Forrás: 24.hu | Borovitz Tamás | 2020.05.21.

A Svédországban élő Bán András eleinte emberkísérletnek tartotta a járvány elleni védekezés helyi módját, de most már úgy látja, még az is kiderülhet, hogy a svéd modell működik jobban. És közben állítja: a világjárvány komoly lehetőség arra, hogy ne térjen vissza a régi életünk.

Amikor pontosan egy éve beszélgettünk a Stockholmban élő Bán Andrással a munkahelyi depresszióról és a kiégésről, a coach-blogger-podcaster azt is elmesélte, miben jobbak a svédek másoknál. Most, hogy az északi ország a világ többi részével totál ellentétes módon kezeli a járványt, adódott a kérdés: vajon most is mondhatjuk, hogy bezzeg a svédek?

* * *

Hogy jelent meg az életükben a járvány? Emlékszik az első reakciókra, az első helyi hírekre?

Februárban, amikor Szlovákiában síeltünk a lányommal, már lehetett hallani, hogy van valami járvány, de nagyon távolinak tűnt. Március elején jöttünk vissza Svédországba, még akkor is a poénkodás szintjén volt jelen a téma. És aztán hó közepén egyik pillanatról a másikra berobbant a hír: az anyósom fotókat küldött a szupermarket teljesen lecsupaszított polcairól – mindenki felhalmozásba kezdett, elfogyott a vécépapír. Hirtelen pánik tört rám, én is elmentem bevásárolni.

És aztán otthon maradtak?

Azon a pénteki napon, amikor Magyarországon órák alatt megteremtették a digitális oktatást, kupaktanácsot tartottunk itthon, és arra jutottunk, hogy önkéntes karanténba vonulunk. Én korábban is itthonról végeztem a munkámat, de a feleségem óvodában dolgozik, a lányom pedig iskolás – úgy döntöttünk, jobb lesz, ha ők sem mennek közösségbe. A feleségem betegállományba ment, a lányunkat itthon tartottuk. Miután egész Európa bezárkózott, gondoltam, Svédország is így tesz, főleg, hogy a norvégoknál és a dánoknál is ez történt, és a skandinávok általában nem szoktak különböző megoldásokhoz nyúlni. Az volt a taktikánk, hogy pár héten belül a svéd hatóságok is jobb belátásra térnek, és bezárják az iskolákat meg az óvodákat.

De nem zárták be.

Nagyon ijesztő volt a helyzet, és nemcsak féltem, de fel is voltam háborodva: nem értettem, hogyan fordulhat elő, hogy a svédek ennyire magabiztosak, önteltek és miközben minden ország szigorú korlátozásokkal reagál a helyzetre, ők mindenkinél okosabbnak gondolják magukat, és más utat választanak.

Azt gondoltam, hogy ez totális öngyilkosság, népirtás – még Mengele neve is elhangzott párszor a számból, hiszen úgy láttam, hogy itt valamiféle emberkísérlet zajlik, aminek mi vagyunk az alanyai, ráadásul alá sem írtunk semmiféle papírt arról, hogy ezt vállaljuk.

A nyomasztó érzéshez jött az az egzisztenciális szorongás, ami most nagyjából a világon mindenkit érint: vajon létezik majd két hónap múlva az az iparág, amiben eddig dolgoztam? És közben aggódtam a szüleimért, akik Budapesten vannak, és a veszélyeztetett korosztályhoz tartoznak. Aztán miután észleltük, hogy itt semmiféle bezárás nem lesz, kezdett átalakulni a mi hozzáállásunk is – most pedig már egészen másképp látom a helyzetet, mint március közepén.

A Svédországban élő Bán András eleinte emberkísérletnek tartotta a járvány elleni védekezés helyi módját, de most már úgy látja, még az is kiderülhet, hogy a svéd modell működik jobban. És közben állítja: a világjárvány komoly lehetőség arra, hogy ne térjen vissza a régi életünk.

Amikor pontosan egy éve beszélgettünk a Stockholmban élő Bán Andrással a munkahelyi depresszióról és a kiégésről, a coach-blogger-podcaster azt is elmesélte, miben jobbak a svédek másoknál. Most, hogy az északi ország a világ többi részével totál ellentétes módon kezeli a járványt, adódott a kérdés: vajon most is mondhatjuk, hogy bezzeg a svédek?

Fotó: Jonathan Nackstrand /AFP

Egy tévéműsorban azt nyilatkozta, a lányán kívül az osztálytársainak harmada nem járt be a szülők döntése alapján, annak ellenére, hogy nem zárták be az iskolákat. Ezt hogy tudják menedzselni a svéd tanárok?

A járvány első hetétől kezdve rendszeresen kommunikált velünk az iskola e-mailben, végig az volt az álláspontjuk, hogy mivel sok gyerek hiányzik, igyekeznek átállni digitális oktatásra, még akkor is, ha a kormány nem zárná be az iskolákat. Aztán bementem és beszéltem egy tanárral, aki elmondta, igazolás nélkül kivehetem a lányomat, ők nem fognak problémázni, csak lehetőleg ne orvossal írassuk ki, hanem hivatalosan kérjük ki, hogy a központi statisztikákban látszódjék, mennyi a ténylegesen beteg gyerek, illetve hány olyan van, akit csak a szülei nem szívesen engednek közösségbe. Közben pedig a suliban folyamatosan dolgoztak azon, hogy a digitális oktatás feltételei adottak legyenek: az egész heti tananyagot kiküldték előre, ami leginkább azt jelentette, hogy feladták a leckét. Tehát nem az volt, hogy napi nyolc órában szenvedtünk a gyerekkel, hanem délelőtt két-három óra alatt minden készen volt. Nem nyomasztották a diákokat, rugalmasak és megértőek voltak.

Mit gondoltak eleinte az emberek arról, hogy Svédország a világ nagy részével ellentétes módon kezeli a dolgot? Bizalmat kapott a kormány a többségtől? 

Svédország a bizalom társadalma: itt az emberek bíznak a kormányban, a hivatalokban, a szakemberekben. Tehát ha az állam azt mondja, nincs szükség a bezárásra, akkor nincs szükség.Több svéd ismerősöm furán is nézett ránk, amikor mondtam, hogy mi nem engedjük iskolába a gyereket.Azért azt tegyük hozzá, hogy voltak itt is korlátozások: az általános iskolák felső tagozatán, a gimnáziumokban és a felsőoktatásban azonnal átálltak távoktatásra, csak az alsósoknak és az óvodásoknak kellett továbbra is bejárniuk. A kormány pontosan tudta, hosszú távon nem működik, hogy azokkal a gyerekekkel, akik még nem tudnak önállóan tanulni, az otthonról dolgozó szülőknek napi száz órát kelljen foglalkozniuk.

És ami még nagyon fontos: itt nem intézkedések voltak, hanem javaslatok és kérések.

Egyébként is jellemző, hogy a svéd kormány a tilalmak helyett az ajánlásokra, az intézkedések önkéntes követésére helyezi a hangsúlyt?

Szokták mondani, hogy ez egy nyílt társadalom. Minden transzparens, az állampolgárokat felnőtt emberként kezelik, ami magyarként lehet, hogy szokatlan, de itt az a hozzáállás, hogy mindenkinek ez az érdeke. A miniszterelnök is azt hangsúlyozta a beszédében, hogy ezt közösen kell véghez vinnünk, mindenkinek felelősséget kell vállalnia. Ezt sok kelet-európai úgy fordítja le magában, hogy a svédek nem vállalnak felelősséget.

Amikor egy évvel ezelőtt beszélgettünk, azt mondta,a svédek maximálisan törvénytisztelő emberek, és most is hangsúlyozza, hogy mennyire bíznak a hatalom döntéseiben. Nem mond ennek ellent az, amit nyilatkozott egy tévének, miszerint mindenhol maszk nélkül mászkálnak, élvezik a tavaszt, és ha valaki nem tudná a hírekből, hogy járvány van, az utcára kilépve fel sem tűnne neki?

Vannak a számok és van a szubjektív megélés. Amikor az elején pánikoltam, és azt láttam, hogy mindenki heppi, hajlamos voltam azt gondolni, hogy az emberek ezzel nem foglalkoznak. Ma már nem ezt gondolom.

De egyébként itt nem írták elő a maszk kötelező viselését, tehát nem állíthatjuk, hogy engedetlenek a svédek – ha azt mondják nekik, hogy maszkot vagy kesztyűt kell viselni, akkor nyilván hordani fogják.

A számok pedig azt mutatják, hogy sokan otthonról dolgoznak, visszafogták a mozgást, érintkezést. És azért még azt is tegyük hozzá, hogy amikor itt a hosszú tél után megjön a napsütés és meleg lesz, akkor egyszerűen nem bírsz bent maradni a lakásban.

Fotó: Bán András

Fel sem merült, hogy szigorítások lépnek életbe?

Többször is előfordult, hogy a miniszterelnök „irgumburgumozott” a tévében, azt mondta, hogy szigorúbb intézkedéseket hoznak, ha az emberek nem tartják be az ajánlásokat. De eddig erre még nem volt szükség. A kormány megkapta a felhatalmazást, a parlament megszavazta, hogy rendkívüli intézkedéseket hozhat, de még nem volt rá szükség.

Nyitva voltak az éttermek, sportlétesítmények – de látogatták is őket?

A turizmust és a vendéglátóipart azért itt is megütötte a járványhelyzet, rengeteg étterem tönkrement. Érdekes volt, hogy március 15-én az összes ázsiai étterem bezárt, még röhögtünk is, hogy biztos tudnak valamit. A többiek megpróbáltak nyitva maradni, de nyilván esett a forgalmuk. E tekintetben is volt korlátozó intézkedés: a svédasztalos, büfés, pultnál evős megoldásokat betiltották, csak asztalnál lehet fogyasztani. Sokan otthon főznek, de az utcai ételárusoknál, mozgó büféknél például kígyózó sorok állnak, tehát nem nullázódott le az étterembiznisz.

És a kulturális szektor? Az ötven főnél nagyobb rendezvényeket ott is betiltották.

Az sajnos halál. Mozi – halál. Színház – semmi.

Mi a helyzet a munkaerőpiaci hatásokkal? Amerikában közel negyven millióan vesztették el a munkájukat a járvány következtében, nálunk 330 ezer regisztrált munkanélküliről beszélnek épp. 

Itt is növekszik a munkanélküliség, de nekem nagyon szimpatikus volt, hogy már a járvány legelső hetében elindult a hivatalos kommunikáció, sőt már konkrét intézkedéseket is hoztak arra vonatkozóan, hogy hogyan mentsék meg azokat, akik elveszítették az állásukat. Azonnal arról beszéltek, hogy hogyan lehet negyven százalékra csökkenteni úgy a munkaidőt, hogy a fennmaradó fizetést majdnem teljes egészében kifizeti az állam. Könnyítették a munkanélküli biztosítás, a betegszabadság és a táppénz feltételeit. A kormány rögtön próbálta megelőzni, hogy az emberek súlyos anyagi helyzetbe kerüljenek, hogy aki leesik, ne üsse meg magát nagyon.

Érdekes időszak lehet ez coach-ként is. Sokan fordultak önhöz, hogy nyomnának egy restartot?

Hat hétig senki nem jelentkezett. Azt gondolom, volt egy sokkhatás, és most kezdenek az emberek feloldódni, és megpróbálnak megoldásokat keresni, egyáltalán felfogni, hogy milyen ez az új világ, amiben folytatni kell az életet. Amíg ez nem tiszta, addig nehéz tervezni, hogy hogyan tovább. Mostanában elkezdtek jönni a kliensek, de nem feltétlenül a járvánnyal kapcsolatos problémák miatt. Viszont olvastam, hogy a pszichológusok, az elsősegély-vonalak túlterheltek voltak, főleg az első hónapban.

Azt mondja, később derül ki, bevált-e a svéd modell. Ha most, ezen a ponton kellene véleményt alkotnia, mit mondana?

A svédek az elejétől kezdve hangsúlyozták, hogy olyan intézkedéseket próbálnak hozni, amelyek hosszú távon fenntarthatók. És az azért eléggé egyértelmű, hogy ami Nyugat-Európában vagy Magyarországon történt, hosszú távon nem fenntartható – és nemcsak a gazdasági hatásokra célzok, hanem a karantén mentális egészségre gyakorolt negatív hatásaira. Néhány hét után konkrétan bediliznek az emberek. Nem bírnak akut vészhelyzetben folyamatos stresszreakcióban élni. Eltelik egy-két hónap, és tök mindegy, hogy Olaszországban, Magyarországon vagy itt élsz, az embernek lankad a készenléti állapota. Ezt nem lehet hónapokig, főleg évekig fenntartani.

Oké, de mi közben lapítottuk a görbét.

Egyébként a svédeknél is azt mondták, hogy lapítani próbálják a görbét, hogy a kórházi kapacitások ne legyenek túlterhelve; és amint úgy látják, hogy ez nem kezelhető, akkor majd jön a karantén. De addig nem. Két hónap után úgy néz ki a helyzet, hogy itt már mennek lefelé a számok, úgy, hogy a felépített speciális katonai kórházat egyszer sem kellett használni.

Tehát a célok itt is ugyanazok, mint az összes többi országban, csak itt nem volt preventív satufék. Most úgy látom, hogy ez eddig működött.

Fotó: Jonathan Nackstrand /AFP

Sajnos a halálesetek száma sokkal magasabb, mint a környező országokban, de erre meg azt mondom, hogy két év múlva, amikor totál vége lesz ennek a járványnak, majd akkor hasonlítsuk össze ezeket a számokat.

Félő ugyanis, hogy a nyitás a többi országban olyan helyzetet fog eredményezni, mint amilyenben a svédek voltak március közepén. Tehát két hónappal a többi ország előtt járunk, és mindenkinek most kell majd szembesülnie azzal, amit mi már két hónapja csinálunk: hogy miként működhet az élet úgy, hogy nem hal meg azonnal mindenki.

Nálunk a nyitást is abszurdba hajló politikai vita előzte meg: felelősségi tilitoli, adatok szándékos eltitkolása és manipulálása, vádaskodás és minősítgetés, szóba kerültek a politikusok bútorszerelési képességei és a disznótorra való érkezés megfelelő időpontja is. Ott mennyire átpolitizált a téma?

Érdekes látni, hogy a kormány teljesen egészében a szakértőkre bízta a kérdést – ez itt nem politikai ügy. A sajtótájékoztatókon nem látsz politikusokat, csak a szakértők szólalnak meg. Egyedül akkor beszélt a miniszterelnök, amikor ejnye-bejnyézni kellett. Ebben az időszakban a kormányfő népszerűsége húsz százalékkal nőtt, ami brutális szám. Persze politikai viták vannak, az ellenzék próbál vizsgálatokat indítani, de az összkép pozitív.

Mi a helyzet a svéd nyájimmunitással? Májusra prognosztizálták.

Érdekes kérdés,

mert amúgy az első naptól kezdve cáfolták, hogy itt a nyájimmunitás elérése lenne a cél.

De azért folyamatosan figyelik, hogy van-e. Nyilván, ha sikerül elérni, és be is válik, az hatalmas fegyvertény.

Miközben sokan azért szoronganak, mert talán soha többé nem fogják visszakapni korábbi életüket, ön szó szerint a következő mondatot nyilatkozta nemrég: „Az a világ, amiben élünk, valószínűleg, remélhetőleg soha nem lesz olyan, mint amilyen előtte volt”. Kifejtené?

Hiszek abban, hogy minden válság remek lehetőség arra, hogy egy magasabb szinten újraszervezzük magunkat. Sok kiégett emberrel találkozom, és a figyelmem központjában van az a téma, hogy a fogyasztói társadalom, a verseny, a piacgazdaság mennyire káros hatással van az emberek mentális egészségére. Szinte járványszerű kiégéshullám söpört végig a világban – már a COVID előtt, de nem foglalkoztunk vele, csak nyomtuk és nyomtuk, csak fogyasztottunk és fogyasztottunk. És most, hogy nem tudunk fogyasztani, és látjuk, hogy nem tudjuk tovább nyomni, ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy az emberek, akár csak kényszerűségből átgondolják, hogy mik a valódi értékek az életükben. A pénz? Az emberi kapcsolatok? Az, hogy van, aki törődik velem? Hogy milyen otthon lenni? Hogy milyen magammal törődni?

Tudom, hogy sokan nehéz helyzetben vannak, a megélhetésükért küzdenek, és biztos, hogy nem ilyen filozofikus kérdéseken gondolkodnak, de bízom benne, hogy sokan lehetőségként fogják fel ezt a helyzetet.

És az élet mindenképpen megváltozik, úgyhogy nem tudunk mást csinálni, mint megnézni, mi az, amit ebből ki lehet hozni. Persze félek, hogy amint vége ennek az őrületnek, mindenki próbál majd visszarohanni a régi életmódjához.

Fogalmunk sincs, meddig tart még ez az egész. Mit lehet ilyen helyzetben tanácsolni coach-ként?

Az a legfontosabb, hogy mindenki elismerje, hogy a helyzet, amiben a járvány miatt vagyunk, egy precedens nélküli világválság. Hogy itt nagyon nagy szar van. Példa nélküli, brutális szopás. És ha már felfogom, hogy nem én vagyok a beteg, amikor szorongok és bepánikolok, hanem tényleg olyan világeseményben vagyok, amire ez az egészséges reakció, akkor az már óriási lépés afelé, hogy az ember visszanyerje a belső békéjét és az egyensúlyát.

Kiemelt kép: Bán András