Kollégáim, barátaim az elmúlt napokban az MTA hivatalos történészei által kiadott utcaátnevezési tanácsadón háborognak. El vannak képedve azon, hogy egy tavalyi törvényt végrehajtva az MTA hivatalos történészei elvállalták, hogy történelmi fogalmakat és személyiségeket minősítsenek: viselheti-e nevüket közterület Fidesz-Magyarországon. Azon háborognak, hogy a tudomány olyan nagyjai, mint Marx vagy Lukács, az orosz-szovjet irodalom olyan kiemelkedő alakjai, mint Gorkij és Majakovszkij, kiűzetnek a magyar utcanévtárból mint akik önkényuralmi rendszer részesei vagy – Marx esetében – megalapozói voltak. Van, aki fennakad azon, hogy Marx a kommunista rendszer megalapozójaként nem szalonképes, Prohászka, a magyar antiszemitizmus atyja, a nyilas rendszer eszmei megalapozója viszont igen. A történész Gerő András egy interjúban azon élcelődik, hogy a törvény szerint ki kellene zárni a potenciális utcanevek közül Kovács Bélát, akinek mellesleg az első Orbán-kormány állított szobrot a Kossuth-téren, vagy Szentágothai János akadémikust, korábbi MTA-elnököt és az Elnöki Tanács tagját, majd MDF-es képviselőt. Én azonban azt gondolom, a háborgás, az elképedés alaptalan. Az MTA hivatalos történészei által kiadott lista – a Gerő által kipécézett belső ellentmondások dacára – összhangban van az Orbán-rendszer hivatalos történetszemléletével, sőt a rendszer Alaptörvényével is, amelyben ez a történetszemlélet mindenkire kötelező norma rangjára emelkedik.

Ez a történetszemlélet nem új: az első Orbán-kormány által 2001-ben létrehozott Terror Házától ered. A Terror Háza fogalmazta meg azt a történelemszemléletet, amely „önkényuralmi rendszerként” egyfelől a magyar állampárti rendszert ábrázolta 1944–45-től az 1990-es választásig, nem téve különbséget a koalíciós idők, a Rákosi-rendszer, illetve a korai (az 1963-ig tartó megtorlás szörnyűségeivel jellemezhető) és a reformok sorozatát hozó, a mindennapokat lépésről lépésre elviselhetőbbé tevő késői Kádár-korszak között, a másik oldalon pedig a mindössze félévig tartó nyilas rémuralmat. Ez a felfogás ugyanakkor a Horthy-rendszert jogállamként fogadja el, tekintet nélkül az állampolgárok egy csoportjának származási alapú diszkriminációjára és a rendszerrel szemben álló politikai irányzatok erőszakos üldözésére. Vele szemben ez a szemlélet egyenlővé teszi a nyilas időszak tömeges népirtását a kései Kádár-rendszer „puha diktatúrájával”. A kétféle önkényuralom ilyen kezelése egyébként már a Göncz Árpád Kossuth téri kifütyülését követően, még az Antall-kormány parlamenti többsége által alkotott – s manapság új aktualitást nyert – jelképtörvényben is megjelent, amely az ötágú csillagot, a nemzetközi munkásmozgalom általánosan használt jelképét, valamint a sarló-kalapácsot kezelte – s kezeli a legutóbbi módosítás után is – azonosan a népirtó rendszereket felidéző horogkereszttel, nyilaskereszttel, SS-jelvénnyel. A Terror Háza ezt az egyenlősítést tette átfogó történetszemléletté.

Ez a történelemfelfogás került bele az orbáni Alaptörvény preambulumába, ahol 1944. március 19-től, a német megszállástól 1990. május 2-ig, a szabadon választott Országgyűlés megalakulásáig terjed az önkényuralom időszaka. Ezt folytatva előbb az „átmeneti rendelkezésekként” elfogadott külön szabálysor, majd a helyébe lépő alkotmánykiegészítés bélyegezte meg az egykori MSZMP-t mint az önkényuralmi rendszer pártját, amelynek minden bűnéért a mai MSZP is felelős. Ennyiben az egész történeti konstrukció közvetlenül a Fidesz hatalompolitikai célját, a politikai ellenfél megbélyegzését és ellehetetlenítését szolgálja.

Ebből a történelemfelfogásból következik: egységesen bűnös az 1944–45 és 1990 közötti rendszer, mind belső szerkezeténél, elnyomó jellegénél, mind pedig kollaboráns mivoltánál fogva. A kommunista rendszer semmi más, mint a nép elnyomásának, a magyar függetlenség feladásának rendszere, a kommunista pedig született hazaáruló és elnyomó. Az 1945 utáni kommunistákban és „társutasokban” eszerint nem láthatunk mást, mint elnyomót és hazaárulót, az 1944–45 előtti kommunistákban és nem kommunistákban pedig, akik szembefordultak az országot az első majd második világháborúba kergető „történelmi magyar uralkodó osztállyal”, szintén csak hazaárulókat, akik eleve a magyar nép elnyomására készültek. Ezen az alapon lesz persona non grata a náciellenes ellenálló Ságvári (és hozzá hasonlóan mindazok, akiket kommunistaként gyilkoltak meg a háború előtt és alatt, és akiknek a neve már a kilencvenes évek elején lekerült az utcanév-táblákról), a filozófus Lukács vagy az agrárpolitikus, szociológus Erdei. Holott a Horthy-rendszerben a vele radikálisan szembehelyezkedők egy része a Szovjetunió realitásait nem, csak a marxi kapitalizmus-kritikát ismerve kötött ki a nálunk akkor marginális kommunista mozgalomban. A háború után a radikális történelmi újrakezdés igénye vitt sokakat az MKP-ba, hogy azután ki kivitelezőjévé, ki áldozatává váljon az ötvenes évek terrorjának, majd pedig harcosává vagy éppen riadt ellenfelévé a hatvanas években induló fokozatos reformoknak. Az előbbiek, a reformerek pedig – az adott nemzetközi keretek között – tettek annyit az ország felemelkedéséért, hogy pozitív szereplőként legyen helyük a nemzeti emlékezetben, akárcsak az antifasiszta ellenállásban résztvevőknek. Az Terror Háza történetfelfogása azonban kizárja ezt, s ezt visszhangozzák ma az MTA hivatalos történészei. Ez a dolog az egyik oldala. A másik oldalon az a fideszes történelemfelfogás, amely mindent vállalhatónak tart, amit a nyilas hatalomátvétel, de legalábbis a német megszállás előtt tett a korabeli magyar állam és a mögötte álló politikai és kulturális elit, szalonképes, utcanév-táblára illő személyiségnek tekinti nemcsak Prohászkát, de az MTA hivatalos összeállításában nem is említett – mert az utcaelnevezők által nyilván problémamentesnek gondolt – Horthyt és Telekit vagy mondjuk Hómant is. Nekik utcáik, tereik, szobraik lettek az elmúlt években.

Aki tehát az MTA listája miatt háborog, az ne álljon meg ennél a listánál, hanem tisztázza, hogy mit gondol a Terror Házáról és az orbáni Alaptörvényről, melynek identitásképző szövegrészeit egyes ellenzéki erők is hajlamosak egy remélt kormányváltás után is megtartani. Húsz évvel a jelképtörvény elfogadása, tizenkét évvel a Terror Háza megnyitása, közel két évvel az Alaptörvény elfogadása után elképedésre semmi ok. Az MTA történészeinek listája helyén van a mai Magyarországon, jól illik a kialakult közfelfogásba.

Bauer Tamás közgazdász , a Demokratikus Koalíció alelnöke
Déri Miklós felvétele