Forrás: Hír24 | 2014.06.08.

42 négyzetméter terület a kert hátsó részében – nem tűnik soknak, de akár egy egész család számára elegendő zöldséget termeszthetünk rajta. Sorozatunkban ahhoz adunk ötleteket, hogyan. Most például a vizet védjük.

Itt a nyár első kánikulája: a következő hét első felében masszív 30 fok feletti nappali hőmérsékletre számítanak a meteorológusok. Ez a hőhullám azonban a kiskertünknek túl korán jön, hiszen még alapvetően a hidegkedvelő növények – a borsó, a cékla, saláta – teremnek. Ez a cikk arról szól, mit tehetünk, hogy ne menjenek villámgyorsan tönkre a gyorsan vízhiányossá váló talaj miatt.

Aki agyagos talajon kertészkedik, mint jómagam is, gyorsan megtanulja, hogy a növények vízhez juttatása nyáron a legfontosabb probléma, amire mindenképpen megoldást kell találni. A vízhiány ugyanis több ponton is ellehetetleníthet minket. 1. Ha csírázáskor kiszárad a talaj, ki sem kelnek a magok. Utána van egy kis türelmi időszakunk: ha elmulasztunk egy-két locsolást, még nem történik katasztrófa, kicsit lassabb a fejlődés csupán. Viszont ha már közelednek a szürethez a növényeink, és nem kapnak elég vizet, akkor csak maguknak fognak dolgozni, vagyis a szöveteik karbantartására fordítják a nedvességet, és termés alig lesz.

Az egyenetlen öntözés ráadásul szinte az összes gyökérzöldség számára egy olyan kellemetlenség, amitől göcsörtösek és gyengék lehetnek, sőt, meg is fásodhatnak.

Egyszóval az öntözést még most, júniusban, a statisztikák szerint a legcsapadékosabb hónapban sem bízhatjuk a természetre.

Akinek van kútja és végtelen ideje, az persze egyszerűen esténként és reggelenként fog egy slagot, tányérokba lapítja a földet a növények körül és tölti, tölti, tölti. De ez nem megoldás annak, aki vezetékes vízből gazdálkodik. Egy négyzetméterre egy héten körülbelül 20 liter vizet kell kilocsolni a hagyományos bölcsesség szerint (a különböző zöldségek vízigényéről itt írtunk), valójában ennél még többre is szükség lehet, amikor ilyen dögmeleg van.

De van pár trükk a tarsolyunkban.

Egyrészt, jó tudni, hogy a talaj vízmegtartó-képességéért már azzal is tettünk, hogy jó sok komposztot tettünk rá. A földben lévő szervesanyag-darabkák ugyanis szivacsként tartják magukban a vizet. Így végső soron a locsolás alapozása ez: hiába kényelmes, ne műtrágyázzunk, hanem használjunk komposztot.

Védjük meg a vizet!

Másrészt tehetünk azért, hogy minél kevesebb víz párologjon el a talaj felszínéről, méghozzá mulcsozással. Én összesen három fajta mulcsot szoktam használni: geotextíliát, szalmát és komposzotot. Mindegyiknek van előnye és hátránya.

A geotextília szépen elfojtja a gazokat, melegíti a dinnyéknek, tököknek a gyökérzónája felett a földet, viszont használhatatlanná teszi a területet bármi más növény számára, pedig én szeretem körbevetni a növényeket, amíg el nem érik a végső méretüket. Az eprek érését például 2-3 héttel biztosan korábbra hozza.

Öt centi komposzt is kiválóan melegíti a talajt, hisz fekete. És azért elég jól le is zárja a nedvességet. Plusz, azonnal hasznosítható tápanyagot is jelent a növények számára. Szóval tavasszal és ősszel, illetve az apróbb növények számára szerintem ez a legjobb megoldás. Amikor ilyen korán jön a nyár, akkor viszont sok zöldségnek inkább arra van szüksége, hogy hűtsük a gyökérzónáját, nem, hogy még melegebb legyen.

Nyáron ezért a komposzt vagy gombakomposzt-réteg fölé még körülbelül egy ötcentis szalmaréteget is érdemes tenni. Ez tényleg csodákra képes: július közepéig legalább jó hűvös és nedves marad a föld a dupla réteg alatt. A világos színű szalma pedig talán még vissza is tükrözi kicsit a fényt alulról a növényekre.

Így lehet a gyökereket jól öntözni

Ennek viszont az a hátránya, hogy egy tízcentis védőrétegen azért már nem olyan egyszerű átlocsolni. Erre alapvetően két megoldás van: csepegtető öntözőrendszert alakítunk ki a szalma alatt, vagy pedig valamilyen csövet vezetünk le a locsolandó növények gyökérzónájához. Erre kiváló és olcsó megoldás egy 40-50 centis PVC csődarab. De ne a legvékonyabbat válasszuk, mert akkor nem fogjuk tudni rendesen tölteni, legyen legalább 7-8 centi az átmérője. Ugyanez működik egy levágott talpú PET-palackkal is, csak az kicsit nyeklik, amikor beépítjük a földbe.

Cseppenként vagy óránként?

A csepegtető öntözés abszolút megéri, de csak akkor, amikor már pár év kertészkedéssel bebizonyítottuk magunknak, hogy ez nem egy szalmaláng, hanem bizony egy igazi nagy szerelem. Ez ugyanis elég drága. A példakertünk ágyásait egyenként körülbelül 6-7 ezer forintba kerül becsövezni egy gombás csepegtetőrendszerrel, s akkor még kell a szivattyú (körülbelül 20 ezer forint), plusz a munkadíj, ha mi magunk nem merünk belevágni, szóval 50-100 ezer forintunk bánhatja még a mi kis 42 négyzetméteres kertünk esetében. Igaz, a felszíni locsolásnál a csepegetető öntözés nagyságrendileg háromszor hatékonyabb, vagyis harmadannyi vizet kell csak felhasználni. Ráadásul nemveri fel a földet a növények levelére, elkerülve sok gombás megbetegedést, és jól szabályozható, s így tutira nem rohad be a paradicsom vagy a paprika.

Gyors számítást végezve: 42 négyzetméteres kertünkre hetente majdnem egy köbméter vizet ki kell locsolni, ami 200-300 forintos köbméteres áron júniustól szeptemberig összesen körülbelül 3200 forint lesz a vízszámla. Tehát belátható időn belül nem térül meg az otthoni csepegtető rendszer – kivéve, ha a slagot töretlenül tartó karunk befektetett munkaóráit is hozzászámoljuk.

Ha maradunk a slagos öntözésnél, akkor arra kell ügyelni: valóban elég vizet juttassunk ki. Én általában 10-ig el szoktam számolni, amikor egy-egy területet esőztetek. A hagyományos bölcsesség szerint addig kell ugyanoda locsolni, amíg el nem kezd csillogni a föld a víztől. De a legjobb, ha saját kísérletet végzünk: locsoljunk annyit, amennyit gondolunk, és menjünk vissza egy óra múlva egy kislapáttal és nézzük meg, mi a helyzet a mélyben: porlik a szárazság vagy kellemesen nedves 10-15 centivel a felszín alatt is.