Forrás: hvg.hu | Csanádi Mária | 2014.10.05.

Magyarországon jelenleg egy autoriter társadalmi rendszer kiépülésének ortodox folyamata zajlik, amelybe a látszólag unortodox eszközök és illiberális módszerek harmonikusan illeszkednek – állítja esszéjében Csanádi Mária közgazdász, politológus, az MTA doktora.

„Pártban betöltött tisztség ne képezhesse akadályát az egyébként szakmailag a feladatra rátermett személyek kinevezésének” – szól a Magyar Export-Import Bank Részvénytársaságról és a Magyar Exporthitel Biztosító Részvénytársaságról szóló törvény módosító javaslatához fűzött írásbeli indoklás. Ez a magyarázat segít megfejteni a Lázár János által beterjesztett jogszabályt, amely három lényeges ponton változik.

Az első tilt: a vezérigazgató, az igazgatóság vagy a felügyelőbizottság tagja párt nevében vagy érdekében nyilvános közszereplést nem vállalhat.

A második engedélyez: a felügyelő miniszter vezérigazgatónak, igazgatóság vagy felügyelőbizottság tagjának kinevezhet olyanokat, akik nem szakirányú végzettségűek, de a bank- vagy biztosítási szektorban, illetve a vállalati gazdálkodás, a közigazgatás pénzügyi vagy gazdasági területén 18 havi vezetői gyakorlatuk van.

A harmadik pedig jogosultságot fogalmaz meg: a bank kezelheti a kiviteli tevékenységre jogosult egyéni vállalkozók személyes adatait és jogi személyek statisztikai számjelét, adóazonosító számát is.

A lényeget az első módosítás rejti: a Ház ugyanis ebben valójában feloldotta a politikai és gazdasági tisztségek összeférhetetlenségi szabályát. Törölte ugyanis az eredeti törvényben szereplő „pártban tisztséget nem viselhetnek” mondatrészt (lásd Árulkodó paragrafusok című írásunkat), így a tiltás már csak a gazdasági vezetők politikai közszereplésére vonatkozik. A törvény indoklása szerint azonban aktív párttisztségviselő is lehet a két kiemelt fontosságú, export-import területén működő pénzügyi intézmény vezérigazgatója, igazgatósági és felügyelőbizottsági tagja. Közvetlenül irányíthatják, befolyásolhatják az intézmények külkereskedelmi hitelezési, beruházási és biztosítási tevékenységét, a források felhasználását, közvetlenül birtokolhatnak és ellenőrizhetnek gazdasági titkokat és az ügyfelek személyes adatait.

A tilalom feloldása szervesen illeszkedik a pártállami rendszer kiépülésének folyamatába, amely során egy politikai alakulat, jelenleg a Fidesz, csakúgy, mint annak idején a kommunista pártok, fokozatosan társadalmi rendszerré alakul. A párhuzamot alátámasztják kutatási tapasztalataim és nemzetközi összehasonlító elemzéseim eredményei, ezekben a pártállami rendszert a döntési folyamatban létrejött dinamikus interaktív hatalmi hálóként írtam le. A hálót a párt, az állam és a gazdaság döntéshozói között kialakult függőségi és érdekérvényesítési viszonyok hozzák létre. A háló a kommunista párt metamorfózisából szövődik: a politikai szervezet először monopolizálja a politikai alszférát, majd az állami bürokráciát, s rajta keresztül – az államosítások révén – a gazdaságot, s mindezekkel az erőforrások elvonását és elosztását.

Hatalmi eszközei segítségével a párt ezzel párhuzamosan átnyúlik a többi alszférába, s azok szervezeteinek kereteit áttörve lefedi és monopolizálja a döntési folyamatot a pozíciókon, a tevékenységeken és a szervezeti struktúrán keresztül, valamint a párttagság és pártfegyelem révén. A döntési folyamatot lefedő háló kiterjesztésével és intézményesülésével kialakul az egész társadalomra kiterjedő függőségi és érdekérvényesítési rendszer: a politika által monopolizált hatalmi háló.

E hálóban a résztvevők egyidejűleg kiszolgáltatottak, és érdekük is a függőségük újratermelése, az alkalmazkodás, valamint az, hogy minél mélyebben integrálódjanak a hálóba a döntések befolyásolása, az erőforrások és új pozíciók megszerzése és a kedvezőtlen döntések kivédése érdekében. A hálóban a politikai racionalitás határozza meg a kedvezményekért folyamodók gazdasági magatartását és motivációit, csakúgy, mint a szelektív erőforrás-elosztás szempontjait. E politikailag racionális magatartások teszik lehetővé a háló sajátos kohézióját és újratermelődését. Létrehozzák egyúttal a gazdasági racionalitás helyett a politikai racionalitás alapján újratermelődő rendszer belső csapdáit is, melyek aztán a rendszer átalakulásához vezetnek.

A háló eltérő szerkezete nemcsak az átalakulás változatait határozza meg, hanem a pártállam visszahúzódása után kialakuló új rendszerek gazdasági és politikai variációinak széles spektrumát is. További kutatást igényel, hogy milyen külső és belső tényezők okozzák az átalakulás során létrejött új rendszerek eddig tapasztalt labilitását: az autoriterből demokratikus rendszerbe váltását, illetve demokráciából autoriter rendszerbe fordulását. Az előbbit a posztszovjet narancsos forradalmakra, az utóbbit aktuálisan Oroszországra vagy Magyarországra értem.

Az újabb metamorfózist nem valamiféle kommunista rendszer újraszületéseként kell értelmezni. De nem is a demokrácia és a kapitalista gazdaság szempontrendszeréhez viszonyított „unortodox” módszerek halmazaként, ahol a módszereket kellene kritizálni. És nem is csupán egy látszólag demokratikus eszközöket autoriter politikai hatalom kiépítésére használó politikai párt „illiberális” ambícióiról van szó, ahol a politikai demokráciát kell számon kérni.

Fotó: Fazekas István

Magyarországon jelenleg egy autoriter pártállami társadalmi rendszer kiépülésének ortodox folyamata zajlik, amelybe a látszólag unortodox eszközök és az illiberális politikai módszerek harmonikusan illeszkednek. Mindez a Fidesz esetében ugyanazt a metamorfózist – a politikai pártból rendszerré alakulást – takarja, ami a kommunista pártállamok kiépülésekor volt tapasztalható. A rendszerré alakulás folyamatában az egyes fázisok is beazonosíthatók, függetlenül a párt ideológiai hátterétől, a korábbitól eltérő történelmi és geopolitikai környezettől.

A politikai szféra monopolizálása gyakorlatilag már megtörtént Magyarországon. A parlamenti kétharmad, az országgyűlési bizottságok és az Alkotmánybíróság kormánypárti elfoglalása, az alaptörvény aktuális igény szerinti ismételt kiegészítése, a választási rendszer átalakítása, az ellenzék kompromittálása-kompromittálhatósága, szétforgácsolása-szétforgácsolhatósága és működésképtelensége tette lehetővé a politikai alszféra elfoglalását. A Fidesznek eddig nem kellett ennél radikálisabb – a kommunisták által a rendszerépítéskor bevetetthez hasonló – politikai eszközökhöz nyúlnia.

A hatalmi ágak elfoglalása és összefonása szintén megvalósult, teljes személyi átjárást engedve a politika számára az Alkotmánybíróság, a bíróságok, az ügyészség, a kormány, az állami bürokrácia, az egyházak és a helyi vezetés között. A korábban decentralizált, illetve független intézmények (a helyi önkormányzatoktól kezdve a művészeteken, az oktatáson, a kultúrán, a szociális és egészségügyi infrastruktúrán át alapítványokon, érdekvédelmi szervezeteken, energiaszektoron keresztül az állami és államosított szövetkezeti és magánbankokig) döntéseit és erőforrásait már centralizálták és monopolizálták. A jelenlegi változások már csak az alkupozíciók aktuális szempontok szerinti újraelosztását vagy a háló sűrítését jelentik a monopolizált hatalmon belül.

Megtörténik az erőforrások és elosztásuk központosítása is, az elosztó apparátusi pozíciók politikai „lefedése”, a kulcspozíciók alaptörvénybe betonozása. Már csak itt-ott maradt kisebb kormánypárttól független forrás, ahová az intézményesült nómenklatúra nem nyúlt ki, de ortodox eszközeit már bevetette.

A politika, az állam és az erőforrás-elosztás monopolizálásával párhuzamosan kiiktatták a belső és külső intézményes kontrollt a parlament kétharmados szavazógépezetével, a köztársasági elnök pártkatonaságával, a költségvetési tanács feloszlatásával, az Alkotmánybíróság hatáskörének korlátozásával. Ezt jelzi az ombudsmanok számának csökkentése, a megmaradt ombudsmanok egzisztenciális és politikai fenyegetettsége, a parlamenti bizottságok gyengítése, az országos társadalmi fórumok szerepének kiiktatása, az információ korlátozása és a média gazdasági és politikai kiszolgáltatottsága is.

A politikai hatalmi eszközök tehát már átnyúlhatnak a párton kívüli intézményekre és a pozíciókban lévő egyénekre. Emiatt nem szükséges a gazdaság teljes államosítása, hiszen az adóbevételeken, a befelé szidott Európai Unió automatizmusain, a bankokon és egyéb külső forrásokon keresztül az erőforrások rendelkezésre állnak. Miután az elosztásuk politikailag monopolizált, a nómenklatúrán kívül eső magánvállalkozások és a főbb kedvezményezettek egyaránt politikailag függővé válnak.

Ennek a folyamatnak a metamorfózis szempontjából szerves része a jogszerűvé tett közvetlen politikai kontroll az export-import tevékenység, a beruházások, a kötvénykibocsátások, a belőlük származó források, a biztosítási ügyletek, az üzleti és vámtitkok, valamint az export-import tevékenységet végző vállalkozók személyes adatai felett. A most módosított törvény által a politikai és a gazdasági, illetve az elosztó apparátus összefonódása nemcsak intézményi szinten, hanem a politikai és gazdasági pozíciók egybeolvasztásában és az ezeket a pozíciókat betöltő személyekben is intézményesül. Ez a lehetőség a korábbi pártállami hatalmi háló centralizált változatában fordult elő: Magyarországon a Rákosi-korszakban, Kínában Mao Ce-tung idején.

A kontroll nélküli, politikailag monopolizált rendszerben a pozíciók és a források, valamint a gazdasági lehetőségek elosztásában, a személyek feletti közvetlen politikai kontrollban az intézményi és a személyes korrupciónak nincs jogszerű akadálya. Ez vonatkozik az állami megrendelésekre, a közbeszerzésből kiemelés alkalmazására (kormányzati beruházások), a közbeszerzésre, az állami offshore cégekre, az ország árfolyamveszteségének felhasználására banki ingatlanvásárlásra, bankok államosítására és a tőkeemelésüket követő reprivatizálására, unortodox káderképzésre, vazallusok kreálására vagy ejtésére, magánhobbi kiélésére állami pénzből, nemzeti értékek kisajátítására vagy személyes birodalom kiépítésére. Ami mégis a jogba ütközne, azt a kétharmados többség jogszerűsíti, például beemeli az alaptörvénybe.

A mai állapot pontos feltérképezése mélyreható empirikus kutatást igényelne. A pártállamok kialakulásának és működésének korábbi tapasztalatai alapján megkockáztatható azonban az az állítás, hogy megszületett az új pártállami rendszer, melynek főbb ismérvei a monopolizált politikai szféra és az állam összefonódása, az erőforrások kivonásának és elosztásának politikai monopolizáltsága, a gazdaság részleges államosítása és a gazdasági magatartás politikai racionalitása. A további változtatások a hatalom elosztásának változó dinamikájához tartoznak, s az újabb eszközök csak a háló sűrűsödését jelentik. A rendszer azonban nem ördögien és hosszú távon gondolkodó egyén hatalmi terveinek megvalósulása, hanem a kontroll nélküli politikai hatalom rendszerré alakulásának bevált mechanizmusai, automatizmusai hozták létre. Az automatizmusok gerjesztésében az intézményes kontrollt és az önkontrollt kiiktató, hataloméhes szereplők rövid távú érdekeinek és a mechanizmus kölcsönhatásainak kulcsszerepük van.

Mennyire labilis az így kiépült rendszer? Stabilizáló hatással van-e rá a háló sűrűsödése? Van-e rendszerkockázata – a centralizált kelet-európai pártállamokéhoz, illetve a posztszovjet autoriter tagállamokéhoz hasonló – újabb ellenirányú metamorfózisnak? A történelmi tapasztalat az, hogy a háló sűrűségétől függetlenül a bizonytalanság akkor növekszik a centralizált pártállami hatalmi struktúrában, amikor a rendszer külső politikai támasza megszűnik, az elosztható külső és belső erőforrások elapadnak, és/vagy az autoriter vezető a hatalom gyakorlásában – különböző okok miatt – hirtelen akadályba ütközik. Ilyenkor értelmét veszti a politikailag racionális gazdasági magatartás a forrásokért folyó harcban, s vele elvész a rendszer kohéziója, aminek következtében a latens belső hatalmi harcok nyílttá válnak, az addig a háló által fogva tartott társadalmi elégedetlenség a felszínre tör, s a háló a foszlányaira bomlik.