A legtöbben jogi szempontból vizsgálták, hogy mit kellene és mit lehet tenni az Orbán-rendszerrel egy esetleges ellenzéki győzelem esetén, és a vita főleg ilyen kérdések körül forog: van-e jogi alapja annak, hogy a demokrácián elkövetett erőszakos megkétharmadolást feles törvényekkel megsemmisítsék; a jogi megsemmisítést a legyőzöttek bevonásával vagy nélkülük kell-e elvégezni. És ami a jogi megközelítés egyik mellékága: ki lehet-e rúgni egy életfogytiglan bebetonozott legfőbb ügyészt és az összes kilenc évre kinevezett komisszárt. Érthető az aggodalom, mert – ahogy sokan kifejtették – kétharmadnál kisebb arányú győzelem esetén az orbáni törvények és az orbáni beépített emberek lehetetlenné teszik a kormányzást.

Én azonban úgy vélem, hogy az alapvető kérdés nem jogi, hanem szociológiai természetű. Mert megtalálhatják a jogtudósok a szakmai szempontból legtámadhatatlanabb, tökéletes érveket és megoldást, de ameddig a magyar társadalom jelentős részére (mondjuk, legalább nyolcvan százalékára) ezek az érvek nem hatnak, addig Orbánnak mindig lesz esélye visszatérni (vagy el se lehet zavarni), ha másképp nem, hát polgárháborút kirobbantva, és véres diktatúrát bevezetve. Ebben pedig egy jól szervezett, anyagi eszközökkel jól ellátott, az államhatalmat is birtokló kisebbségnek jobb esélyei vannak, mint a demokratáknak. Kivéve, ha ez a kisebbség legalább húsz százalék alá csökken. Ahhoz tehát, hogy bármilyen jogi érv hasson, a rendszer elutasításának (nevezhetjük utálatnak vagy gyűlöletnek is) el kell érnie egy kritikus tömeget. Ebben az esetben ugyanis a hívei már úgy érezhetik magukat, mint a megszállók egy idegen országban, ahol minden sötét zugból az ellenállók golyója leselkedik rájuk. Egy ilyen közhangulatban már a saját katonáinak is egyre vállalhatatlanabbá válik a vezér melletti kitartás, és megindul a tömeges dezertálás. A történelemben sok példa volt erre.

A kérdés tehát úgy merül föl, hogy mikor és mitől éri el a rendszer elutasítottsága a kritikus tömeget. Bevallom, fogalmam sincs. Az elmúlt három év során sokszor gondoltam úgy, hogy már-már eléri, hiszen az Orbán-rendszer egymás után taposott bele nagy társadalmi vagy foglalkozási csoportokba: a magánnyugdíjat gyűjtögetőkbe, a tűzoltókba, az orvosokba, a rendőrökbe, a pedagógusokba, a diákokba, a rokkantnyugdíjasokba, a munkanélküliekbe, a földművelőkbe, a bírói karba, a kiskereskedőkbe, a sztrájkjog elvételével és a munkaügyi törvényekkel minden alkalmazottba, a lezsírozott közbeszerzésekkel a vállalkozókba. Hallatszik morgolódás, érződik utálkozás, de az időközi választások azt mutatják, hogy még mindig messze vagyunk a kritikus tömegtől.

Az olyan kérdések, hogy a tartós társadalmi béke érdekében a Fidesszel vagy nélküle kell a demokráciát helyreállítani, vagy hogy elvehető-e jogszerűen az új tulajdonosoktól a rablott vagyon, nem a bölcs politizálás, hanem a megalkuvás kérdései – az igazságos megoldás elől való meghátrálás, a vereségbe való belenyugvás kérdései. Hiszen mindenki előtt, aki az elmúlt három évben nyitott szemmel járt, nyilvánvaló, hogy az állások betöltésénél – a köztársasági elnöktől az utolsó minisztériumi előadóig – a párthűség, és nem a szakmai kiválóság volt a kiválasztás szempontja, és ez érzékelhető az ügyintézés minőségében is. Számtalan történet keringett főosztályvezetőnek kinevezett huszonéves fidesznyikekről, akiknek első dolguk volt, hogy a régi állományt lecserélték haverokra, majd a kirúgottakat – külön pénzen – visszafoglalkoztatták külsősként, mert az újaknak – akik a fizetést kapták – fogalmuk sem volt, mit hogyan kell csinálni. Aligha elégítené ki az emberek igazságérzetét, ha ez így maradna.

Az is nyilvánvaló, hogy sokan jutottak tisztességtelen eszközökkel vagyonhoz. A rendszerváltás korai időszakához köthető zavaros történések (bennfentes információk révén bekövetkezett meggazdagodás, privatizáció) valószínűleg földeríthetetlenek. De a pályázathoz kötött ügyletek (közbeszerzések, földbérletek és trafikok) vizsgálhatók. Ezek közül is legnyilvánvalóbb a trafik-ügy, amely több sebből vérzik. Először is látványosan szembementek deklarált céljukkal, és munkahelyteremtés helyett harmincötezer kisegzisztenciát szüntettek meg. Ezt súlyosbította, hogy egy pályázó több trafikot is nyerhetett. A módszer ugyan más, mint annak idején, amikor  zsidótörvényekkel játszottak át egy élet munkájával létrehozott, bejáratott boltokat új tulajdonosoknak, de a végeredmény ugyanaz. Meg az is, hogy gazdaságon kívüli szempontok érvényesültek: akkor a származás, ma a politikai hovatartozás. Másodszor: az elemi tisztességnek ellentmondott az engedélyezett árrés felemelése és az áruskála bővítése a pályázat lezárása után, ami joggal vethette föl az államilag szervezett bennfentes informálás gyanúját. Sok régi trafikos nem is pályázott, mert a meghirdetett pályázati feltételekkel reménytelennek látta, hogy az üzletéből meg tud élni. A harmadik: ismeretlen tettesek bűncselekményt követtek el, hiszen titkosan kezelendő pályázati anyagok jutottak ki fideszes pártalapszervezetekhez és fideszes önkormányzati vezetőkhöz. Aligha elégítené ki az emberek igazságérzetét, ha mindez Simicskástul, trafikostul, földbérletestül így maradna.

A kérdés azonban az, hogy hány ember igazságérzetét zavarják ezek a dolgok annyira, hogy a rendszer megváltoztatása érdekében akár átmeneti áldozatokat is hozzon. Vagyis megint csak az elégedetlenség kritikus tömegéhez jutunk. Ezen a ponton kell fölvetni azt a kérdést, hogy milyen ereje van a rendszer védelmezőinek, vagyis annak, amit Krémer Ferenc az orbánizmus második, harmadik, negyedik, ötödik és utolsó védvonalának nevez, és milyen erők keletkezhetnek ezzel szemben.

A helyzet nem rózsás. Az Orbán-rendszernek sikerült egy elég nagy, több lépcsős kliensrendszert létrehoznia, a saját oligarcháktól a mezei hadakig, amelyben még a legkisebb sarzsi viselője is úgy érzi, hogy az átlagnál kicsivel jobb megélhetését Orbán Viktornak, pontosabban az Orbán-rendszer fennmaradásának köszönheti. Kik is tartoznak ide?

1. a konkurensektől törvényekkel védett nagyvállalkozók;

2. a milliárdos közbeszerzéseket nyerő Simicskák;

3. az államigazgatás és a közigazgatás tisztségviselői, a minisztériumoktól a járási hivatalokon keresztül az önkormányzati hivatalokig;

4. a rengeteg állami intézmény különböző szintű vezetői (a teljesség igénye nélkül: földhivatalok, Hírközlési Felügyelet, Magyar Bányászati és Földtani Hivatal, Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat, nyugdíjbiztosítási igazgatóságok, Országos Meteorológia Szolgálat,  Gazdasági Versenyhivatal, Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal, Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, Központi Statisztikai Hivatal, Nemzeti Adó- és Vámhivatal, a különböző minisztériumi háttérintézmények);

5. az állami vállalatok menedzsmentje osztályvezetőig bezárólag (ugyancsak a teljesség igénye nélkül: Magyar Villamos Művek Zrt., 22 darab erdészeti és faipari zrt., Magyar Fejlesztési Bank Zrt., MÁV, Magyar Posta Zrt., Szerencsejáték Zrt., Concordia Közraktár Kereskedelmi Zrt., Bábolna Nemzeti Ménesbirtok Kft., Mezőhegyesi Állami Ménes Lótenyésztő- és Értékesítő Kft.);

6. az általános és középiskolák igazgatói, a főiskolák és egyetemek vezetői;

7. az olcsó földbirtokbérlettel jutalmazott megbízható káderek;

8. a trafik-koncesszióval jutalmazott hívek;

9. a Fidesz hatalmas médiabirodalmában (beleértve az adófizetők pénzéből működő televíziókat és rádiókat) dolgozó újságírók;

10. őfelsége mindenkori jól szervezett csőcseléke, amely „békeidőben” focidrukkerek és biztonsági őrök bőrébe bújik;

11. a középszerűségüket minden diktatórikus rendszerben párthűséggel kompenzáló művészek és tudományban utazók

12. és mindezek családtagjai.

Bármilyen nagy is ez a létszám, nem lennének elegen, ha nem csatlakoznának hozzájuk sokan a kisemmizett többségből. Ők azok, akiket elkábított az Orbán-rendszer mérgezett propagandája és torz világmagyarázata, amely mélyen gyökerező emberi tulajdonságokra épít: az irigységre, a bűnbakképzésre és a „másik” iránt ebből fakadó gyűlöletre. A pénzüket, az életlehetőségeiket, a gyerekeik jövőjét ugyan elvették, de kaptak helyette bűnbakot, és egy picike felsőbbrendűségi érzést: a liberálisoknál, a cigányoknál, a zsidóknál, a buziknál, a helyesírási szabályokon lovagló értelmiségieknél, a komenistáknál, a hajléktalanoknál, a romkocsmás egyetemistáknál mégiscsak különb emberek. Ez a tömeg persze nem olyan megbízható, mint a kliensek, ezért a tudatát folyamatosan kell mérgezni, sőt a méregadagot állandóan emelni kell, mert egyre jobban hozzászoknak – az ingerküszöb egyre magasabb.

Kik vannak az Orbán-rendszer híveivel szemben a másik oldalon? Mondhatnánk, hogy a rendszer sértettjei, de ez nem igaz. Ha ilyen egyszerű lenne, akkor már el is értük volna a kritikus tömeget. Rossz hírem van: a másik oldalt jelen pillanatban az az elenyésző kisebbség alkotja, amelyet nem lehet megvenni, amelynek elvei vannak, és ezekhez tartja is magát. Ők azok, akiknek fontos a demokrácia; fontos, hogy a sorsukról maguk dönthessenek; akik, ha valami nem sikerül, először magukban és nem másban keresik a hibát; akik elviselhetetlennek tartják, ha az állam beleavatkozik a magánéletükbe; akik a tiszta verseny és nem a kliensrendszer hívei; akik nem eltaposni, hanem meggyőzni akarják az ellenfeleiket; akik elviselik, hogy mások „mások”, mint ők; akik saját teljesítményüktől várják boldogulásukat, és nem keresztapáktól.

A rendszernek azokat a sértettjeit, akik nem osztják a fenti elveket, és akiket csak pillanatnyi elégedetlenségük sodor erre az oldalra, nem számíthatjuk be a kritikus tömegbe. Ők azok, akik rögtön megfordulnak, ha valami csurran-cseppen. Sokan vannak, és nekik nem a kliensrendszerrel van bajuk, hanem azzal, hogy nem kerültek bele.

Bizony, elenyésző az elvszerű kisebbség, és ez látszik a különböző politikai akciókból. A „diákforradalom” 40–50 teremfoglalóról és néhány száz tüntetőről szólt. Hol volt a negyedmillió nappali tagozatos főiskolás és egyetemista? Hol volt a közel félmillió nappali tagozatos középiskolás? Sunnyogott, és egyéni megoldásokon gondolkodott a szüleivel. Az iskolák államosítása ellen ezer fő tüntetett. Hol volt a százötvenezer pedagógus? Sunnyogott, és arra gondolt, hátha a bátrabbak majd kibuliznak neki valamit. A trafikmutyi ellen százan tüntettek. Hol volt az a negyvenezer károsult, akinek elvették a megélhetését? Sunnyogott, mert hátha a „kárpótlási pótpályázaton” mégiscsak kap egy kis trafikot.

Az elenyésző létszámú elvszerű kisebbségnek kellene értelmiségi aprómunkával átírnia a fideszes világértelmezést, és meggyőzni erről a többséget. Nekik kellene szorgos pártmunkával olyan vonzó politikai jövőképet kialakítani, amely kritikus tömeggé formálja az elégedetleneket. Csakhogy van egy további rossz hír: ez az oldal öregszik és egyre fogy, mert a hasonlóképpen gondolkodó, tehetséges fiatalok nem a küzdelmet választják. Akik erjesztői lehetnének az ország szellemi és gazdasági életének, reménytelennek látva az ország jövőjét, inkább elmennek. Százezrével. A magyar történelem során talán még soha nem esett ilyen súlyos szellemi érvágás az országon. Ha eddig csak egy-egy társadalmi vagy foglalkozási csoport esetében beszélhettünk kontraszelekcióról, most elmondhatjuk: alakul a kontraszelektált ország.

A feladat tehát adott, csakhogy ezekből a feltételekből és elemekből kellene összeállnia annak a kritikus tömegnek, amely elzavarja Orbán Viktort, és lehetetlenné teszi az Orbán-rendszer továbbélését. Ameddig ez nem áll össze, addig teljesen irreleváns kérdés, hogy milyen jogi eszközökkel mit lehet megtenni és mit nem. Utána pedig minden igazságtételnek meglesz a legitimitása.

Attól tartok, ha Orbán megy is valamikor, Orbán utáni ország nem lesz.

Andor Mihály, szociológus

Írásai a Galamusban