sőt a lelkész szerint ebből a szempontból Magyarországon volt a legrosszabb a helyzet. „Az egyházak morálisan lettek korrumpálva, ami egyébként megtörtént jobbára az egész magyar társadalommal. Az egyházak belementek ugyanabba az úgymond kompromisszumba, hogy ha valaki a magánélet szférájába – az egyház esetében alapvetően a templom falai közé – húzódik vissza, akkor nem fogják rugdosni.”

Bár Zalatnay István szerint vannak jó példák is, mint például a Bethesda Gyermekkórház, amely „gyönyörű példa arra, hogy mit jelent, amikor valóban öntudatosan, keresztény gyógyító közösségként próbál működni egy egész kórház”, de megjelentek azok az „intézmények, pozíciók, lehetőségek, amelyeket az egyház nem tudott megtölteni a maga belső erejével”.

Hasonlóról beszél Prőhle Gergely is arra válaszolva, hogy az evangélikusok miért jelentették ki, hogy nem kérnek az újabb ingatlanosztásból. „Mi nem abból indulunk ki, hogy ha valamit meg lehet kapni, akkor azt mindenképp kapjuk meg. Csak ott vettünk és veszünk át intézményeket, ahol olyan gyülekezet van, amelyiket érdemes megtámogatni a diakóniai vagy oktatási munkával, vagy amelyik maga is képes arra, hogy egy ilyen munkában jelen legyen hitoktatóval, lelkésszel, adott esetben evangélikus ápolószemélyzettel, pedagógusokkal. Ez fontos alapelv, mert nem az intézmények tartják el az egyházat, nem az iskola a templomot, hanem a templom kell eltartsa, támogassa az iskolát.”

Ellentétben Prőhle Gergellyel, Zalatnay István szerint sok esetben indokolhatatlan előnyökhöz jut az egyház, például az intézményfinanszírozás terén is. „Az nem működik, hogy einstandolunk különböző intézményeket, óhatatlanul belegyalogolva egy csomó ember érdekébe és életébe, még egy kívülálló számára is megbotránkoztatóan indokolhatatlan előnyöket szerezve, és utána azt várjuk, hogy jönnek majd a hívek.”

De hozzáteszi: az egyház nemcsak igével él, hanem anyagi forrásokra is szüksége van, és reméli, hogy az egyházi intézményrendszer látványos bővülésének lesz pozitív társadalmi hatása. „Ha nem is tudja feltartóztatni a vallástalanodást, de esetleg késleltetni tudja, és belerakja a gyerekek fejébe egy későbbi ráébredés lehetőségének magvát” – mondja az egyházi iskolákról.

Prőhle Gergelyt is zavarja, hogy az egyházak mindig anyagi összefüggésben jelennek meg. „Ha valami kontraproduktív a Jóisten igéjének terjesztése szempontjából, akkor az az, hogy az egyházak úgy jelenjenek meg mint akik csak az adófizetők pénzére éhesek.”

De ő is óv attól, hogy az egyház pótcselekvésként intézményeket indítson ott, „ahol nincs mögötte élő közösség vagy egy olyan lelkiség, ami ezt indokolná. Az egyház a gyülekezeteiben él, nem élhet az intézményeiben, mert abban a pillanatban már behelyettesíthető bármiféle más szervezeti névvel.”

Teher vagy adomány?

A Szemléleknek válaszoló hívők nagy része hiteltelennek tartja a politikusok keresztény értékekre való hivatkozását, elfogadhatatlannak egy pap nyilvános pártpolitizálását, ahogy az egyházi vezetők bizonyos közéleti kérdésekben való hallgatagságát is. „Nem baj, hogy az egyház egy konkrét oldal mellett foglal állást. A kritikátlansággal van viszont baj, nem kicsi.” „Az egyházak hallgatása még ennél is jobban bánt! Soha nem nyilvánulunk meg, amikor fontos (menekültek, hajléktalanok, rabszolgatörvény, kilakoltatások stb.).”

A kereszténység a jobboldaliság megkülönböztető brandjévé, a „mi” és az „ők” közötti határhúzás eszközévé vált – szerepel a TÁRKI tanulmányában. Sőt „a kereszténységre történő hivatkozás az utóbbi években az »illiberális politika« egyik kiemelt pozitív jelzőjévé vált.” A kereszténység „alternatíva a hanyatló, liberális »Nyugattal«, a nemzeti autonómiát csorbító és bevándorláspárti »Brüsszellel« szemben, valamint a »hagyományos családmodell« mellett. Ebben a diskurzusban a kereszténységre történő hivatkozás szinte áthidalhatatlan törésvonalat jelent, szigorú és következetes elhatárolódást a kormány politikai szemléletével és célkitűzéseivel szemben álló társadalmi felvetésektől és csoportoktól.”

Zalatnay István szerint az az imázs alakult ki, hogy az egyház a Fidesz holdudvarába tartozik, az érdekeit szolgálja. „Mindegy, hogy milyen pártról, politikai irányzatról van szó, egy ilyen helyzet a legelemibb módon veszélyezteti az egyházat küldetésének teljesítésében, mert emberek számára, amikor az egyházzal kapcsolatba kerülnek, megjelenik egy olyan tényező, ami ezt akadályozza.”

Bár sok egyházi vezető érzékeli, hogy a vallási intézmények és projektek szimbolikus és financiális támogatásának látványos és kiugró mértéke a hatalom halálos csókját is jelentheti, kevesen szólnak ellene. Ennek Deák Dániel szerint a kontraszelekció is oka. Szerinte a Kádár-rendszerben már nem voltak életveszélyben az egyházi emberek, de addigra már meg volt törve az egyház. „Nem egyszerűen a püspököket, de mindenkit, aki bármiféle tisztséget betöltött az egyházban, leellenőrzött az állam. Ez mélyen beleivódott az egyházvezetőkbe, és tovább öröklődött. Ezek a vonások talán egy kicsit elszunnyadtak 1990 és 2010 között, de most megint felerősödnek.”

Míg a nyugati egyházakon belül nagy viták vannak arról, hogyan lenne helyes viszonyulni társadalmi kérdésekhez, az egyház társadalmi jelenlétéhez, nálunk „kifejezetten egy politikai erő akarja a szövetségesévé tenni őket. A valóságban azonban ez sokkal inkább úgy néz ki, hogy a saját eszközévé akarja tenni az egyházat” – mondja Zalatnay István.

Szerinte ez nem is a teljes jogi szabályozásban, hanem sok kis döntésben mutatkozik meg. „Nemcsak az egyház esetében működik a kézi vezérlés, hanem minden más területen is, tehát az, hogy egyedi döntésekkel ezt előnyös, azt pedig hátrányos helyzetbe hoznak. Ez elkerülhetetlenül demoralizál.” A vatikáni szerződésen messze túllépő egyházpolitika révén özönlik a támogatás az egyházakhoz, ami elsőre nagyon kedvezőnek tűnhet, „de sokkal többet rombol, és a legbelső lényegét fenyegeti a kereszténységnek” – teszi hozzá a református lelkész.

Nem tesznek jót az egyházak társadalmi reputációjának az olyan kormányzati döntések, mint hogy csak az egyházi fenntartású iskolák kaptak rezsitámogatást az elmúlt télre, és az sem véletlen, hogy több mint ezer ott tanító pedagógus is tiltakozott a kormány oktatáspolitikája ellen. Ahogy egyik évben az evangélikusokat is kihúzták az év végi szokásos pénzesőből, és a hivatását azóta elhagyó Hodász András katolikus papra is szájzárat tettek feljebbvalói.

A NER-ből többször kibeszélő és a legfrissebb ingatlanosztásból is tudatosan kimaradó Magyarországi Evangélikus Egyház világi vezetője elfogadja, hogy „számos kérdés vethető fel” azzal kapcsolatban, ha egy politikai párt a szavazatmaximálás – legitim – céljából megszólít nagyobb közösségeket. Viszont szerinte egy látványosan szekularizálódó világban, amikor a választókorú népesség többsége nem elkötelezett valamelyik egyház ügyében, „kell bizonyos bátorság vagy valamiféle elvszerűség ahhoz, hogy egy kormányzat a kereszténységet a zászlajára tűzze, és erre ennyi pénzt szánjon. Ez politikai elszánást jelez, amit egyházi vezetőként én csak méltányolni tudok.”

Prőhle Gergely inkább azt látja problémának, „hogy ha nagy elköteleződés van egyházon belül valamelyik politikai irányba, akkor azok, akik a másik politikai irányt képviselik, kirekesztve érzik magukat”.

Míg ő a Liberális Internacionálé volt elnökét, mentorát, a német Otto Graf Lambsdorffot említi, aki a német evangélikus egyház zsinatának is tagja volt, Zalatnay István a XIV. századi filozófust, Occami Vilmos ferences szerzetest, akit két társával együtt kiátkozott a pápa, mert ragaszkodtak ahhoz, hogy a ferences rend ne fogadjon el tulajdonba semmit.

Deák Dániel egyértelműen tehernek tartja az egyház folyamatos vagyongyarapodását. „Ma már annyi iskola, annyi ingatlan van az egyház kezében, hogy most már vagyongondnokként vagy intézőként kénytelen ezekkel foglalkozni.”

Prőhle Gergely épp ellenkezőleg látja, szerinte az egyházfinanszírozásnak az a legnagyobb baja, hogy nincs meg az egyházaknak az 1948-as államosítás előtti anyagi önállóságuk s ezáltal önfelelősségük. „Az egyházi intézményfenntartás olyan értelemben csak papíron létezik, hogy az állami szubvenciók nélkül ezek az egyházi intézmények nem lennének működtethetők.” Szerinte jobb lett volna, ha az egyházak visszakapják a gazdálkodási lehetőségeiket is.

Bár másképp ítélik meg a magyar kormány egyházpolitikáját, de mindhárom megkérdezettünk egyetért abban, hogy a legnagyobb gond az önfelelősség mentalitásának kiveszése a hívekből. „Nézzünk körül, hogy milyen templomok épültek korábban. Egy-két helyen a földesúr nagyban besegített, de azért általában a hívek pénzéből. Hol tudna ma egy közösség egy ekkora templomot felhúzni? – mondja Prőhle Gergely. A protestáns gyülekezetekben nem pusztán finanszírozási, hanem teológiai kérdés is, hogy a hívek anyagilag is felelősséget vállaljanak a saját közösségükért. – Mi erre biztatjuk a híveinket. Annyire bátrak nem vagyunk, hogy a tizeddel álljunk elő, mint az újprotestáns gyülekezetek, de alapvető, hogy legyen egy komoly saját felelősségvállalása az egyházhoz tartozásnak.” Jelenleg egyháza bevételeinek mindössze egy–három százaléka érkezik a hívektől.

Ahogy a Szemlélek kutatásának egyik válaszolója írta: „A hívek leszoknak arról, hogy az egyház az ÖVÉK.”

Zalatnay István szerint az egyházak ilyen mértékű politikai és állami támogatása nemhogy alkalmatlan arra, hogy az egyház teljesítse küldetését, inkább akadályává válik. Ez egyre inkább egy fojtogató ölelés. Szerinte „nagyon nem jó üzlet morális árat fizetni más jellegű javakért”.

Arról a paradoxonról beszél, hogy „az, ami egy vivőanyag lenne, és azt könnyítené meg, hogy minél nagyobb felületen tudjon érintkezni az egyház lényegével a társadalom minél nagyobb része, egyre inkább kezd összesűrűsödni és egy páncélfallá válni”. Szerinte a vagyonosztási és támogatási kormánydöntések nyomán „de facto érdeksérelem, sértés és megalázás éri emberek százezreit, így számukra gyakorlatilag lehetetlenné válik, hogy az egyházzal valóságos kapcsolatba kerüljenek”.

Azt, hogy a kereszténység a politikai identitás kijelölőjévé vált Magyarországon, Prőhle Gergely egyrészt a kommunikáció megváltozásával magyarázza, és azzal, hogy „a kommunista hatalom jogutódjai, ahogy Gyurcsány Ferenc példája is mutatja, természetes módon, teljesen tudatosan az egyházellenes oldalon sorakoztak föl. A másik oldal pedig – kihasználva ezt a helyzetet – nyilvánvalóan azt mondta és azt mondja, hogy ő az egyházak nagy barátja. Ez egyrészt a történelmi múlt következménye, másrészt pártpolitikai logika, ami nem feltétlenül egy eszmei ideált, hanem a politikai érdekérvényesítés szempontjait követi.”

A Fidesz politikai kommunikációjának üzenetét és újraelosztási politikájának vezérelvét, a hit, a család és a nemzet hármasságát Deák Dániel egy polgárosodás előtti, feudális típusú üzenetnek tartja. Szerinte az államnak semmi köze a hithez, egy polgári államban a hitélet gyakorlása a polgárok és az egyházak ügye.

A magát a kereszténység szinte egyedüli európai őrzőjeként beállító Fidesz a menekültkrízis óta igyekszik magánügyből fontos közüggyé tenni a hit, a vallás ügyét. Ahogy a kommunizmus alatt az ellenkezője, most kisebb településeken a templomba járás kezd elvárt viselkedés lenni. A Szemlélek felmérésére válaszolók háromnegyede szerint egyáltalán nem vagy inkább nem valósul meg Magyarországon az állam és az egyház szétválasztása.

Bár a NER iránti lojalitás csökkenését mutatják a választási eredmények például Budán, amit a Fidesz lényegében elvesztett, a Társadalmi riport szerzői szerint nem csak az egyházak vezetői a kormány politikájának lojális támaszai. „A lakosság vallásos populációjának döntő többsége, valamint a vallási intézmények képviselői egyetértenek a NER alapvető célkitűzéseivel és annak az egyházakra vonatkozó szemléletével és intézkedéseivel.”