„Miért nem lehet a történelem (legalább 1914-től, a polgári társadalmak leáldozásától) az az iskolai tárgy, amelynek még csak állami tanterve sincsen? Miért nem lehet az élő emlékezetek párhuzamos elmesélésének ideje? Relativizmus lenne ez? Nem az, ha felfogjuk, hogy a történelemben, miként az életben, nincsen kitüntetett nézőpont. Az őrlődésünk, amire rámegy a jövőnk, éppen ezt bizonyítja minden egyes nap. Miért kell nekünk állami szobor, schmidtmáriák, intézetek, ítélőszékek, amelyek egyetlen nézőpont szentesítésén ügyködnek, hogy ráüssék a folyamatos agóniánkra a hivatalosság pecsétjét? Magyarország – agónia. Miért nem látja a közösség a történelem értelmezésében rejlő ártó állami szándékot?
És
mi a különbség e kérdések szellemisége és a rövidesen megépülő
Szabadság téri emlékműé között? Természetesen egy világnyi: az, ami
különbség van a megbocsátás és az önfelmentés között. Az előbbi a bűn
megvallásával kezdődik, az utóbbi a bűn eltakarásával. Orbánéknak
(Antall nyomán gondolkodva) addig igazuk van, hogy a magyar nemzetnek
valójában nincsen jobb meghatározása annál, hogy az »a magyar
anyanyelven beszélők közössége«, és ebben az értelemben többen vagyunk,
mint tízmillióan. A magyar nemzet szókapcsolatnak egyszerűen nem adható
más értelem magyarul. De a magyar nemzet történelme már sokféle
értelmezésre ad lehetőséget. Ebbe nem szabadna belemenniük –viszont, ha
már itt tartunk, az egyetlen dolgot, ami a nemzetet definiálja (az
anyanyelvet és nyomában a plurális kultúránkat), ápolnia, és nem
(szelektíven) kiéheztetnie kéne. A plurális magyar kultúra a nemzeti
identitásunk kulcsa. A magyar nemzetnek nincs útja önmagához a
pluralizmuson kívül. Szent Istvánt komolyan kellene végre vennünk.”
