Mind közül talán Kövér László a legelképesztőbb. A magyar közélet nyomorult voltát, a demokratikus, elvszerű ellenzék gyengeségét, netán hiányát alighanem éppen Kövér László megtűrése demonstrálja leginkább.
Nagyon régóta ignorálni kellett volna.
1990 óta senki sem volt annyira méltatlan az országgyűlés elnökének pozíciójához, mint éppen az a Kövér, aki állandóan a Ház tekintélyére hivatkozva sértegeti, terrorizálja az ellenzéki („természetesen” főleg a szocialista) képviselőket. 1990 óta nem volt a Háznak még olyan elnöke, aki Kövéréhez hasonlítható gátlástalansággal, bátran mondható: eszelősséggel járt volna pártja fasisztoid médiájába, hogy ott alpári-alvilági hangon gyalázza politikai ellenfeleit. Akinek kedve tartja, számtalan példát találhat erre.
Az elszabadult eszelősség, a minden normát megvető gátlástalanság, mely néha szemérmetlen képmutatással párosul (Kövérnek társaihoz képest talán ez az egyetlen pozitív tulajdonsága: alig-alig képes uralkodni magán, ezért a többiekhez viszonyítva sokkal ritkábban kapható képmutatáson…) mindeddig nem volt elég ahhoz, hogy az ellenzék és a demokratikus média deklarálja: ezt az alakot szalonképtelennek tartja, nem tekinti az országgyűlés legitim elnökének.
Az adekvát reakciók hiánya a kövéri pimaszságot egyre vadabbá teszi: az utóbbi időben mind többször vetemedett arra, hogy mintegy a „nemzet tanítójaként”, a „magyar történelem tudoraként” szólaljon meg. Ebbéli „minőségében” szónokolt tegnap Táton (Kövér László felmond az EU-nak), ma pedig Lakiteleken (Kövér László a "reformfolyamatról”).
Mindkét „előadása” minősíthetetlen, kritikán aluli – és mégis le kell írni róla: ha átéli, hiszi is, amit mond, azzal újra megerősíti a régi gyanút, hogy legalábbis egzaltált; ha „csak” a zemberek folyamatos hülyítésében végzi – pártjában példamutató gátlástalansággal – a maga munkáját, az hihetetlen elvetemültség. Nehéz szabadulni a benyomástól: erről is, arról is tanúskodnak produkciói.
Van abban valami egészen elkeserítő, hogy 2013 Magyarországán kormánypárti politikus hasonlítja össze a maga dermesztő, vad modortalanságában, öntetszelgő ostobaságában Trianont, a „kommunizmus” idejét és a rendszerváltás óta megélt időt; az összehasonlítás alapja pedig annak érzékeltetése, hogy az egész világ ellenünk volt-van, mindenki bennünket akar megnyomorítani… Elkeserítő, hogy az országgyűlés elnökének dumája több tekintetben is érintkezik a legvadabb és legostobább szélsőjobboldali szövegekkel.
Elkeserítő az is, hogy mindenütt összejön az a szolgalelkű, haszonleső vagy egyszerűen elhibbant közönség, amely Kövért és a hasonlókat újra meg újra megerősíti komikus önhittségükben. S töprenghetünk azon, melyikük röhejesebb: Kövér a maga vadságával, vagy „pártunk és országunk” Kedves Vezetője, aki bizonytalan mentális állapotú, komikusan hencegő kapcabetyárra valló pofátlansággal támadja az általa meggyilkolt Magyar Köztársaság szövetségeseit…
Még elkeserítőbb azonban a demokratikus pártok politikusainak s a magára még valamit adó magyar értelmiségnek és médiának a magatartása: még csak nem is röhögnek, pedig már ezt az embert – ezeket az embereket – mint szalonképtelen(eke)t és nevetséges(eke)t régen le kellett volna írniuk.
De a legelkeserítőbb ennek az egész nyomorult történetnek – a mi történetünknek – reménytelen, lélekölő nívótlansága. Egy felvilágosodás korabeli aforizma jut róla eszembe, így szól: Csak szabad népeknek van figyelemre méltó történelmük. Zsarnokság alá vetett népek történelme csak anekdotagyűjtemény. (Chamfort, 1741-1794)
S mit mondjunk arról a népről, amely maga hajol – bár szabad is lehetne – a zsarnok igájába..?
