A kilencvenes évekbeli rendszerváltásokat követően a kelet-európai posztszocialista országok a külföldi működőtőke beáramlásától remélték a nyugati életszínvonal elérését. Ez a modell a 2010-es évekre kifulladt. Három évtized elteltével mostanra jól látszik, hogy csak az országokba áramló tőkére és a munkaerőre nem lehet fenntartható felzárkózási pályát építeni. Át kellene térni az úgynevezett minőségi versenyképességre, ennek a magas színvonalú államigazgatás – és oktatásfejlesztés, innovációtámogatás – lenne a záloga, írja Győrffy Dóra a Közgazdasági Szemle hasábjain megjelent tanulmányában.

Hasonló megállapításokat tett a nemrég lezajlott Közgazdász-vándorgyűlésen Balatoni András, az MNB igazgatója:

ameddig imitációval (utánzással, adaptálással) el lehetett jutni, addig már eljutottunk. Eljött az innováció ideje. A 2010-es évek receptjeivel nem lehet megnyerni a 2020-as évek csatáit.

Alátámasztja a két szakember véleményét az IMD svájci kutatóintézet idei versenyképességi listája, amely szerint hazánk a tavalyihoz képest hét helyet visszaesett, 64 ország közül a 46. helyre került. A helyezés indoklása szerint Magyarország továbbra is az alacsony társasági adóra és az olcsó munkaerőre támaszkodva próbálja versenyképességét javítani, miközben

érdemi javulást a tudásberuházások arányának jelentős növekedésével, és erre támaszkodva az innovációs teljesítmény javításával lehetne elérni.

Mit hozhat a Neumann-program?

A Neumann János Program, az új innovációs stratégia tavaszi meghirdetése azt jelzi, hogy a kormány megpróbál eleget tenni ennek az elvárásnak, ám kétséges, hogy lesz-e eredménye. A Magyar Közgazdasági Társaság Innovációs Szakosztályának a vándorgyűlés keretében megtartott kerekasztal-beszélgetésén a program kapcsán vitatták meg a téma ismerői a hazai vállalkozások innovációs képességének helyzetét.

Elhangzott, hogy Dél-Korea azért tudott kitörni a közepes fejlettség csapdájából, mert saját innovációt hozott létre. Az is, hogy Magyarországon jelenleg évente csupán 300-400 szabadalmat jegyeznek be (Kínában 1,7 milliót), ennek durván a felét adják be magánfeltalálók, és ezeknek 97%-a nem hasznosul. Sok olyan cég szerez pénzt az innováció ösztönzésére kiírt pályázatokon, amelynek valójában nincs piacképes ötlete. (Jómagam pár éve olvastam egy cikket az akkor legértékesebbnek tartott tíz startupról. A legtöbbre – 200 millióra – becsült cég éves árbevétele mindössze másfél millió forint volt. Nyilván nem ebből éltek.) Felmerült, hogy Magyarország nem versenyezhet a gazdagabbak pénzügyi, technológiai potenciáljával, s ez behatárolja innovációs lehetőségeinket.

Ilyen körülmények mellett nem csoda, hogy gyenge a magyar gazdaság versenyképessége.

Innovációs teljesítményünkkel az Európai Unióban tartósan a 20-22. helyeken állunk.

Ehhez képest a Neumann János Program azt tűzte ki célul, hogy 2030-ra kerüljünk az első tízbe. A kerekasztal-beszélgetés résztvevői ezt nem tartották reálisnak, és ez nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézve.

Várhatóan tíz éven belül nettó befizetők leszünk az EU-ban, megszűnik az ingyen pénz. Ha innovációs teljesítményünk a mostani – gyakorlatilag nulla – szinten marad, nem lesz semmink, amire építeni lehetne egy sikeres fenntartható fejlődési stratégiát, így búcsút inthetünk a belátható időn belüli felzárkózásnak.

Beragadunk a közepes fejlettség csapdájába,

s a végtelenségig kínlódhatunk annak minden velejárójával, az alacsony bérekkel, nyugdíjakkal, a gazdaság, az életszínvonal stagnálásával, a fejletlen infrastruktúrával, a rossz közegészségügyi állapotokkal, a fiatalok kivándorlásával etc.

Mi kell az innovációhoz?

Pedig lenne lehetőség a gyors előrelépésre. Bármely emberi tevékenység – legyen az gazdasági, sport, művészeti, vagy egyéb – eredményes műveléséhez meg kell teremteni a minél szélesebb, minél jobban felkészült emberi erőforrást, s biztosítani kell annak utánpótlását. De vajon milyen képzettség szükséges az innováció erősítéséhez? A Neumann-program filozófiája szerint a tudományterületek minél alaposabb ismeretére van szükség, ám ez nem igaz. Nagy tudású emberekkel régóta "tele van a padlás", innováció még sincs. A válaszhoz érdemes kicsit elmélyednünk a kifejezés mibenlétében. Az innováció az a folyamat, amelynek eredménye mindig egy piacképes új termék. Egy innováció megvalósulása sok feltétel találkozásának a függvénye. Minél több feltételt biztosítunk, annál gyakoribb e találkozás létrejötte.

A legkézenfekvőbb lehetőség számunkra a minden innováció megszületésénél jelen lévő véletlen kiküszöbölése, vagy legalábbis radikális csökkentése. Szerepét jól szemlélteti a mikrohullámú sütő feltalálásának története. A második világháború idején az Egyesült Államokban a Raytheon hadiipari vállalat mérnöke, Percy LeBaron Spencer egy mikrohullám kibocsátására képes vákuumcsővel, a magnetronnal dolgozott, amikor észrevette, hogy megolvadt a zsebében tartott csokoládé. A kutató elgondolkozott a jelenségen, keresni kezdte az okát, majd 1945-ben szabadalmaztatta a mikrohullámok étel melegítésére történő felhasználását.

A jelenséget előtte mások – szintén magasan kvalifikált tudósok – is észlelték, de közülük senki nem gondolta tovább. Ha történetesen Spencer sem tette volna, a mikrohullámú sütőt akkor is feltalálják, csak később, s lehet, hogy nem az Egyesült Államokban. Ez esetben a találmány máshol járult volna hozzá a gazdasági növekedéshez – nemcsak a készülékek gyártása lett óriási üzlet, hanem az élelmiszeripar, a vendéglátás számára is új lehetőségek nyíltak –, hasznát máshol fölözték volna le.

A mikrohullámú sütő feltalálásának történetéből két fontos tanulságot szűrhetünk le. Az egyik, hogy egy innováció létrejöttéhez nélkülözhetetlen, hogy potenciális kitalálója rendelkezzen a kreativitás, a vállalkozószellem képességeinek bizonyos – nem feltétlenül a legmagasabb – fokával. A másik, hogy minél több ilyen ember van, annál nagyobb az innováció esélye. A legfontosabb tehát a minél szélesebb, kreativitással, vállalkozószellemmel felvértezett emberi erőforrás létrehozása, hogy mindenhova kerüljön olyan személy, aki adott esetben képes felismerni valamiben a lehetőséget.

A mai oktatás csak munkaerőképzésre jó

E képességek hiányában az egyetemekre, kutatókra – vagyis a hagyományos képzésben a legmagasabb fokra eljutókra – fókuszáló Neumann-program intézkedései sem hoznak eredményt. Bizonyítja ezt, hogy az idén Magyarországról pályázó 12 kutató egyikének sem sikerült nyernie az Európai Kutatási Tanács legfiatalabbaknak kiírt pályázatán, míg 18 osztráknak igen. (Ahogy Oláh György mondta, ha ötlet nincs, a sok pénz – jelen esetben az ígérete – sem segít.)

A következő kutatói generációktól sem várható sokkal több, hisz ugyanabban az iskolarendszerben végzik tanulmányaikat, mint a most leszerepeltek.

A mai magyar oktatás pusztán munkaerőképzésre alkalmas.

Korszerűsíteni kell, méghozzá oly módon, hogy a képzés középpontjába a gondolkozás, a kreativitás, a vállalkozószellem fejlesztése kerüljön.

A gondolkozás fejlesztését a tevékenység alapú oktatás kialakítása szolgálhatja. Az iskolákban helyet kell kapniuk mindazoknak a fontos tevékenységeknek – szükség szerint leegyszerűsítve –, amelyek az életben várják a fiatalokat, s ezekhez kell kapcsolódnia minél több ismeret elsajátításának. Az ezen tevékenységek gyakorlása közben felmerülő akadályok leküzdése fejlesztené a diákok gondolkozását, problémamegoldó képességét, és – mivel a legtöbb ilyen tevékenység társas cselekvés – alkalmazkodó, kommunikációs, kollaborációs képességét is.

A kreativitás általános emberi tulajdonság, amelyet születésekor az emberek 90-95%-a birtokol, akárcsak mondjuk a járni, beszélni tudás képességét. A különbség csak annyi, hogy míg az utóbbiak használatára rá vagyunk kényszerülve, s a fejlesztésükre szolgáló módszerek is közismertek és általánosan gyakoroltak, az alkotóképességet a társadalom, az iskola nem tartja létfontosságúnak, s nem is igen tudja, hogyan fejleszthető. Sőt, az ismeretek túlzott mennyiségének másra időt nem hagyó erőltetésével valósággal kiirtja a gyerekekből az alkotóképesség csíráját.

A kreativitás magától értetődően az alkotó tevékenység gyakorlásával fejleszthető, amelynek a mostani oktatás nem biztosítja sem a kereteit, sem a személyi feltételeit. Ennek kell nagyobb teret adni nemcsak az általános, hanem a középiskolákban is. A művészeti oktatás fejlesztésével, bővítésével egy új – tárgyakkal, szerkezetekkel, formázással, modellezéssel foglalkozó – tantárgy, a "Forma és konstrukció" bevezetése szolgálhatná a kreativitás általános fejlesztését a közoktatásban.

A vállalkozószellem fejlesztését, a fiatalok vállalkozói aktivitásának erősítését a gyakorlati vállalkozói képzésben való részvételükkel lehet biztosítani – ezt uniós felmérés bizonyítja, amely szerint a résztvevők egyötöde tanulmányai befejezése után saját céget alapít –, amit általánossá kell tenni. Nagyon fontos az is, hogy a vállalkozói tevékenység a legalkalmasabb terepet nyújtja a fiatalok innovációs aktivitásának fejlesztéséhez. Itt ugyanis arra vannak késztetve a diákok, hogy piacképes termékeket próbáljanak kitalálni.

Át kell térni a 10+3 éves közoktatásra

A tartalom megújítása mellett meg kell valósítani a személyre szabott képzést is, így lesz hatékony, korszerű a közoktatásunk.

A fennálló 8+4 éves struktúra keretei között egyik lépést sem lehet megtenni, ezt csak az iskolaszerkezet és a tartalom egyidejű átalakításával lehet elérni. Át kell térni a 10+3-as (6+4+3-as) struktúrára,

amelyben ezek – s mellettük a közoktatás többi problémája – megoldhatók.

Bevezetésével megvalósítható a személyre szabott képzés, csökkenne a diákok, pedagógusok terhelése, eredményesebbé válna a felzárkóztatás, jutna hely az új szükséges tartalmaknak, későbbre tolódna a pályaválasztás időpontja etc. A váltás különösebb gond nélkül levezényelhető egy-két éves előkészülettel együtt is kevesebb, mint tíz év alatt, amelynek végén már az új rendszerben végzettek kerülnének ki a közoktatásból. Nem muszáj ugyanis ragaszkodni a bevezetés során a totális felmenő rendszerhez. Ami az általános iskola alsó tagozatának négy évfolyamán történik, az – eltekintve attól, hogy időben kevés az eredményes felzárkóztatáshoz – alapjában véve rendben van. Kiegészítve az átalakítás elején egy ideiglenes tananyaggal az olyan 5., 6. osztályba lépők számára, akik nem az új rendszerben kezdték az iskolát – megerősítendő alapismereteiket, alapkészségeiket –, közel azonos hatékonysággal működhet az ideiglenes a végleges megoldással.

Az új tanterv szerinti oktatás az első és a hetedik osztályban kezdődne, majd folytatódna egy év múlva a második és a nyolcadik osztályban, és így tovább. A korszerűsítés előkészítése nem igényel hosszú éveket. A tananyag a legtöbb tantárgy esetében túlnyomórészt adott, többnyire csak kismértékű változtatásra, frissítésre lenne szükség, így a pedagógusok felkészítése sem irreális feladat.

Lényegében csak a tananyag összevonását, átcsoportosítását kéne elvégezni úgy, hogy a 10 éves képzésben csak az maradjon meg aminek valóban általánosan hasznát lehet venni (ezen halmaz meghatározásához az előkészítés során széles körű felmérést kell végezni felsőoktatásban, középiskolákban tanuló diákok részvételével). A többit át kell helyezni a specializálódást szolgáló középiskolákba – ott bárki elsajátíthatja, akinek szüksége van rá –, egyes szűk körben hasznosítható ismereteket akár a felsőoktatásba (amelynek tananyagait sem ártana átvilágítani és "kigyomlálni"), sőt előfordulhat olyan is, hogy valami teljesen elhagyható. Így – plusz azzal, hogy a mostaninál eredményesebb hatosztályos alapfokú képzés megkönnyítené a felső tagozatos, középiskolás diákok, és az őket tanítók dolgát – jelentősen csökkenthető lenne a tanulók, pedagógusok terhelése, s jutna hely a mai világban feltétlenül szükséges új, korszerű tartalmak megjelenítésére.

Az átalakítást nem szükséges a teljes közoktatásra érvényes tökéletesen kidolgozott tantervvel kezdeni; a fejlesztés, pontosítás, véglegesítés menet közben is folyhat. Az átállással adódna egy olyan, a felsőoktatást érintő probléma, hogy a régi és az új rendszerben végzettek között egyéves intervallum keletkezne, amikor nem lenne frissen érettségizett fiatal, aki felvételizhetne. Ezt úgy lehetne kiküszöbölni, hogy az első évben megyék, esetleg régiók szerint elosztva csak az iskolák felében kezdődne meg a váltás – figyelembe véve a diákok létszámát is –, majd egy év múlva a többiben. Kiegészíthetné ezt korábban végzett, de sikertelenül felvételiző fiatalok számára szervezett széles körű felkészítő tanfolyam. E két megoldással biztosítható, hogy a felsőoktatásba jelentkezők száma megfelelő maradjon.

A közoktatás megújítása természetesen olyan változásokat is hozna a pedagógusok helyzetében – például egyesek számára iskolaváltást –, amelyeket nem szívesen vállalnak fel, de a szülők számára is okozhat nehézségeket. Az elkövetkező években viszont olyan mennyiségű pénz érkezik az EU-tól, amely bőven fedezné az átalakítás egyéb költségei mellett az érintettek motiválását is a változtatások elfogadására.

A közoktatás megújítását nem lehet tovább halogatni, így is évtizedeket vesztegettünk el vele.

Csak a fiatalok jelenleg katasztrofálisan alacsony szintű vállalkozói, innovációs potenciáljának erősítése és mozgásba hozása biztosíthatja az ország állampolgárai által elvárt ütemű fenntartható fejlődést. Mérlegre kell tennie mindenkinek, elsősorban a politikusoknak:

vagy belevágunk a korszerűsítésbe az elkövetkező években, vagy végleg búcsút inthetünk a belátható időn belüli felzárkózásnak, s a végtelenségig kínlódhatunk problémáinkkal.

Címlapkép forrása: Getty Images