Forrás: 24.hu | Bihari Dániel | 2021.02.16.
Attila, Árpád vagy Dzsingisz kán talán nem véletlenül nyugszik ismeretlen helyen. A középkori sztyeppei nomádok hite szerint, ha bárki megbolygatja a maradványokat, ellopja a mellé helyezett tárgyakat, azzal az illető túlvilági boldogulását veszélyezteti, a halott pedig akár ártó szellemként visszatérhet.
A minap számoltunk be egy ausztrál kutatócsoport tanulmányáról, amely azt állítja, megfejtette Dzsingisz kán halálának rejtélyét: a források által közölt tünetek és adott körülmények alapján feltételezik, hogy bubópestis végzett vele. Biztosat valószínűleg soha nem fogunk tudni, mivel ismeretlen helyen nyugszik – és ez utóbbi tény adta jelen cikkünk felütését.
A sztyeppei nomád népek nagy uralkodói, mint a mongol Dzsingisz kán vagy a hun Attila világtörténeti jelentősége bőven vetekszik a leghatalmasabb, és ma is legismertebb keresztény királyokéval, a frank Nagy Károlytól a spanyol V. Károlyon és az angol VIII. Henriken át hosszú lenne a lista. Ide soroljuk most Árpád nagyfejedelmet is, és nem csak azért, mert magyar volt, hanem mert a Kárpát-medencei honfoglalással egy olyan, erős államot hozott létre, amely ettől kezdve évszázadokon keresztül aktívan befolyásolta a korabeli európai politikát.
Ennek ellenére, míg a keresztény királyok nagy többségének nyughelyét ismerjük, látogathatjuk – ha maradványaik eltűntek, síremlékük megsemmisült a történelem viharaiban, akkor is általában tudjuk, hova temették őket –, addig a nomád uralkodók esetén szinte semmiféle információnk nincs. Mi ennek az oka? Milyen, hitelesnek tekinthető adatokkal rendelkezünk Dzsingisz kán, Attila és Árpád végső nyughelyéről?
Uhrin Dorottya történésszel, az ELTE BTK Középkori Történeti Tanszék tudományos munkatársával beszélgettünk.
Ereklyekultusz és fizikai jelenlét
Az alapvető válaszokat az eltérő hitvilágban, hagyományokban és az ezekből adódó gyakorlati megfontolásokban kell keresnünk.
Keresztény királyok mindig saját maguk vagy valamely nagy előd által alapított templomban temetkeztek, az Istenhez legközelebbi evilági „helyszínen”, ahol a szentek ereklyéi révén az ég és a föld összeért, az örökkévalóságnak emelt épületben. Sírjukat szerzetesek gondozták, tisztelőik elmondhattak mellette egy imát, emlékük reményeik szerint az idők végezetéig a maga fizikai valóságában is fennmaradhatott.
Hazánkban Szent István kezdte a sort a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilikával, utána több magyar királyt temettek még oda – másokat kívánságuk szerint az ország különböző pontjain, az általuk alapított egyházakba – Szapolyai Jánossal bezárólag, így lett a fehérvári templom hagyományosan a magyar királyok nyughelye. A török dúlás viszont eltörölte a föld színéről, több tucatnyi magyar király, királyné, herceg, magas rangú egyházi és világi méltóság csontjai ma összekeverve hevernek a fehérvári nemzeti emlékhely osszáriumában.
Árpád nagyfejedelem Munkácsy Mihály festményén.
Témánkhoz visszatérve e mellé kell állítanunk a kétezer éves ereklyekultuszt. Szentek vagy szentként tisztelt személyek testrészei, akár csontdarabkái is felbecsülhetetlen eszmei értékkel bírnak, kiemelésük, birtoklásuk, költöztetésük, ajándékozásuk, esetleg adásvételük teljesen megszokott dolog. Sőt, a szentek csontjainak megtalálása és sírjaikból való felemelése csodás esemény, Isten földi jelenlétének a bizonyítéka. Így jutunk el odáig, hogy a keresztény gondolkodásban a kezdetektől rendkívül fontosak voltak az olyan tárgyi emlékek, amelyek összekötik az adott kor emberét az egykoron élt nagy elődökkel.
Élet egy másik világban
A középkori sztyeppei nomádok hitvilágáról nincsenek ennyire részletes ismereteink, de alapvető különbségeket így is említhetünk. Ők a természet „nem evilági” erőivel voltak kapcsolatban, hegyek, folyók, sziklák, fák, erdők szellemeivel, Dzsingisz kánnál majd látni fogjuk, minden bizonnyal ő is egy szent hegyen jelölte ki a sírját.
Úgy vélték, a halottat egy másik, a miénkhez hasonló világ várja, ottani boldogulását a sírba helyezett edényekkel, használati tárgyakkal, fegyverekkel biztosították
– mondja a 24.hu-nak Uhrin Dorottya.
A férfiakat feleségeik is követték ebbe a másik világba, persze ezért Mongóliában egyetlen asszonyt sem öltek meg, ha netán túlélte a férjét, de halála után mindenképp egykori ura mellett volt a helye. Feltételezik azt is, hogy a huntól egészen a mongol temetkezésekig előforduló edényeket és üstöket a temetés előtti halotti toron is használták. Logikusan pedig minél gazdagabb és hatalmasabb volt valaki, annál drágább, díszesebb tárgyakkal, kincsekkel látták el a halála után is.
Mindez önmagában is magyarázat lehet arra, miért tartották titokban a nomád uralkodók nyughelyét:
ha bárki megbolygatja a maradványokat, ellopja a mellé helyezett tárgyakat, azzal az illető túlvilági boldogulását veszélyezteti, a halott pedig akár ártó szellemként visszatérhet.
A sztyeppei kultúrákban szó sem lehetett ereklyék gyűjtögetéséről, az ősök emlékként maradtak az utókorral, nem fizikai valóságukban.
Nyilvánvalóan mindenkit hajt a tudományos érdeklődés, szeretnénk Attila vagy Árpád maradványait megtalálni, azonosítani, megvizsgálni, de jó eséllyel ők ezt épp elkerülni igyekeztek annak idején. Talán a mongoloknak van igazuk, akik számára nem elsődleges cél kiásni Dzsingisz kán titkos helyen rejtőző sírját.
A szent hegyen nyugodhat békében
A közel kortárs középkori forrás, A mongolok titkos története című mű mindössze annyit közöl, hogy az uralkodó meghalt és eltemették, a rejtélyes részletek néhány évtizeddel később született történeti munkákban bukkannak elő. Ezek szerint egy alkalommal a kán a mongolok egyik szent hegyén, a Burkan Kaldunon bújt el üldözői elől.
A veszély elmúltával áldozott a hegy szellemének, ekkor dönthette el, hogy ide akar temetkezni. Amikor eljött az idő, katonák temették el egy fa mellé, a temetés után pedig csodás módon hirtelen egy erdő nőtt. Más legenda szerint, hogy a temetést végző katonák a pontos helyet senkinek ne mondhassák el,
- a távolabb rájuk váró társaik megölték őket,
- még messzebb ezeket a harcosokat is lemészárolta egy ezzel megbízott csapat,
- amelynek tagjai ezután öngyilkosságot követtek el
– így Dzsingisz kán nyughelye biztonságban volt.
A temetést végzők legyilkolása eltérő korokban és helyszíneken is megjelenik a középkorban, ezért tekinthetjük toposznak is, de ettől még nem zárhatjuk ki a valóságtartalmát. A helyszín viszont valós lehet
– jegyzi meg a szakember.
A Burkan Kaldun ma is Mongólia egyik legszentebb helye, a hegyről erednek az ország legjelentősebb folyói, itt még most, a XXI. században sem nézik jó szemmel az idegent. A mongolok határozottan úgy vélik, hogy itt van Dzsingisz kán sírja. A terület a világörökség része, speciális védelem alatt áll, a föld megbolygatása is tiltott, így leginkább illegálisan, nyugati „kincsvadászok” kutatják Dzsingisz sírját. A belső-mongóliai mongolok ugyanakkor úgy vélik, hogy az ő földjükön, a mai Kína területén van a nagy kán végső nyughelye.
Dzsingisz, a mongolok kánja
Attila hármas szemfedője
Attiláról még ennél is kevesebbet tudunk. A közismert legenda szerint elrekesztették a Tisza egyik ágát, ide temették a hun király testét fegyvereivel és rengeteg kinccsel hármas – arany, ezüst és vas – koporsóban, majd a folyót visszaengedték a mederbe. A munkát végző rabszolgákat íjászok lőtték halomra, nehogy bárkinek is elárulják a helyet.
Jelen ismereteink szerint viszont ebből csupán néhány morzsa lehet igaz. Az itáliai történetíró, Jordanes a király halála után egy évszázaddal írta meg krónikáját, amelyben nem hármas koporsót, hanem hármas szemfedelet említ. A hunoknál ez lehetett három halotti maszk, Attiláról lévén szó akár nemesfémekből, de a szöveg alapján inkább három érmét jelenthet, amit a szemeire helyeztek.
A nomádok körében elterjedt szemfedél szerepére is csak találgatások léteznek. Egyes vélemények szerint azt kívánták megakadályozni, hogy a halott ártó szellemként visszatérjen, míg mások úgy gondolják, a lélek átjutását segítette a túlvilágra. A történész szerint csupán annyit jelenthetünk ki, hogy
Attilát valószínűleg a Kárpát-medencében temették el, mint a birodalom központi kormányzati területe, és szóba jöhet a Tisza folyó vidéke.
Csak annyi biztos, hogy meghalt
Végül nézzük Árpádot, itt már szinte fájó az információhiány: gyakorlatilag semmit nem tudunk. A nagyfejedelem haláláról egyedül Anonymus számol be jó 200–300 évvel az esemény után a Gesta Hungarorumban.
„Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak”.
Ezek alapján a XIX. században nagy erőkkel keresték a valahol Óbuda körzetében meghatározott sírt, eredménytelenül. Mivel pedig az évszám egyezik a pozsonyi csata dátumával, sokan úgy vélik, hogy a sorsfordító ütközetben vagy az ott szerzett sérülés következtében hunyt el.
Csakhogy mindebből semmit nem kezelhetünk tényként. Anonymus bevallott célja, hogy részletesen megírja a magyarság történetét, a honfoglalás regényét, királyainak és nemeseinek származását. A mai értelemben vett történeti hűséget nem kérhetjük rajta számon, ahol fehér foltokat talált, ott beszínezte – nyilván a legjobb tudása szerint, de nem biztos, hogy a tényeknek megfelelően.
A legrosszabb viszont abba belegondolni, hogy hiába is keressük Attila, Árpád vagy más magyar nagyfejedelem sírját, mert már rég feldúlták, kirabolták, elenyészett. Vagy már meg is találtuk, csak nem tudtuk azonosítani, és egyes csontjaik – ne adj’ Isten – a hun korra vagy a honfoglalás idejére datált töredékes leletként fekszenek egy múzeum raktárában.
|
