Forrás: hvg.hu | Kis János | 2014.11.24.

Új könyvvel jelentkezik az egykori demokratikus ellenzék egyik vezetője, a rendszerváltás meghatározó alakja, Kis János filozófus. A „Mi a liberalizmus?” címet viselő munkájában többek közt vitába száll azzal a széles körben terjedő nézettel, amely szerint a liberalizmus és a demokrácia egymástól elválasztható fogalmak.

... Ahol demokrácia van, ott az állampolgárok általános és egyenlő szavazati jog alapján

maguk hozzák meg a végső politikai döntéseket – vagy közvetlenül, vagy közvetve, azáltal, hogy ők választják meg a döntéshozókat. Modern társadalmakban a közvetlen állampolgári részvételen alapuló döntéshozatal inkább a

kivétel, az alapforma a szabad, tisztességes, kompetitív választásokon alapuló, képviseleti kormányzat. Az egyéni jogokat ugyanakkor garanciális intézmények védik mind a kormányhatalmat gyakorló kevesek, mind a kormányzásra felhatalmazást adó sokak akaratával szemben; a hatalmi ágak el vannak választva egymástól, kölcsönösen fékezik és kiegyensúlyozzák egymást; a hatalmi önkényt egyfelől a nyilvánosság – a független sajtó és a független civil szervezetek – kontrollja, másfelől a törvények uralma korlátozza.

*

Itt egy rövid kitérőt kell tennünk. A demokrácia fenti körülírása eltér a bevett meghatározástól. Az csupán azt a minimális feltételt írja elő, hogy a politikai döntéseket – közvetlenül vagy közvetve – az állampolgárok közössége hozza meg, s hogy a közösségi döntéshozatalban minden állampolgár egyenlőként vehessen részt. Az egyéni jogokat és a védelmüket szolgáló garanciális intézményeket ez a definíció nem foglalja magában; ezekkel a tulajdonságokkal nem a demokratikus, hanem a liberális államot szokták azonosítani. A szokványos felfogás szerint tehát létezik liberális demokrácia, mely a feltételek e két sorát egyszerre elégíti ki; létezik liberális autokrácia, mely tiszteletben tartja és védi az egyén jogait, de az állam fölött rendelkező személyeket nem demokratikus eljárásban választja ki; létezik illiberális demokrácia, mely a demokratikus döntéshozatal feltételeinek eleget tesz, de nem védi az egyén jogait a közösségi döntések következményeivel szemben; és végül létezik illiberális autokrácia is, mely sem a demokratikus, sem a liberális állam ismérveivel nem rendelkezik. Ennek a formális felosztásnak van egy fontos érdemi következménye: ha a demokratikus és a liberális rezsimek viszonyát így kell érteni, akkor a demokrácia teljessége nem egyeztethető össze azzal, hogy a demokratikus rezsim egyszersmind liberális is legyen; a liberális intézmények korlátozzák a demokratikus döntések lehetséges körét; nem engedik meg a demosznak, hogy az egyéni és kisebbségi jogokat sértő döntéseket hozzon. Az ilyen korlátozás paradigmatikus eseteként szoktak utalni az alkotmánybíráskodásra: az állampolgárok által választott törvényhozás döntéseit az állampolgárok által nem választott bírák semmisítik meg.

Röviden, a szokványos felfogás szerint minél liberálisabb egy rendszer, annál kevésbé demokratikus, és minél demokratikusabb, annál kevésbé liberális. A liberális demokrácia egy kompromisszum műve, és a kérdés az, hogy a lehetséges kompromisszumok közül melyik a legjobb. Ez a nézet azt az elméleti lehetőséget is megengedi, hogy legyen olyan értékelési szempont, mely a tökéletesen illiberális demokráciát a liberális demokrácia minden válfajának fölébe helyezi.

A szokványos felfogás véleményem szerint tarthatatlan. Mielőtt továbblépnék, mondanom kell valamit arról, hogy mi a baj vele – hogy miért indokolt a demokrácia fogalmát a liberális demokrácia szinonimájaként használni, ahogyan fentebb körvonalaztam.

*

A demokrácia bevett meghatározását súlyos kétértelműség terheli. A közösségi döntések ritkán születnek teljes egyetértéssel: általában valamilyen többség álláspontját juttatják érvényre. Ezért a demokráciát többségi uralomnak is szokták nevezni. De a többségi döntés egyszersmind az egész közösség döntése is: a döntési szabály mondja meg, mekkora többségre van szükség ahhoz, hogy a közösség egy része az egész közösség nevében hozhasson döntéseket. Erre utal a „demokrácia” szó etimológiája; demokrácián tehát a nép – a teljes állampolgári közösség – uralmát is értik. A többség uralma azonban nem ugyanaz, mint az állampolgári közösség uralma. Az állampolgári közösség uralmáról akkor beszélhetünk, ha a kollektív döntéseket minden állampolgár a magáénak tudhatja, az is, aki nem ért egyet velük, és ellenük szavazott. Ez a feltétel azonban nem teljesül automatikusan, pusztán azért, mert a vitás ügyeket minden esetben a többség szava dönti el.

Orbán Viktor Tusványoson
Fotó: MTI / Beliczay László

Innen kétfelé vezet út. Az egyik lehetőség az, hogy a demokrácia fogalmát a többség uralmára szűkítjük le, és archaikus téveszmeként elvetjük a népuralom eszméjét. Ez technikailag járható út: elvégre a tudományos közösség olyan fogalomhasználatban állapodik meg, amilyet csak célszerűnek lát. Csakhogy célszerű-e a leszűkítés? A demokrácia nem pusztán leíró fogalom, nem egyszerűen arra szolgál, hogy más fogalmak társaságában a politikai rendszerek osztályozását tegye lehetővé. Egyben értékelő és előíró fogalom is; rögzíti a feltételek egy sorát, melyet az államoknak teljesíteniük kell ahhoz, hogy kényszerítő hatalmuk erkölcsileg igazolható legyen. Igazolhatóságuk kérdése éppen abban áll, hogy miért kell az állam fennhatósága alatt élő minden embernek elismernie a hivatalos rendelkezések kötelező erejét. Minden embernek, tehát annak is, akit az adott esetben hátránnyal sújtanak, vagy aki más okból nem ért egyet velük. A demokráciára való hivatkozás – egyebek közt – ezt a kérdést hivatott megválaszolni, és erre a kérdésre nem válasz, hogy azért, mert a vitás rendelkezések többségi támogatást élveznek. Hiszen a kérdés éppen azt firtatja, hogy miért indokolt a kisebbségnek a többségi döntést a közösség egészének döntéseként – tehát a sajátjaként is – elfogadnia.

*

A többségi szabály mellett kétségkívül szólnak bizonyos indokok. Ahol nincs általános egyetértés, ott közösségi döntések csak úgy születhetnek, ha elegendő hozzá a közösség egy részének egyetértése, és a többség egyetértése mégiscsak többeket von be a megkívánt konszenzusba, mint ha valamely kisebbség kezében volna a döntés. Ám ez még nem elegendő ahhoz, hogy a veszteseknek ne legyen okuk kétségbe vonni a többségi döntés kötelező erejét. Hiszen lehetséges, hogy a többséget minden szavazáson ugyanaz a csoport alkossa, s hogy a mai kisebbség minden szavazáson kisebbségben maradjon. Az örök kisebbség számára a többségi döntéshozatal az ő érdekeinek, az ő álláspontjának örök alulmaradását jelentik: tagjai alapos okkal vonják kétségbe, hogy ők is azok közé tartoznának, akik nevében a többségi döntés születik. Így tehát a többség uralma csak abban az esetben lehet egyszersmind az állampolgári közösség egészének uralma is, ha a rendszer méltányos esélyt biztosít a mindenkori vesztesek számára, hogy a jövőben a nyertesek közé kerüljenek, aminek szükséges feltétele, hogy a választások kompetitívek, a verseny nyitott, szabad, szabályai tisztességesek legyenek.

Vannak további feltételek is. Tegyük fel, a győztes azért nyer szavazásról szavazásra, mert ellenőrzése alatt tartja a médiát; a tömegközlési eszközök az ő propagandáját fújják, az ellenvélemény nem kap hangot. A vesztes ebben az esetben is alapos okkal kételkedik benne, hogy a többségi döntés őt is képviseli. A szabad és senki által nem monopolizált nyilvánosság léte is az állampolgári közösség uralmának feltételei közé tartozik. Továbbá, a többségi döntés csak a versengő alternatívákra leadott szavazatok számát regisztrálja; az iránt érzéketlen, hogy eredménye milyen súlyú érdekeket érint az egyik, s milyen súlyúakat a másik oldalon. Tegyük fel, a többség által támogatott döntés a kisebbség alapvető jelentőségű érdekét sérti meg, míg a szavazáson alulmaradt alternatíva senki alapvető érdekét nem sértené. Ez is olyan helyzet, amikor a vesztesnek komoly indoka van arra, hogy a döntést ne ismerje el a sajátjának. Az egyének és kisebbségek alapvető jogainak elismerése és tiszteletben tartása az állampolgári közösség uralmának további feltétele tehát. Vagy tegyük fel, hogy a választók mint magánszemélyek autonómiáját az állam nem biztosítja: nincs az életnek olyan tartománya, ahol a maguk urai lennének. A személyes autonómiától megfosztott emberek azonban választóként sem képesek autonóm módon fellépni: a kisebbség tagjai ebben az esetben is komoly indokkal tagadják, hogy a kollektív döntést az ő nevükben is hozták. Így hát a magánélet szabadsága is az állampolgári közösség uralmának feltételei közé tartozik. Tegyük fel végezetül, hogy nincs olyan pártatlan instancia, melyhez a kisebbség tagjai jogorvoslatért fordulhatnának, ha úgy vélik, hogy a többségi döntés jogos érdeküket sérti. Ez is komoly indok a vesztes számára, hogy ne tekintse magát a döntéshozó közösség részesének. A független és pártatlan bíráskodás, valamint a többi hatalmi ág készsége a bírói határozatok végrehajtására úgyszintén feltétele annak, hogy a többségi döntések ne a puszta többség, hanem a teljes állampolgári közösség uralmát valósítsák meg.

Belátható azonban, hogy a sorra vett feltételek azonosak a liberális állam ismérveivel. Ha pedig így van, akkor a „liberális demokrácia” kifejezésben a jelző nem ad hozzá semmit a jelzett szóhoz, amit az ne foglalna eleve magában; csupán rámutat a feltételekre, melyek teljesülése nélkül a demokratikus ideál – a szabad és egyenlő polgárok politikai közössége – akkor sem valósulna meg, ha a döntési eljárás történetesen majoritárius volna. A liberális feltételek teljesítése nem korlátozza, hanem megvalósítja a demokráciát. A liberális demokrácia nem egy kompromisszum eredménye; illiberális demokrácia nem létezik.

(A Kalligram kiadó gondozásában megjelenő kötet bemutatójára november 28-án, pénteken délután 5 órakor kerül sor az OSA Archívumban (V. kerület, Arany János u. 32.). A rendezvényen a szerző Lakner Zoltán politológussal és Váradi Balázs közgazdásszal beszélget a liberalizmus helyéről a mai magyar politikában; a beszélgetést Ónody-Molnár Dóra vezeti.)