Nyitólap Regisztráció Belépés

Nyitólap » 2014 » Január » 26 » Ez volt az “idegenrendészeti eljárás”

---

08:10:43 Ez volt az “idegenrendészeti eljárás”

Forrás: Amerikai Népszava | 2014.01.25. A Gömböst és a csendőröket imádó Szakály áltörténész. Budapest – Szakály Sándor, a történelem hamisítással megbízott "Veritas” Intézet horthysta igazgatója "idegenrendészeti eljárásnak” nevezte az 1941-ben (3 évvel a németek bevonulása előtt) végrehajtott deportálásokat. Az alábbiakban egy részletet közlünk Slachta Margit, a Szociális Testvérek főnöknője, gróf Szapáry Erzsébet, dr. Szabó Imre pápai kamarás és gróf Apponyi György országgyűlési képviselő kárpátaljai útibeszámolójáról. Aki ezekkel nincs tisztában, az nem történész, aki tisztában van, és ezt idegenrendészeti eljáránsank nevezi, az gazember, akárcsak a megbízói. Akár így van, akár úgy Szakálynak mennie kell, és a történész szakmától el kell tanácsolni. . "A m. kir. belügyminiszter úr 192/res/1941/VII. b. számú „szigorúan bizalmas” jelzésű rendeletében elrendelte, hogy az ország valamennyi elsőfokú rendőrhatósága írja össze a területén lakó galíciai vagy oroszországi honos, tartózkodási engedéllyel nem rendelkező, vagy már jogerős végzéssel kiutasított zsidó egyént, akik ellen eddig nem lehetett a kiutasítást foganatosítani, mert Galícia orosz megszállás alatt állt. (…) Alighogy a belügyminiszter úr említett rendelete megjelent, százával érkeztek a panaszok arról, hogy a rendeletre való hivatkozással, vagy anélkül is az ország különböző részeiben, így még Budapesten is, de főképpen a Kárpátalján, válogatás nélkül szedik össze a zsidókat és több helyről lezárt marhavagonokban szállítják őket Kőrösmezőre, katonai vezetés alatt álló gyűjtőtáborba, ahonnan a katonaság teherautókra rakva viszi őket át a határon és „valahol Galíciában” ismeretlen helyen teszi le. Az így elvitt embereket többnyire rajtaütésszerűen, legtöbbször éjjel fogja el lakásukon a rendőrség vagy csendőrség, alig egy óra (rendesen kevesebb) időt engedve a legszükségesebb holmik összecsomagolására, vagy a személyenként engedélyezett 30,– pengő készpénz megszerzésére és viszi legtöbbször hiányos öltözékben egyenesen oda, ahol belökik őket a készen várakozó marhavagonokba. A gyakran több mint 24 órás út alatt a vagonok zárva maradnak, a bentlevők legelemibb szükségletük elvégzésére sem hagyhatják el azokat, képzelhető, hogy milyen állapotban érkeznek Kőrösmezőre, tulajdonképpeni kálváriájuk első stációjára. Hogy mindez így van, arról utóbb saját szemünkkel győződtünk meg. Szavahihető tanútól (magasrangú államrendőrségi tisztviselőtől) hallottuk, hogy szállítás közben orvosi segítség nélkül volt kénytelen egy anya megszülni gyermekét. Azt is hallottuk és utóbb Kőrösmezőn saját szemünkkel láttuk, hogy a rendeletnek azt a részét sem tartják be, amely megtiltja 70 éves vagy idősebb egyének, valamint betegek, szülés előtt álló, vagy szoptatós anyák stb. elszállítását. (…) .. Alulírottak: Slachta Margit, a szociális testvérek főnöknője, gróf Szapáry Erzsébet, dr. Szabó Imre pápai kamarás és gróf Apponyi György országgyűlési képviselő elhatároztuk, hogy gépkocsin Kőrösmezőre utazunk és saját szemünkkel nézzük meg az odaérkező szállítmányok kivagonírozását, táborba kísérését és a táborból száműzetési helyükre való továbbszállítását. Erre a lépésre azért határoztuk el magunkat, hogy személyesen győződjünk meg arról, mennyiben felelnek meg a panaszok a valóságnak. Lelkiismeretbeli kötelességünk volt ez a szemleút azért is, hogy ne szálljon a fejünkre a vád, hogy csak puszta hallomás alapján kardoskodunk az úgynevezétt túlzott állítások mellett és senki se hinthessen port a szemünkbe az igazságot elferdítő jelentésekkel. (…) Augusztus 9-én későn délután érkeztünk Kőrösmezőre, ahol első utunk mindjárt a havasaljai gyűjtőtáborhoz vezetett. A tábor katonai vezetés alatt állván, polgári személyek részére tilos terület, oda tehát nem léphettünk be. . A kerítésen kívülről is láthattuk, hogy a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5–600 embert befogadó fészerrel. Volt olyan idő is, amikor 3000-en voltak a kerítésen belül, ottlétünkkor is 1000-en felül volt a létszám. Így nagyrészük az állandó esőben a sáros nyílt területen volt kénytelen tanyázni és már átázva-fázva indult útnak a nyitott katonai teherautókon a valószínű éhenhalás felé. A kerítésen át szóba elegyedtünk egynéhány szerencsétlennel, akik közül még véletlenül sem akadt galíciai vagy oroszországi. Az őket őrző katonaság azonban hamarosan végét vetett minden beszélgetésnek és meglehetősen nyers hangon visszaparancsolta a tábor belsejébe azokat, akik velünk beszélni merészeltek. Itt láttuk azt is, hogy az őrszemélyzet a katonaságnál eddig szokatlan fegyvert, botszerepet betöltő lécet tartott a kezében, nyilván nem azért, hogy sétapálcának használja. A táborból Havasalja vasútállomáshoz mentünk, ahol egy éppen odaérkezett szállítmány szerencsétlen ember várt átvételre. Ezek nagyobb részt Kárpátalja különböző részeiről jöttek, de volt közöttük kassai, putnoki, sőt budapesti is. Utóbbiak között volt egy házaspár egy kanyarós kisgyermekkel. Ezek Budapestről ugyanazzal a vonattal jöttek, amellyel Slachta Margit testvér Szatmárnémetiig utazott, és csak a legerélyesebb fellépéssel sikerült neki a rendőrrel szemben a beteg gyermeknek egy kis tejet bejuttatni. Minthogy másnap, 10-én reggel ismét ott voltunk az állomáson, ezúttal zuhogó esőben, egy, az előzőnél jóval nagyobb transzport átvételénél, az ott tapasztaltakat egyesítve adjuk elő. . Mielőtt ebbe belefognánk, csak annyit, hogy egész éjjel vitték a teherautók a deportáltakat a táborból a határon át Galíciába. Az állomáson az ilyen szállítmányok átvételénél, saját észlelésünk szerint, a helyzet a következő: megérkezik a 20 vagy annál is több zsúfolt marhavagonból álló vonat. Az „utasokat” kieresztik a mindenféle szeméttel, papír- és ételhulladékkal és emberi ürülékkel telített kocsikból és a vonat mellett származási hely szerint csoportosítva sorakoztatják őket. Ott várnak ezek a szerencsétlenek, dideregve a hidegben, esőben, sárban, míg reájuk kerül a sor. Aki valóban látta azt a kétségbeesést, amely ezeknek az otthonukból brutálisan kiragadott barmokként odaszállított és az ismeretlenbe, valószínűleg a halálba, tovább szállítandó embereknek az arcán ül, aki tanúja volt annak a minden szónál többet beszélő reményt vesztett néma csendnek, amellyel mennek tovább az elkerülhetetlen végzet felé, annak emlékében élete végéig megmarad ez a Dante Infernójába kívánkozó kép. Csak azt csodáljuk, hogy akad magát embernek tartó lény, aki szinte kéjelegve és a jól végzett munka tudatával vállalkozik ezekre a szörnyűségekre és még büszkén hivatkozik is rájuk. Hogy ilyen is akad, arról utunk során meggyőződtünk. (…) Jogosan felvethetjük tehát a kérdést, vajon főleg az első időszakban volt-e törvényes alapja az esetek nagy többségében a deportálásnak. Erre vall az eddig elszállított és a határon átdobott emberek nagy száma is. Hivatalos megállapítás szerint augusztus 10-ig mintegy 14 000 egyént deportáltak. Úgy halljuk, hogy azóta ez a szám már megközelítette a 20 000-et. . Senkivel, aki valamelyest ismeri a helyzetet, nem lehet elhitetni, hogy ezeknek több mint egy kis töredéke volt galíciai vagy oroszországi. Közvetlen szernélyes tapasztalatból augusztus 9-én este és 10-én reggel a következő kiáltóbb eseteket észleltük a havasaljai állomáson történt átfésülés során (az érdekelteket ez esetben sikerült is a szállítmányból kiemeltetni): egy félkarú 50%-os hadirokkant feleségével és öt gyermekével, atyja, anyja is Munkácson születtek; egy 70 éven felüli asszony, aki ráadásul olyan beteg is volt, hogy csak kétoldali támogatással tudott járni; egy közel 70 éves rabbi, akinek atyja is már ugyanott volt rabbi; jónéhány 70–90 éves ember; egy ember, aki az orosz szomszédság idején át-átjárt és Magyarország számára teljesített élete kockáztatásával kémszolgálatot, amiért Pataky miniszterelnökségi államtitkártól hivatalos elismerést és köszönetet kapott (a vonatkozó írást felmutatta); több súlyos beteg; sokan, akiknek magyar állampolgársága a náluk levő iratokból kétségtelenül megállapítható volt. Ezeket, mint mondottuk, sikerült kiemelni és a helyszínen kiállított olyan rendőrhatósági igazolással ellátva hazaküldeni, amely egyelőre biztosítja nyugodt otthonmaradásukat. De hányan lehettek hasonlók a transzport többi részében, amelynek átfésülésére már nem volt idő, s akiket könyörtelenül továbbvittek. Egy ilyen szállítmányt végignézni egyenlő a legsúlyosabb vádirattal elsőfokú hatóságainkkal szemben, amelyek vagy könnyelmű lelkiismeretlenséggel, vagy akarva, a puszta gyűlölettől hajtva, és az általuk remélt „új rendszer” szemében érdemekre pályázva, emberek ezreit dobják oda a kínszenvedések hosszú sorának és a valószínű pusztulásnak minden írott jogszabály és íratlan erkölcsi törvény ellenére. Csak azon csodálkozik az ember, hogy ezek a magukat magyarnak és kereszténynek, valamint lelkiismeretes tisztviselőknek tartó emberek nem félnek a sorozatos törvénytelen intézkedéseiknek kijáró megtorlástól. Már-már azon kell gondolkodóba esni, hogy vajon nincs-e a hivatalos rendeleten kívül valami titkos utasítás, amely annak ellenkezőjét tartalmazza. (…) . Egyik felháborító eset a következő volt: csomó ember érkezett az augusztus 10-i szállítmánnyal a putnoki járásból, és az irataikból kiderült, hogy magyar állampolgárok. Egy másik csoport ugyancsak Putnokról azt vallotta, hogy mindannyioknak megvolt az összes irata, de azokat a főszolgabíró bekérte és amikor nem volt már náluk semmi okmány, a következő szállitmánnyal útnak indította őket. (…) Láttuk 10-én reggel azt a szomorú képet is, amint a táborból útnak indult az esőben, a többnyire ponyvák nélküli teherautók karavánja Galícia felé, megrakodva azokkal a szerencsétlenekkel, akiknek már semmi reményük sem lehet. Itt jegyezzük meg, hogy a táborban a zsidó pártfogó iroda konyhát tartott fenn. Ennek működését a tábor parancsnoka éppen 10-én reggel szüntette meg. Ismét egy keresztényi cselekedet! (…) Huszton először a járás főszolgabíráját kerestük fel. Felvilágosítást kértünk tőle arra nézve, hogy az ő járásában az egész akció milyen keretek között és milyen rendelet alapján bonyolódik le. A főszolgabíró kijelentette nekünk, hogy ő bizony nagyon üdvösnek tartja járásának lehetőleg teljes zsidómentesítését, amire nézve a kárpátaljai kormányzói biztosság utasításai szerint jár el. Arra a kérdésünkre, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, azt felelte, hogy ő kitesz minden zsidót, aki az állampolgárságát bizonyítani, vagy a birtokában levő iratokkal legalábbis valószínűsíteni nem tudja. Arra a kérdésre, hogy tudja-e, hogy a belügyminiszteri rendelet értelmében csak a már jogerősen kiutasított galíciai és oroszországi zsidók távolíthatók el, azt felelte, hogy tudja, de a Kárpátalja területén más jogszabályok az irányadók. (…) . Sokan ily módon beadták összes irataikat a főszolgabírói hivatalba, abban a hiszemben, hogy ezek alapján hivatalból fogják számukra kiállítani az állampolgársági bizonyítványt. Amikor megindult a deportálási akció, megrohanták a főszolgabírói hivatalt, hogy visszakapják irataikat. A legtöbb esetben a főszolgabíró „nem ért rá” ügyükkel foglalkozni. Így azután ezeket mint olyanokat, akik állampolgárságukat bizonyító iratokkal nem rendelkeznek (hiszen a zsebükben nem volt semmi), rövidesen összefogdosták, Kőrösmezőre szállították és átdobták Galíciába. Informátorunk azt is elmondotta, hogy az emberek összefogdosását többnyire éjjel végezték, és a szerencsétleneknek alig egy órai időt engedélyeztek a szedelődzködésre. Volt olyan eset is, amikor a családnál látogatóban voltak anyaországbeli vendég-gyerekek. A deportálandóknak ezeket is magukkal kellett vinniök, hiába tárták fel a helyzetet az eljáró csendőrök előtt. Most ezek a Magyarország más részéből való gyermekek is ott vannak valahol Galíciában, ha ugyan még élnek, szüleik pedig kétségbeesetten tépik a hajukat, mert tudják, hogy soha többet nem fogják őket megtalálni. Azt is hallottuk, hogy elvittek családokat, noha a családfő az ország más részében éppen honvédelmi szolgálatot teljesített. Kisebb brutalitásokról is hallottunk, így pl. arról, hogy a csendőr bevitt egy zsidót a borbélyhoz azzal, hogy borotválja le a szakállát, majd szigorúan ráparancsolt a zsidóra, hogy borotválkozás után jelentkezzék a csendőrségen. A halálra rémült zsidóval, aki meg volt róla győződve, hogy most el fogják vinni, ott közölték, hogy rendben van, haza mehet. Ezt nyilván sikerült tréfának tekintik Huszton. . Minthogy céltalannak láttuk, hogy még több helyen megálljunk, hiszen ahol eddig érdeklődtünk és amit eddig láttunk, mind megerősítette azt, amit Budapesten hallottunk volt (csak közelről nézve minden még egy fokkal rosszabb volt), elhatároztuk, hogy most már egyenesen Ungvárra megyünk és ott járunk utána annak, vajon micsoda hatalom intézi Kárpátalján az emberek sorsát. (…) Meskó rendőrtanácsos ezekre az utóbbiakra vonatkozóan előadta, hogy kb. hat hónappal ezelőtt utasította a Kárpátalján lakó zsidókat, hogy aki tudja, szerezze meg a belügyminisztériumtól állampolgársági bizonyítványát. Szerinte a zsidók ezt a rendelkezést „tudatosan szabotálták”. (…) Megkérdeztük, helyesli-e – feltéve, de meg nem engedve, hogy maga a deportálás minden esetben jogos – azt a módot, ahogyan azt végrehajtják. Felsoroltuk az észlelt embertelen eljárásokat. Erre azt válaszolta, hogy feltétlenül helyesnek és szükségesnek tartja, hogy a végrehajtó közegek úgy járjanak el, ahogy eljárnak, mert csak így biztosítható, hogy senki se bújhasson ki a kiszállítás alól. Felhozta, hogy eredetileg 6 óra időt akart adni a szenvedő alanyoknak a csomagolásra, hátrahagyott vagyonuk átadására stb., de kénytelen volt ezt az időt egy órára megrövidíteni, mert szerinte sokan megszöktek, ha túlságosan hosszú idő állott rendelkezésükre. Ezért is tartja jónak, hogy meglepetésszerű rajtaütéssel, lehetőleg éjjel, álmukból felriasztva szedjék össze őket, így legalább biztosan horogra kerül valamennyi. Amikor a tapasztalt kegyetlenségeket és a szerencsétlen embereknek kétségbeesését ecseteltük előtte, valamint rámutattunk, hogy Galíciában az a sors vár rájuk, hogy a jobbik esetben azonnal agyonverik őket az ukrán parasztok, a roszszabbikban, hogy lassú, kínos szenvedés után éhen halnak, kijelentette, hogy egyéni tragédiák őt nem érdeklik, a fontos a kitűzött cél. Ezt pedig ő minden erejével meg fogja valósítani. Közölte azt is – és ezt eljárásának igazolásául említette –, hogy jó volt sietni, mert a németek aznap (10-én) megtiltották, hogy több zsidót tegyünk át Galíciába és így „sajnos” az egészet le kellett fújni. (…) Ha egy fegyőr bánna így a gondjára bízott, jogerősen fegyházbüntetésre ítélt rablógyilkossal, biztosan megbüntetnék. (..) . Mint embernek, fellázad ellene minden emberi érzésünk és egészséges természetes ösztönünk. Mint keresztények Isten és vallásunk parancsainak legsúlyosabb megsértését látjuk benne. Mint magyarok nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye. Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerű ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bűn volna. Budapest, 1941. augusztus 20. Szent István király napján.

1 2 3 4 5 Kategória: Történelem | Kultúra | Megtekintések száma: 695 | Hozzáadta: georgio | Tag-ek(kulcsszavak): szakály, fasiszta, deportálás, sarlatán | Helyezés: 0.0/0