Forrás: GALAMUS-CSOPORT | 2014.04.13.

A szerk. megj.: A tanulmány rövidített változata az Élet és Irodalom március 17-ei számában jelent meg. Ugyanerről a témáról lásd korábban: „Minden ilyen rezsim belüről rohad szét” – Friderikusz Sándor interjúja Békesi Lászlóval.

Véget ért a második Orbán-kormány négyéves ciklusa. Itt az ideje a sokoldalú analízisnek és értékelésnek: hogyan működött, mit tett és mit ért el az Orbán rezsim az elmúlt négy évben?

Az objektív elemzők körében széles körű konszenzus alakult ki: Orbánék sem elsöprő választási győzelmük előtt, sem kormányzásuk időszakában nem rendelkeztek átfogó, koherens gazdaságpolitikai programmal.

Ez a sommás értékelés sokáig megalapozottnak tűnt. A kormány ad hoc gazdasági döntései, minősíthetetlen színvonalú gazdasági törvényhozása, káros, sokszor irracionális lépései, ellentmondásos, gyakran hazug kommunikációja mind-mind ezt a vélekedést látszott igazolni.

Az Orbán-rezsim szembement mindennel, amit a szakma egy reális kormányzati gazdaságpolitika feltételeinek és elemeinek tekint. Fütyült az ország gazdasági adottságaira, a világgazdaság változásaira, a gazdasági munkamegosztás és együttműködés hazai és nemzetközi követelményeire, a jogbiztonságra, stabilitásra és kiszámíthatóságra, a fiskális-monetáris és jövedelempolitika összhangjának követelményére, a gazdaság szereplőinek az érdekeire, döntéseinek társadalmi hatásaira, jövőbeni következményeire.

A gazdaságpolitikai és közgazdasági mainstream elvetését sajátos, többnyire tartalmatlan vagy hamis jelzőkkel, primitív, demagóg lózungokkal magyarázták.

A világméretű subprime-válság menedzselésének gyakran szokatlan vagy új típusú módszereit ürügyül használva félredobták a legalapvetőbb közgazdasági törvényszerűségeket is, arcátlan provokációval és gőgös önteltséggel „szellemi innovációnak, kreatív, modern megközelítésnek” titulálták az abszurd unortodox módszereket.

A minden elemében populista, voluntarista gazdasági lépéseket a magyar nép lelkéhez közel álló patrióta gazdaságpolitikának, a nemzeti érdekek és a szuverenitás, valamint a családok és a magyar emberek védelmének, bátor képviseletének kiáltották ki.

Az Orbán-rezsim gazdaságpolitikai gyakorlatának motívumait kutató elemzők sokáig kézenfekvő és elégséges magyarázatnak tekintették azt az alaptételt, hogy Orbánék számára az abszolút prioritás és egyben végcél a hatalom megszerzése és megtartása. Ennek rendelnek alá mindent és mindenkit, eszközül használva egyebek mellett a gazdaságpolitikát is.

Nyilvánvalónak tűnt, hogy egy reális, koherens gazdaságpolitika meghirdetése és megvalósítása gátolná, de legalábbis fékezné a hatalom monopolizálására törő rezsim akaratának megvalósítását. (Az ország adottságaival és a gazdaság követelményeivel reálisan számoló gazdaságpolitika sohasem számíthat elsöprő támogatásra, osztatlan népszerűségre.)

Az előzőekben vázolt többségi vélekedés mindaddig kielégítő magyarázatnak tűnt, amíg alapos szociológiai, társadalomlélektani és politológiai elemzéssel Magyar Bálint be nem vezette a posztkommunista maffiaállam fogalmát és le nem írta működésének célját, lényegét.

Ez az új értelmezési, fogalmi keret szükségessé és egyben lehetővé teszi, hogy más megközelítésben – azaz ne csupán statisztikai adatok elemzése alapján – vizsgáljuk Orbánék elmúlt négyéves gazdaságpolitikai tevékenységét és következményeit.

Az új szemléletű analízis nyomán arra a következtetésre juthatunk, hogy Orbánék ad hoc, improvizáltnak tűnő gazdasági döntései nagyon is tudatos célokat szolgáltak, gátlástalan eszközökkel: a maffiacsaládhoz tartozók vagyonának és jövedelmének gyors növelését, klientúrájának, vazallusainak gyarapítását, szövetségesei kistafírozását. Így alakul át egy politikai vállalkozás gazdasági vállalkozássá, a kormány gazdaságpolitikája a maffiacsalád üzleti programjává.

A következőkben ennek a folyamatnak a legfontosabb elemeit, a valóság manipulálásának módszereit, illetve a valódi célok palástolásának alibi koncepcióit próbálom bemutatni.
 

I. A gazdaságpolitika belső és külső kontrollmechanizmusainak kiiktatása

Ahhoz, hogy a gazdaságpolitika eszközrendszerét a rezsim korlátlanul és akadályok nélkül legyen képes céljai szolgálatába állítani, meg kell szabadulnia minden olyan belső és külső kontrolltól, amely döntési és cselekvési szabadságát korlátok közé szorítja, fékezi vagy gátolja.

Orbánék első lépésként a belső ellenőrzés intézményeit szállták meg vagy alakították át, jogosítványait nyirbálták meg, eljárási és szankcionálási szabályaikat módosították, szakemberek helyett lojális vazallusokat ültettek ezen intézmények vezetői székébe, felszámolták a függetlenségüket.

Mindezt a jogi környezet módosításával, az intézmények korszerűsítésének jelszavával, azaz a jogállami látszat fenntartásával tették.

Első lépésként – az alkotmányt felváltó új alaptörvénnyel egyidejűleg – korlátozták az Alkotmánybíróság jogkörét, amely már nem bírálhatja a gazdasági, költségvetési tárgyú jogszabályokat, nem semmisítheti meg őket, nem utasíthatja a Parlamentet új jogszabályok megalkotására.

Ezt követte a 2008-ban létrehozott, szakértőkből álló, valóban független Költségvetési Tanács megszüntetése, illetve helyette egy vazallusokból álló, szakértők nélküli új saját intézmény létrehozása.

Az Állami Számvevőszék élére pártkatona került, aki nem ellenőre, hanem kiszolgálója a kormánynak.

Átalakították és megszállták az adóigazgatás és vámellenőrzés legfőbb intézményét – a saját NAV-érdekeiknek megfelelően.

Nem hagyták érintetlenül a Versenyhivatalt sem, amely ma nem a versenysemleges szabályozás őre, hanem a protekcionista gazdaságpolitika egyik legfőbb támasza.

Utoljára maradt az Magyar Nemzeti Bank (MNB), a monetáris hatóság megszállása és bekebelezése, a kormány zsákutcás gazdaságpolitikájának kiszolgálójává degradálva az eddig valóban független, nagy tekintélyű intézményt.

Ám a kontroll és korlát nélküli hazai környezet még nem tette lehetővé az akadálymentes rablógazdálkodást. Nemzetközi szabályok, egyezmények és szerződések még fékezték Orbánék ámokfutását, kontroll nélküli döntéseit.

A külső ellenőrzés csökkentése és felszámolása érdekében hirdette meg Orbán a nemzeti szabadságharcot a „gyarmatosító”, belügyeinkbe beavatkozó, döntéseinket bíráló szupranacionális intézmények, elsősorban az IMF és az Európai Bizottság ellen.

A szabadságharc nemzeti érdekeink védelmének ürügyén, gazdasági szuverenitásunk helyreállítása, függőségünk csökkentése, „önrendelkezési jogunk” helyreállítása érdekében folyik. Ezt a küzdelmet a kormány és személy szerint Orbán Viktor vívja, a manipulált közvélemény egy részének látványos támogatásával, szimpátiájától kísérve.

A rezsim két legyet üt egy csapásra: fokozatosan megszabadul a hatékony nemzetközi gazdasági kontrolltól, egyben növeli népszerűségét és szavazóbázisát, hisz gyarapodó híveinek szívét megdobogtatja bátor, kurucos kiállása a nemzetközi fórumokkal szemben.

Az IMF-szerződés idő előtti lezárása – a számunkra kedvező, olcsó készenléti hitel drágább, pénzpiaci hitellel való kiváltása – megkíméli a kormányt a negyedévenkénti gazdaságpolitikai kontrolltól, hibás gazdasági döntései, mulasztásai nemzetközi bírálatától.

Az EU már keményebb dió, hisz a közösség őrködik az integrációt megalapozó szabályok, elvek és értékek betartása fölött, tartós megsértésük esetén szankcionálja a renitens tagállamokat.

Az elmúlt négy év azt bizonyította, hogy Orbán egyetlen kivétellel el tudja kerülni az EU-szankciókat. Gyomorforgató pávatáncával a demokráciadeficit elemeit bíráló EU-akciókat kisebb, többnyire formális korrekciókkal, lényegében szankciók nélkül megúszta. Egyetlen terület volt, ahol félt a szankcióktól, amelyek meghátrálásra kényszerítették: ez a túlzottdeficit-eljárás folytatása miatt kilátásba helyezett támogatásmegvonás volt. Bebizonyosodott, hogy Orbán csak a horribilis EU-támogatások csökkentésétől, illetve elvesztésétől tart. Magyarul kizárólag gazdasági kényszerrel lehet jobb belátásra bírni. Hogy a számára és klientúrája számára fontos – az ország számára pedig nélkülözhetetlen! – EU-támogatásokhoz hozzájusson, azaz kikerüljön a túlzottdeficit-eljárás hatása és fenyegető szankciói alól, kerül amibe kerül alapon 3 százalék alá szorította a GDP-arányos államháztartási hiányt.

Ehhez elrabolt 3000 milliárd forint értékű magánnyugdíjpénztári megtakarítást, és a zéró közelébe csökkentette az ország potenciális gazdasági növekedését.

Noha a kapcsolat első hallásra csupán közvetettnek tűnik, de ide sorolható az euró bevezetésének bizonytalan idejű prolongálása, pontosabban a bevezetés feltételeinek megteremtéséhez szükséges koherens gazdaságpolitikai program összeállításának halogatása is. (Egy ilyen program ugyanis – a valóban elkerülhetetlen szakmai viták lefolytatása mellett – konkrét szakmai kontrollt jelentene a kormány gazdaságpolitikája felett.)

Napjainkra így lényegében megszűnt az intézményes nemzetközi kontroll is a magyar gazdaságpolitika felett.

Hovatovább a nemzetközi pénz- áru- és szolgáltatási piacokon, valamint a nagy hitelminősítő intézeteken kívül nincs objektív mércéje és minősítője a magyar gazdaságpolitikának. Igaz, hogy ezek kíméletlenül benyújtják a számlát minden káros, „unortodox” megoldásért. (Lásd például a hazárdőr kamatcsökkentés miatt elszenvedett forintárfolyam-romlást.)

Csak az a baj, hogy ennek az árát nem Orbán rezsimje, hanem valóban a magyar emberek, családok, vállalkozások fizetik meg.

A belső és külső kontroll kiiktatásával Orbánék lényegében szabadon dönthetnek állami és magánvagyonok, piacok újraelosztásáról, elért jövedelmek elvonásáról és átcsoportosításáról, állami támogatásokról, megbízásokról, kedvezményekről, gazdasági játékszabályokról. Gyarapíthatják a vagyonukat, növelhetik a klientúrájukat, hátrányos helyzetbe hozhatják a versenytársaikat, megszilárdíthatják politikai és gazdasági hatalmukat.
 

II. Alibikoncepciók a kormány „gazdaságpolitikájának” igazolására

Noha átfogó gazdaságpolitikai stratégiával és ráépülő koherens gazdaságpolitikai programmal Orbánék nem rendelkeznek, gazdasági döntéseiket gyakorta egy-egy stratégiainak kikiáltott cél vagy koncepció megvalósításával indokolják. Ezek jelentik azt az alibit, amellyel leplezik valódi szándékaikat.

Ördögi – sokak szerint ügyes – manipuláció, hogy az így nagydobra vert koncepciók, célok mindegyike tartalmaz valamilyen racionális elemet, amely az egész program hitelességének a látszatát kelti.

A következőkben ezeket az elemeket próbálom meg csokorba gyűjteni.
 

1.) Magyarország legyen termelési központ

A szlogen akár modernizációs stratégiát is jelenthetne. A világ fejlett országai – elsősorban az EU magját képező államok – verseny- és növekedési képességük fokozása érdekében reindusztrializációs programokat hirdettek. Céljuk, hogy a XXI. században, posztindusztriális környezetben, globális világgazdasági feltételek mellett modernizálják az iparukat. Ez a stratégia a kutatás-fejlesztésre, új technológiákra, oktatásra és fejlett tercier ágazatokra – széleskörű szolgáltatásokra! – épülő high-tech iparágak kiemelt fejlesztését tűzi ki célul.

Nem része ennek a stratégiának az olcsó alapanyagra és munkaerőre támaszkodó, a elmúlt évtizedekben zömmel a fejlődő világ országaiba „outsoursingolt” iparágak, tevékenységek és vállalatok visszacsábítása. Leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy az új iparosítás nem a költségek minimalizálásával versenyképes tömegtermelés bővítését, hanem a magas hozzáadott értéket hordozó termékek és szolgáltatások előállításának gyarapítását tűzi ki célul.

Ezért a fejlett országoknak eszébe sem jut a termelést szembe állítani a szolgáltatásokkal, éppen ellenkezőleg, fejlesztési stratégiájukat a két nagy szektor harmonikus dinamizálására építik.

Mit mondanak és csinálnak Orbánék? Szerintük új értéket csak az ipari, építőipari és mezőgazdasági termelés hoz létre, a szolgáltatások csak a megtermelt jövedelem újraelosztásában vesznek részt, sőt élősködnek a termelő szektorokon! Szegény Marx forog a sírjában: idáig még az ő materialista értékfelfogása sem merészkedett. Az orbáni jelszó tartalma: vissza a XIX. század második és a XX. század első felébe!

Mi a helyzet ma Magyarországon? A kibocsátott gazdasági teljesítmény 70 százalékát a tercier szektorok állítják elő. Az iparra 22 százalék, az építőiparra 5 százalék, a mezőgazdaságra 3 százalék jut. A foglalkoztatás arányai még hangsúlyosabbak: az összes foglalkoztatott közel 80 százaléka a tercier szektorokban dolgozik.

Más megközelítésben: fejlett szolgáltatási szektor nélkül nem létezik high-tech ipari fejlesztés! A Mercedes nem épített volna gyárat Kecskeméten, az Audi Győrben, ha a térség nem rendelkezne modern infrastruktúrával, fejlett logisztikai háttérrel – közlekedés, szállítás, kommunikáció –, jól működő bankrendszerrel, kereskedelemmel, oktatással, ha a városok nem biztosítanának jól képezhető munkaerőt, élhető, kulturált környezetet. Azaz a modernizációnak nem akadálya, hanem feltétele a fejlett infrastruktúra és szolgáltatási háttér!

Akkor mégis miért ez a mesterséges szembeállítás a termelés és szolgáltatások között?

Orbánék ezzel az „ideológiával” alapozzák meg a bankok és közműszolgáltató – nagyrészt multinacionális – cégek sarcolását, lerablását. Így fedezik perverz jövedelem-újraelosztó adó- és szociálpolitikájuk költségeit, pótolják az elherdált állami bevételeket, szorítják le az államháztartás hiányát. Ráadásul rövid távú politikai haszonra – azaz szavazatokra – is szert tesznek, hiszen népszerű bankellenes, multiellenes, tőkeellenes, rezsicsökkentő politikájuk eszközének tekintik az ágazati külön adók rendszerét éppúgy, mint a hatósági árak költségektől elszakított, voluntarista megállapítását.

Káros, önsorsrontó gazdaságpolitika ez. A bankrendszer működésének erőszakos befagyasztása, az informatikai, energetikai és más közműszolgáltatások fejlesztésének megbénítása lényegében lenullázza a magyar gazdaság potenciális növekedését, veszélyezteti az ellátást, megágyaz a jövőbeni áremeléseknek.

Nem lehet eredményes az a kormányzati taktika, amely udvarol a hozzánk betelepült autógyáraknak és beszállítóiknak, de lerabolja a bankokat, telekommunikációs cégeket és közművállalatokat.
 

2.) A magyar gazdaságot saját lábára állítottuk, függőségét, kiszolgáltatottságát csökkentettük

A gazdasági szabadságharc eredményei ezek – hirdetik Orbánék. Valóban? Meg tud állni a saját lábán és képes fejlődni a saját erejéből a magyar gazdaság?

A magyar gazdaság kisméretű belső piaccal – 10 millió lakos! – rendelkező, tőkehiánnyal és a természeti erőforrások szűkösségével, technikai, technológiai lemaradással küzdő, kevés innovációval, saját kutatási eredménnyel rendelkező, tipikus nyitott gazdaság.

Ezer szállal kötődik a világ-, elsősorban az EU gazdaságához, hiányzó erőforrásait a globális világpiacról pótolja, kibocsátott teljesítményének nagy részét a világpiacon értékesíti.

Az elmúlt négy évben ipari és infrastrukturális beruházásainak 90 százalékát külföldi tőkebefektetések és EU támogatások finanszírozták.

A gazdaság működéséhez szükséges likvid források 60 százaléka nemzetközi hitelekből származik. (A lakosság és az állam hitelállományának 60, a vállalatok tartozásainak 70 százaléka devizahitel.)

A GDP 70 százaléka a külkereskedelemben realizálódik, ebből a multinacionális cégek 80 százalékos részarányt képviselnek úgy, hogy a termelésükhöz szükséges termékek ugyancsak 80 százaléka importból származik.

A magyar gazdaság alapanyag- és energiaellátásának 70 százalékát, a gépi beruházások 80 százalékát teszi ki az import. (A tervezett paksi bővítés ezeket az arányokat nagyságrendekkel növelné!)

A lakosság összes fogyasztásának kétharmada ugyancsak import termékekből áll.

Akkor mit is jelent a saját lábra állás? Talán azt, hogy „kipateroltuk” az IMF-et és így a pénzpiacról átlag 3 százalékkal drágábban finanszírozzuk lejáró adósságainkat? Esetleg azt, hogy kikerülvén az EU túlzottdeficit-eljárása alól, szabadon garázdálkodhatunk az államháztartás bevételeivel és kiadásaival, miközben tartjuk a markunkat a gazdaságunkat tápláló EU-támogatásokért? (Adjátok ide a pénzt, aztán ne szóljatok bele, hogy mire költjük – mondják az EU-nak Orbánék.)

Netán arra gondol a kormány, hogy fokozatosan távolodván az EU-tól, képes lesz az esetleg kieső erőforrásokat, piacokat Keleten pótolni? Netán lázas és többnyire megalázó igyekezete Oroszországgal, Kínával és az autoriter közép-ázsiai vagy arab rezsimekkel nem erre irányul? Túl azon, hogy ez a lázálmok birodalmába tartozik, a keleti gazdasági kapcsolatok talán nem jelentenek semmilyen függőséget?

Átlátszó, primitív koncepció ez. Egyetlen szerepe: összetartani és megerősíteni a nacionál-populista lózungokra vevő szavazóbázist.
 

3.) A monetáris politika támogassa a kormány gazdaságpolitikáját

Az MNB függetlenségét garantáljuk, ám a kormány és a jegybank „kéz a kézben” valósítja meg gazdaságpolitikáját. Konkrétan: az MNB jelenkori fő feladata az árstabilitás megőrzése mellett a gazdasági növekedés támogatása, ösztönzése. A jelenlegi deflációs környezetben ez ultralaza monetáris politikát jelent, amelynek fókuszában a növekedés mesterséges dinamizálása áll.

Az „unortodox” módszerek alkalmazása immár az MNB-ben is meghatározóvá vált. A monetáris lazítás két fronton érvényesül: a jegybanki alapkamat monoton csökkentése, illetve a növekedési hitelprogram keretében olcsó források biztosítása a kereskedelmi bankoknak.

De hisz a világ nagy jegybankjai is ezt teszik – érvel az MNB új, kormányfüggő monetáris tanácsa. Hát persze! Csak éppen az amerikai jegybank szerepét betöltő FED az elmúlt év végén kezdte meg a mennyiségi könnyítés (QE3) fokozatos csökkentését, a japán, brit, kanadai jegybankok és az Európai Központi Bank (ECB) monetáris politikáját pedig nem fenyegeti bizalmatlansági krízis, országukat fizetési válság – míg a hozzánk hasonló kitettségű fejlődő országok jegybankjai (török, indiai, dél-afrikai), a drasztikus árfolyamromlást fékezendő, már kamatemelést, monetáris szigorítást hajtottak végre.

Nálunk a jegybanknak nincs árfolyamcélja, nem érdekli sem a 310 Ft-os euró, sem a 255 Ft-os svájci frank, makacsul vágja az alapkamatot egy általa elképzelt szintig – netán a növekedési hitelprogramban meghirdetett 2,5 százalékig?! Kerül, amibe kerül a hiteladós lakosságnak és vállalkozásoknak, a devizában eladósodott államnak, az importból származó termékeket vásároló gazdasági szereplőknek. Ráadásul a gyenge árfolyam és a nyomában növekvő – egyenlőre látens – inflációs nyomás, a propagandával ellentétben, nem ösztönzi a növekedést, sőt magas importtaralma miatt a nettó exportot sem, viszont rontja a hazai gazdasági szereplők versenyképességét.

Miért teszi ezt? Hogy ellensúlyozza a kormány növekedést bénító gazdaságpolitikáját, hogy ne kelljen kritizálnia a kormány látszat gazdasági eredményeit és felhívni figyelmét a növekvő kockázatokra.

Mit kockáztat ezzel? Pénzügyi instabilitást, robbanásszerű árfolyamromlást, a hozamok növekedését, a finanszírozás drágítását és az infláció ismételt felpörgését.

A maffiaállam működési módját vizsgálva nem tudok szabadulni a konkrét adatok hiányában egyelőre nem bizonyítható gyanútól: vajon kinek áll érdekében a romló forintárfolyam? Kik, milyen gazdasági és érdekkörök húznak hasznot az árfolyam szakaszos, ám tendenciózus csökkenéséből?

Csak a forint ellen spekuláló nemzetközi befektetők? Esetleg a bennfentes információkkal rendelkező, „családhoz” tartozó hazai aktorok, akik „kockázatmentesen” képesek shortolni a forintot és learatni az árfolyamromláson realizálható hasznot?

Ráadásul elvárható-e a „domesztikált” jegybanktól, mint a ma már a pénzügyi felügyeletet is ellátó szervezettől, hogy feltárja és szankcionálja a „bűnös spekulánsokat” – miként azt egykoron buzgó gyorsasággal az egykori PSZÁF tette az OTP ellen spekuláló Soros Györggyel?
 

4.) A nemzeti tőke és vállalkozási réteg megerősítése érdekében kettős protekcionizmus érvényesítése a gazdaságpolitikában

Meg kell erősíteni a hazai vállalkozói réteget, mindenek előtt a kis- és középvállalkozásokat, állami tulajdonba kell venni a stratégiai ágazatokat és vállalatokat, legalább 50 százalékos tulajdonosi részarányt kell elérni a magyar bankrendszerben, meg kell védeni a magyar termőföldet – hallhatjuk nap mint nap az Orbán-rezsim szlogenjeit. Mindezt erősen globalizáció- és integráció-ellenes, nemzeti érdekek köntösébe burkolva hirdetik.

Mi történik a valóságban?

A kormány először számos területen korlátozza a piaci versenyt. (Közbeszerzések, állami tenderek és megrendelések.) Ennek első lépcsője a nemzeti szintű protekcionizmus, a külföldi versenytársak kizárása vagy esélyeinek korlátozása. (Lásd például termőföldvásárlás, infrastrukturális beruházások kivitelezése, bevásárlóközpontok építésének szabályozása stb.)

Ide tartozik a külföldi tulajdonú cégek – például bankok, közműtársaságok – lerablása, jövedelmezőségük, árfolyamuk csökkentése, felvásárlásuk lehetőségének, esetleg kényszerének megteremtése. Technikai értelemben közbülső lépésként az átmeneti, úgynevezett tranzit államosítás is ezt a célt szolgálja.

A második lépcső a szelekció a magyar szereplők, vállalkozók, tulajdonosok között, az irányított protekcionizmus. Itt már vastagon kilóg a lóláb: a klientúraépítés szándéka, a saját gazdasági, hatalmi bázis erősítése és bővítése, a „család” és a vazallusok vagyonosodásának biztosítása. Ebbe a körbe tartozik a piacok és vagyonok újraelosztása éppúgy, mint az állami megrendelések és támogatások osztogatása. (Konkrétan: a beruházási megbízásoktól kezdve a dohány-, szerencsejáték- és tankönyvpiac újraelosztásán át, a földbérleteken keresztül egészen a takarékszövetkezetek államosításáig és privatizálásáig terjed az eddigi lista.)

A bűnösen protekcionista lépéseket jogszabályokkal, eljárási és elbírálási előírásokkal, hazug indokolásokkal támasztják alá.

Az egész mechanizmus a korrupció és nepotizmus melegágya, a maffiaállam céljának és működésének leglátványosabb bizonyítéka.
 

5.) A középosztály megerősítése, a családok támogatása.

A jól hangzó jelszó átlátszó célt takar: saját klientúra építése, a rezsim vezető tagjai és a hozzájuk lojális vazallusok jövedelmének növelése.

A cél megvalósítását számos intézkedés szolgálta.

Az első szint: jövedelem-átcsoportosítás a lakosság javára, a vállalkozások és a befektetett tőke terhére. Ez durván gazdaságellenes, egyszersmind radikálisan populista lépés. A 16 százalékos jövedelemadó és a családi adókedvezmények fedezetét részben a magánnyugdíjpénztári befizetésekből, részben a szektorális külön adókból teremtették meg.

A második szint: a jövedelmek átcsoportosítása a lakosság egyes csoportjai között. Ez az úgynevezett „perverz jövedelemelosztás”, amely az átlagnál magasabb jövedelmű rétegeket kedvezményezte, az átlag alatti jövedelműeket sújtotta. Hasonló hatással járt a gyermeknevelést támogató adókedvezmény bevezetése is a családi pótlékkal szemben, ami a nagy jövedelmű, nagycsaládos adóalanyok nettó jövedelmét kiugróan emelte, a kis jövedelmű, kevés adót fizető többséget kizárta az adókedvezményből.

A nagy vagyonnal rendelkező családok terheit csökkentette az öröklési és ajándékozási illeték szabályainak megváltoztatása és mértékének csökkentése.

Extra jövedelemhez – sőt sok esetben vagyonhoz! – juttatta a jelentős jövedelemmel és megtakarítással rendelkező hiteladósokat a devizahitel végtörlesztési lehetőségét megteremtő intézkedés – a bankok terhére –, miközben a valóban rászoruló és kiszolgáltatott hiteladósok helyzetét nem javította a kormány.

Nincs olyan racionális érv, amely ezeket a provokatív jövedelemnövelő lépéseket elfogadhatóvá tenné.

A maffiaállam működésének természetrajza alapján viszont annál érthetőbbé válnak a felsorolt intézkedések.
 

Békesi László közgazdász