December 9-ei cikkünkben a látszatjogalkotás iskolapéldájának minősítettük a panaszokról és a közérdekű bejelentésekről szóló törvényt, amely január elsején lép hatályba. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) nevében Rétvári Bence államtitkár december 13-án válaszolt a cikkünkre. A KIM szerint a Transparency International Magyarország (TI) citrommal a szájában fanyalog. Alábbi válaszunkban a KIM állításai közül csak azokra reagálunk, amelyek megítélésünk szerint nem állják ki a valóság próbáját.

A KIM azt állítja, hogy a bejelentővédelmi törvény anonim bejelentési intézményrendszert hoz létre. A tárca szerint e jogszabály alapján a korrupciót észlelő állampolgárok az ombudsmannál tehetik meg bejelentésüket, aki nevüket nem adja ki, de alapos bejelentés esetén további információkat köteles gyűjteni, és így továbbítani az iratokat a rendőrségre vagy az ügyészségre.

A bökkenő csak az, hogy a bejelentővédelmi törvény nem ezt mondja. Hanem azt, hogy korrupció gyanúja esetén azokhoz a hatóságokhoz lehet fordulni, amelyek jelenleg is kötelesek (lennének) eljárni az ilyen ügyekben (1. § (4) bekezdés). Az ombudsman által működtetett úgynevezett védett elektronikus rendszert a törvény csak „másodlagos bejelentési felületként” (4. § (1) bekezdés) kínálja fel. Az ombudsman hatásköre pedig a közigazgatási és nyomozó hatóságok, illetve az ügyészség bejelentéskezelési gyakorlatának, főként a mulasztásaiknak a vizsgálatára szorítkozik.

A jogszabályban tehát szó sincs arról, hogy az alapvető jogok biztosa valamiféle közérdekű bejelentővédelmi szervvé válna, aki önálló felelősséggel járna el a korrupciós ügyekben, és saját maga szerezne be kiegészítő információkat. Az ombudsman csak azokkal az általános vizsgálati eszközökkel élhet, amelyek alkalmazására a rá vonatkozó törvény eddig is felhatalmazta. A hatóságok mulasztása miatt most is lehet panasszal fordulni az alapvető jogok biztosához, kérve a mulasztás okainak a kivizsgálását. Mindenki döntse el, mekkora újdonság az, hogy ezentúl ugyanezt más paragrafusra hivatkozva is lehet kérni. Ami meg az anonimitást illeti: a bejelentővédelmi törvény értelmében mellőzhető annak a bejelentésnek a vizsgálata, amelyet azonosíthatatlan személy tett (2. § (6) bekezdés).

A KIM a közérdekű bejelentők védelmével is elégedett. Rétvári államtitkár rámutat: a törvény előírja a veszélyeztetett bejelentők megkülönböztetett támogatását, ami szerinte abban is megnyilvánul, hogy a bejelentésről nem név, hanem azonosító szám alapján kap visszajelzést a közérdekű bejelentő. Arra is emlékeztet: minden, a közérdekű bejelentő számára hátrányos – főként munkáltatói – intézkedés, amelyre a közérdekű bejelentés miatt kerül sor, jogellenesnek minősül, még akkor is, ha egyébként jogszerű lenne. Az államtitkár sajnálja, hogy több rész – úgymond – elkerülte a TI figyelmét.

Valójában a TI figyelmét nem kerülték el a bejelentővédelmi törvény hangzatos deklarációi. Meg is jegyeztük, hogy mennyire nagylelkű az állam, amiért hajlandó kinyilatkoztatni, hogy nem szabad felmondani annak a dolgozónak, aki bejelenti a főnökei korrupt magatartását. Azóta is válaszra vár azonban a kérdés: mit tegyen az a dolgozó, aki a tilalom ellenére mégis elveszíti az állását? Reméljük, a KIM sem gondolja komolyan, hogy a munkájától jogellenesen megfosztott közérdekű bejelentőt a névtelenséget biztosító számkód védi meg. Vajon ez a számkód perel majd a bíróságon, viseli a perköltségeket, bizonyítékokat gyűjt, és a jogellenes felmondás idején eltartja a közérdekű bejelentő családját is?

A bejelentővédelmi törvény alapján azt kell gondolnunk, hogy a törvényalkotó szerint elegendő pusztán tiltani a közérdekű bejelentővel szembeni hátrányos intézkedéseket. Egyszerű példán mutatjuk be, mennyire nem így van ez a valóságban. A büntető törvénykönyv tiltja az emberölést, évente mégis száznál több embert ölnek meg Magyarországon. Ha tehát az állam úgy véli, hogy az emberölési tilalom kinyilvánításával eleget tett az élet megvédésére vonatkozó kötelezettségének, akkor zárják be a rendőrséget, hiszen rájuk semmi szükség.

A KIM a fölött is sajnálkozik, hogy a TI a javaslatait nem a közérdekű bejelentésekről szóló törvény előkészítése során tette meg. A valóság az, hogy az észrevételeinket a kormány által megállapított határidőben (2013. május 15-én) előterjesztettük és nyilvánosságra is hoztuk (itt meg itt). Tény, hogy a kormány törvényalkotási teljesítményének ismeretében már az is eredmény, hogy a bejelentővédelmi jogszabályt nem egyéni képviselő kezdeményezte a parlamentben, és azt nem kivételes sürgősséggel szavazták meg. Az észrevételeinkre semmilyen visszajelzést nem kaptunk, és azok közül egyet sem fogadott meg a kormány. Ezért július 1-jén, a bejelentővédelmi törvény parlamentnek benyújtott verziójára újabb kritikai észrevételekkel reagáltunk, rámutatva, hogy a jogszabály minősége a közigazgatási egyeztetésre bocsátotthoz képest tovább romlott.

Kritizáltuk azt is, ahogyan az állam Horváth András korábbi adóhatósági dolgozó korrupciós bejelentését kezeli. A KIM erre annyit reagált, hogy a bejelentővédelmi törvény a névtelenséget választó bejelentőkről szól, Horváth András pedig a nyilvánosságot választotta. Még szerencse, hogy a büntetőeljárási törvény értelmében a nyilvános feljelentők is kezdeményezhetnek nyomozást, így Horváth András nem vált akadályává az általa felfedett korrupció érdemi kivizsgálásának. Horváth András jelzése alapján végül a rendőrség nyomozást rendelt el.

Értetlenül állunk az előtt, hogy a KIM megengedhetőnek tartja a közérdekű bejelentők közötti szelekciót aszerint, hogy a polgár nyilvánosan vagy titokban teszi-e a bejelentést. Mihez kezdjen akkor a bejelentő, ha egyszer maga a vonatkozó törvény mondja ki, hogy a hatóság mellőzheti a kivizsgálást, ha nem állapítható meg a bejelentő kiléte? A törvénynek ez a része is mutatja, valójában látszatszabályozásról van szó, telis-tele önellentmondással. Úgy is mondhatjuk: fából vaskarika.