Az eddig ismert diktatúrák mindegyike fizikai erőszakkal tartotta fenn hatalmát, és habozás nélkül nyúlt a legvéresebb eszközökhöz.

Jó ideje folyik a vita arról, hogy minek is nevezhető Orbán Viktor rendszere. Hallani olyan véleményt, hogy ez még nem diktatúra, de vannak diktatórikus elemei. Van, aki szerint ez még demokrácia, ha korlátozott is, mert még vannak ellenzéki pártok, van ellenzéki sajtó, és él a szólásszabadság.

Mindazok, akik nem képesek annak nevezni a mai magyarországi rendszert, ami, vagyis diktatúrának, azt a hibát követik el, hogy régebbi diktatúrákhoz hasonlítják. És persze akár a jól ismert fasiszta, akár a milliók által évtizedeken át megtapasztalt kommunista diktatúrával hasonlítjuk össze, nem lehet tökéletesen belegyömöszölni ebbe a fogalmi keretbe. Valami mindig kilóg.

Az eddig ismert diktatúrák mindegyike fizikai erőszakkal tartotta fenn hatalmát, és habozás nélkül nyúlt a legvéresebb eszközökhöz. Ha csak a börtönökön, megsemmisítő táborokon, kitelepítéseken, kínzásokon, korlátlan hatalmú titkosszolgálatokon, egypártrendszeren, kiterjedt besúgóhálózaton, a szellemi és kulturális élet hézagmentes gleichschaltolásán  mérjük a valóságot, akkor természetesen az Orbán-rendszer nem diktatúra. Ha azonban a diktatúrát – az eszközöktől függetlenül – lényegére csupaszítjuk: egy személy vagy egy kis csoport ellenőrizhetetlen hatalomgyakorlása, akkor rögtön láthatjuk, hogy az Orbán-rendszer diktatúra. Az országgyűlés törvénygyárát minden más érdeket lesöpörve működtetik. Ha túlságosan leragadunk az eddig ismert diktatúrák legdrámaibb vonásánál, a fizikai erőszaknál, akkor nagy hibát követünk el, mert nem vesszük észre, hogy lehet diktatúrát építeni és fenntartani véres eszközök nélkül is. Sunyin és settenkedve, úgy, ahogy azt Orbán Viktor teszi.

Még az is lehet, hogy ez a settenkedő diktatúra eredményesebb, mint a véres. Nem kell táborokat építeni, nem kell hatalmas állambiztonsági szolgálatot drága pénzen fenntartani. Csak a kiszolgáltatottságot kell növelni, erre pedig legjobb eszköz a munkanélküliség. Ha valaki elveszti a munkáját, akkor nem csak éhezni és fázni fog, de nem fogja tudni fizetni a törlesztést vagy – ha nincs is tartozása – a közüzemi számlákat, és előbb-utóbb még házát, lakását is elveszítheti. Legalább annyira engedelmes lesz, mint ha az fenyegetné, hogy elviszi az ÁVO. Legalább annyira nem fog szervezkedni vagy tüntetni, mint ha attól kellene félnie, hogy börtönbe csukják.

Ahhoz, hogy a munkanélküliség fenyegető veszedelme a diktatúra fegyelmező eszköze lehessen, szükség van a szakszervezeti mozgalom ellehetetlenítésére. Törvények sorával ezt is megoldották, és bónuszként még egy olyan sztrájktörvényt is hoztak, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi az állami munkaadó elleni sztrájkot.

Minél nagyobb a munkanélküliség, annál hatékonyabb eszköze a diktatúrának – megfelelő körülmények között. A megfelelő körülmények kialakításához olyan politikát kell folytatni, amely elriasztja a befektetőket, sőt a meglévő magánvállalkozásokat is menekülésre készteti, és így minél több vállalkozás állami tulajdonba kerülhet. Nem baj, ha a magánszférában nem nő a munkahelyek száma, mert a sok munkahely csökkenti a kiszolgáltatottságot. Ráadásul a magánvállalkozás mindig gyanús, hajlamos arra, hogy az általa teremtett munkahelyeket ne a kormány iránti lojalitás, hanem a szaktudás alapján töltse be. Az állami tulajdonnál ilyen veszély nem fenyeget. És a munkaerőpiacnak minél nagyobb részét fedi le az állami tulajdon, annál nagyobb arányban lehet bevezeti a közmunka-rabszolgaságot. Az állami tulajdonban rejlő fenyegető lehetőséget legjobban a pedagógusok esete példázza. Az iskolák Orbán-féle államosításával az oktatásnak a magyar történelemben példa nélkül álló központosítása jött létre. A pedagógusok szabadsága még a diktatórikus szocialista rendszerben is nagyobb volt. Ha egy pedagógus valamin összekülönbözött az igazgatójával, és el kellett jönnie, akkor egy másik iskolában nagy valószínűséggel el tudott helyezkedni. Ma, ha egy pedagógus nem hajlandó hűségnyilatkozatot tenni akármilyen igazgatójának, akkor az ország egyetlen állami munkaadója, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ gyakorlatilag az ország összes iskolájából kizárja.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az Orbán-diktatúra meg akarná szüntetni a magántulajdont, mert ebben az esetben az országot megkaparintó maffia nem tudna korlátlanul gazdagodni. Bármilyen különbségek voltak is a szocializmusban a hatalom csúcsán lévők és a nép között (magasabb fizetés, külön bolthálózat, jobb lakás, telefon, ingyenes szolgáltatások, autó sorban állás nélkül stb.), ezek meg sem közelítették azt, ami ma van. A magántulajdon jogi és gazdasági rendszerére azért van szükség, mert ha csak állami tulajdon lenne, akkor nem lehetne tisztára mosni a maffia hatalmas és egyre gyarapodó magánvagyonát.

De van ennek a korlátozott magántulajdonra épülő rendszernek még egy előnye. A diktátor-maffiafőnök egy tőle függő korlátozott magántulajdonosi réteget tud kialakítani, amely sokkal megbízhatóbb támasza a rendszernek, mint amilyen a kommunista diktatúra párttikárokból, tanácselnökökből, gazdasági felső- és középvezetőkből álló nomenklatúrája volt. Ők csak a fizetésüket és néhány kiváltságukat veszíthették, nem is védték foggal-körömmel a szocializmust 1989-ben. A maffia kinevezett tulajdonosai – nevezzék őket vállalkozónak, földbérlőnek vagy trafikosnak – azonban körmük szakadtáig fogják védeni az Orbán-rendszert, mert nagyon sok a vesztenivalójuk.

Andor Mihály