Néhány konklúzió

1) A tervezett emlékművel, ha tényleg megvalósul, a kormány nem a kegyeletét fogja leróni az áldozatok előtt, és különösen nem „minden magyar áldozat” előtt, hanem az ország becsületébe is gázoló súlyos kegyeletsértést követ el (már most, a megvalósulás előtt is).

1/a) Fokozottan érvényes a fenti megállapítás az 1941-ben, Kőrösmezőn át deportált mintegy húszezer magyarországi és nálunk, a keresztény Magyarországon menedéket kereső ún. külhonos zsidó testvérünk emlékét és különösen az eseményt túlélő, velünk lévő nagyon-nagyon kevesek érzelmeit illetően. Az antiszemita magyar kormány által ekkor kitoloncoltak mintegy kilenctizedét az 1944-es esztendőre emlékeztető borzalmak és a gyilkos halál várta a galíciai-ukrajnai háborús hadműveleti területeken. Sorsuk szörnyű egyediségét jelentette, hogy deportálásukat a magyar állam nemhogy minden német beavatkozástól és bármilyen német sugallattól is függetlenül, de kifejezetten a náci szándékokkal ellentétben hajtotta végre, a zsidók elleni nemzeti háborútól autochton módon megittasult lélekkel, és hogy az akció további tízezreket érintő folytatását is csak a Wehrmacht tényezői akadályozták meg. Ami 1941-ben történt, az a magyarországi holokauszt első apokaliptikus állomáshelyét jelentette. A Kőrösmező–Kamenyec-Podolszkij-i mártírok (és a Vészkorszak 1944-et megelőző áldozatainak) sorsát a német megszállással összefüggésbe hozó, nyíltan felelősségáthárító szimbólumpolitikát a legenyhébb kifejezéssel élve sem minősíthetjük másként, mint történelemhamisításnak és kegyeletsértésnek.

2) Amennyiben a kormányzatnak valóban az lenne a szándéka, hogy „minden magyar áldozat előtt lerója kegyeletét”, akkor nem csak az egyes emlékezetekkel való konkurálás és könnyed játszadozás viszolyogtató ösvényére nem tévedne rá, de elkötelezett tapintattal törekedne arra, hogy ilyesminek akár a látszata is felmerülhessen. Emellett természetesen azon igyekezne, hogy a 70. évfordulónak azokat a további üzeneteit tegye – önismeretre és konzekvenciák levonására kész lélekkel – kegyeletes érzelmei alaphangjává, amelyekre az valóban utal. Nevezetesen a  nácikkal való szoros és lelkes szövetségben folytatott Horthy-féle politika (és e tekintetben a vélt vagy valós célok teljesen lényegtelenek) országvesztésbe torkolló gyalázatát (a Szovjetunió elleni háborúba ráadásul a Horthy-rezsim egyenesen bekuncsorogta magát), és azt a megrendülést, amelytől még sokszor 70 év elteltével sem fogunk tudni szabadulni, amikor e vétekben és felelőtlenségben fogant kormányzásnak az áldozataira – a mészárszékre vitt „nem magyarok” (mindenekelőtt a már jóval 1944 előtt emberi és állampolgári méltóságuktól totálisan megfosztott munkaszolgálatosok) és „magyarok” tíz- és százezreinek, továbbá a Délvidéken meggyilkoltak, a cigányok és a további kisebbségi közösségekhez tartozók, az antifasiszták és más, lelkiismeretük szavát követő jobb- és baloldali ellenállók sorsára – emlékezünk, és amikor az ország egészére hozott további, 1944-45-ös és azt követő szörnyű pusztulást idézzük föl. És végül egy szorosan idetartozó megjegyzés: a kvázi nem zsidó magyar lakosság a legsúlyosabb katonai vérveszteséget 1942-43-ban szenvedte el, a civil lakosságot érő legszörnyűbb eseményeket, a felszabadító hadműveletek retteneteit pedig elsősorban 1945-ben élte át. Az eltérő és egymáshoz nem viszonyítandó kollektív és egyéni tragédiákról természetesen meg lehetne emlékezni ugyanazon évben is, sőt, ettől lenne igazán országos és nemzeti egy ilyen alkalom, és ez lenne az igazi megbékélés megnyugtató útja és jele is. Egy ilyen, valóban nemzetépítő gesztusra azonban semmiképpen nem telepedhetne rá semmilyen emlékezetpolitikai sandaság, vagy erre utaló kétértelműség.

3) Túlzott könnyedéggel tévedtünk rá arra a kormányzat által kijelölt diskurziós ösvényre (és ezért talán ezt az írást is egészen máshol kellett volna kezdeni), ahol a kegyeletnyilvánítás gesztusát önmagában véve magasztos szándéknak gondolva, mindeddig nem tettük föl a kérdést, hogy a kormány vajon miért is a kegyeletét kívánja leróni az áldozatok előtt, és ha már igen, mindezt miért nem azzal teszi, hogy megköveti őket a Horthy-rezsim, illetve az akkori magyar állam és intézményeinek gaztetteiért, és bocsánatot is kér tőlük a nemzetfelség nevében. Azzal mindenesetre, hogy nyilvánvalóvá vált, a kegyeleti gondolat csak nyelvpolitikai kibúvó és színjáték: álcája a valódi célnak, jelesül a kegyelet szükségességét előidéző tettesek heroizálási és bűntelenítési kísérletének, a kérdés fölöslegessé vált. Lássuk azért ezt kissé közelebbről is! Kegyeletet leróni, azaz áhítatos tiszteletet nyilvánítani olyan nyitott kijelentés formájában is lehet, amelyből nem szükségszerűen derül ki, hogy (pontosan) kinek és minek az áldozata/i iránt is adózunk tisztelettel. Bocsánatot kérni viszont csak a magunk vagy éppen valakinek a nevében tudunk. A nemzetkontinuitást hivatalból képviselő államvezetés a Horthy-garnitúra és a nemzet egésze nevében ennek értelmében követhetné meg a holokauszt és a világháború magyar áldozatait. Már amennyiben mindebben nem akadályozná őt a saját kettős kontinuitáselméleti politikája. Miközben ugyanis ennek az egyik, az exportra szánt (gazdaságépítő) verziója jegyében az ezzel megbízottak a kegyeleti imperativus követelményeinek professzionális technokraticizmussal eleget tesznek („Az akkori magyar állam intézményei felelősek voltak a holokausztért. Ennek a mai magyar állam általi bocsánatkérésnek részévé kell válnia a nemzeti emlékezetnek és identitásnak”, hirdette éppen az ENSZ-nagykövet), a másik, a Vészkorszak alatt (is) bűntelen nemzet és úgyszintén ártatlanságban működő kormányainak a koncepcióját valló bázisépítő (szavazatcentrikus) változat erre a feladatra már per definitionem alkalmatlan. Mivel pedig a németek nevében a bocsánatkérés nem tűnik éppen opportunusnak, marad az a kegyeletnyilvánítás, amely kegyeletsértő módon meg is fog történni.

3/a) Marad a főhajtás, mégpedig a porciózós szobros változatban azonban azért is, amiért erre az egész eddigi kétszínű, pávás-szlalomozósan sanda lelkű ügymenetre (beleértve ebbe az egyéb szálakon megtalálható Szaniszlótól Szakályig stb. húzódó mentális fertőt) egyáltalában sor kellett hogy kerüljön. És ha eddig netalán lett volna is bármilyen kétségünk vagy reményünk, a Mazsihisz számára küldött minapi rettenetes és cinikus kormányfői válasz óta mindezzel a továbbiakban már aligha érdemes fáradoznunk. Levelében a miniszterelnök – kilépve etnohierarchikus államfelfogásának eddig negédes-kedélyeskedősnek is tekinthető medréből [3] – brutális egyértelműséggel azt közölte, hogy a magyar holokauszt mártírjainak százezrei nem a magyarság halottai, hanem a gazdanéppel együtt élő egyik csoportéi: „Remélem, hogy hazánk német megszállásának 70. évfordulója jó alkalom arra, hogy az Önök közösségének veszteségeit elismerő, fájdalmukban osztozó, jóakaratú emberek fontos és közös lépést tegyenek a tisztelet kultúrájának irányába.”

Igen, a kör bezárult, a mondat zárttá vált.

4) Bármily nehéz is, a kormányzati felelősség eminens erkölcsi kérdése az (lenne), hogy a holokausztról való megemlékezésre annak a ténynek a nyilvánvaló tudatában kerül-e sor, hogy a II. világháború Magyarországot érintő áldozattörténetének első számú (nem elsőrangú!!) célszemélyei, leírni is szörnyű, a saját hazájuk által (is) áldozattá tett magyar zsidók voltak.

5) Miközben a magyar kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a magyar holokausztot olyan üzemi balesetnek állítsa be, amelyet külső tényezők idéztek elő az alapvetően példaértékű hűséggel szolgáló Horthy-rendszer működésében, egyszerre téve áldozattá a rendszert fenntartókat és a nemzetet is, a történelmi valóság egészen másról tanúskodik.

5a) Annak, hogy 1944-ben több mint félmillió magyar (magyar zsidó és magyar cigány) állampolgár az Endlösung áldozatává vált, nem a megszálló németek voltak az elsőszámú szereplői (de még a másodsorbaniak sem), hanem az államkurzus rangjára emelt és a közszellembe mélyen beültetett antiszemita-rasszista métely, a magyar zsidók démonizálása, különösen az 1938-tól meghozott ún. zsidótörvényekkel történő legitimálása folytán becstelenné tett, a zsidó és a cigány sors iránti érzéketlenségre kondicionált magyarok százezrei. (A közreműködő németek számbeli és fizikai ereje a 600 ezer áldozatot követelő gyilkos feladat kivitelezéséhez, a közhiedelemmel ellentétben, elenyésző volt.) A zsidóellenes rendeletek megvalósításában, a gettósításban és a bevagonírozásban részt vevők nem a német fegyverek árnyékában, feladataikat fogcsikorgatva teljesítő, megfélemlített honpolgárok voltak, hanem a Magyar Állam törvényeit kötelességszerűen és nagyon sok esetben velük egyetértve végrehajtó, sőt, kéjjel szorgalmazó és siettető, a Magyarországon e célból állomásozó tényezőkkel készségesen együttműködő (és nem is nyilas!!) állami tényezők, tisztviselők és rendvédelmi szereplők. Mellettük és közülük százezrek voltak továbbá azok, akik közönséges tolvajként vetették rá magukat a hazájukból kitaszítottaktól elrabolt, általuk visszahagyott javakra, a magyar állam pedig, amelyet a minap ismertté vált Szabadság téri szoborterv szerint egy jóságos angyal lenne hivatva jelképezni, a legnagyobb magátólértetődőséggel vette kincstári birtokba az Államvasutak közreműködésével Auschwitzba hurcolt, és ott kemencékben elégetett tulajdonosok vagyonát.

5b) Horthy kormányzó megalázva és sápadtan, de belegyezett a tengelypolitikai stabilitás jogcímén végrehajtott német szövetségesi megszállásba, éspedig annak minden konzekvenciájával együtt. A helyén maradt („Isten segítségével megküzdünk a nehéz szituációval”, [4] mondotta még Klessheim másnapján is), és ezzel legitimált is minden októberig hozott állami intézkedést, így a gettósítási-deportálási rendeleteket is. Kormányával egyetemben lemondott minden ellenállásról. Belegyezett az agresszor számára elfogadható összetételű kormány kijelölésébe, így abba is, hogy a szélsőjobboldali galád eszmevilág képviselőiből rekrutálódó új államvezetői garnitúra – mintegy a birodalmi elkötelezettség alapdokumentumaként – odaadó igyekezettel haladéktalanul megkezdje a magyar történelem leggyalázatosabb tettének, a hazai zsidóság gyilkos likvidálásának a végrehajtását. Mindeközben a magyar parlament alapvetően a régi összetételben működött, és az ország irányítását a magyar államapparátus – a szuverenitásunkat sértő német beavatkozások mellett is – maga tartotta kézben.

6) Nem fakadhat tiszta szándékból és nem szolgálhatja az individuális és kollektív identitásgazdagodást egy olyan megemlékezés, amelynek az alaphangját mások (itt most a németek) felelősségére való (ráadásul teljesen hazug, történelmietlen felhangokkal kísért) célozgatás, illetve a saját felelősségünk másokéval való egybevetésének a relativizáló dogmája adja meg.

7) A holokauszt emlékévben, Auschwitznak, a modern kor Golgotájának (II. János Pál) rettenetes árnyékában, a keresztény-humanista üdvüzenet sátáni tagadásának tetté vált merényletére emlékezve nem spórolhatjuk meg magunknak rámutatni arra, hogy milyen döntéseket nem szabad soha többet meghoznunk (még) „Isten segedelmével” (sem).

8) A német megszállással és a zsidók deportálásával szemben Magyarországon számottevő és szervezett ellenállás nem létezett. A német megszálló erők megérkezése és jelenléte a lényegileg birodalomszimpatizáns lakosság körében érdemi ellenszenvet, idegenkedést nem váltott ki. (A megszállók ellen ismeretes módon egyetlen pisztolylövés dörrent csak el, Bajcsy-Zsilinszky Endréé.) A zsidók elleni intézkedéseket (legkorábban a Szálasi-kormány idején a nyílt utcai terror októberi megjelenéséig) a társadalom masszív közönye és részben látványos helyeslése övezte, amit csak jelentéktelen mértékben törtek meg egy igen kisszámú, aktív segítséget is nyújtani próbáló réteg humán megnyilvánulásai, szerető gesztusai. Különösen bántó méretű volt a keresztény egyházak köréből érkező segítség megszégyenítő gyarlósága.

Az ellenállás körül az elmúlt évtizedekben kialakult, zsidómentő Horthyról és filoszemita magyarok tömegéről stb. zengedező legendagyártó nagyüzem producerei és termékei egészen az utóbbi évekig a társadalmi konszenzussal legitimnek tekintett kulturális körletein kívül helyezkedhettek csak el. Napjainkra mindez megváltozott. Olyannyira, hogy hovatovább ennek a szellemnek a szélhámosai kezdték el „tematizálni” még az állami megemlékezések koreográfiáit is. Patriótáknak és humanistáknak minden idegszállal küzdeniük kell az ellen, hogy a holokauszt emlékév üzenethorizontja ne essen áldozatul e lélektorzító merényletnek.

8/1) Amennyiben a magyar kormány a valós tények mezején állva csak kissé is komolyan gondolja (úgy tűnik persze, hogy nem) a holokauszt tragédiájáról való megemlékezéseket illető ígéreteit („a legfőbb cél a szembenézés a holokauszt ’súlyos történelmi örökségével’”), az emlékév nem fajulhat a különösen is tiszteletre méltó maroknyi ellenálló és embermentő áldozatos tetteinek minket megnyugtató, fiktív legendákat és történelmi hazugságokat kínáló szórakoztatóipari komédiájává. Az ellenállók igaz hősiességének felidézése kizárólag akkor nem lesz rájuk nézve sem kegyeletsértő, ha közben elvégezzük annak a feltárását, hogy mivel szemben is kellett nekik (legelsősorban saját gazemberré vált honfitársaikkal szemben!) az életüket kockára tenniük. Végül, nem mulaszthatjuk el tudatosítani azt sem, hogy helytállásuk üzenetét egyedül abban az esetben érthetjük meg, ha közben buzgó lélekkel kutatjuk annak a szörnyű titkát, hogy a „keresztény” Magyarországon, és különösen a keresztény egyházak környezetében, mily nagyon-nagyon kevesen voltak azok, akik a Vészkorszak idején is meghallották a humánum és/vagy a Názáreti Jézus szavát.