A jogállam fogalmát, elveit kb. az ötvenes években alakították ki a nyugati államokban – ahol erős volt a kommunista pártok befolyása! – amiatt, mert kiderült: jogsértések nemcsak a szélsőjobb irányításával lehetségesek. Nemcsak KZ-k voltak, hanem – a háború után! – Gulag, meg Recsk is. Az ötvenes években a szovjet megszállási övezetben egymást követték a lázadások.

A magyarországi ötvenhat pl. úgy kezdődött, hogy október 22-re engedélyt kértek – és kaptak! -, a gdanski munkáslázadással való szolidaritásuk kifejezésére az egyetemisták.

Eleve: gyülekezésre, tiltakozásra jogállamban nem kell engedély! Csak egyeztetni kell a rendfenntartókkal, a közlekedés, a köztéri rend biztosításáról.

Mellékkörülmény, bár egyáltalán nem mellékes körülmény!, hogy 56 nyarán volt a Szovjetúnió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, amelyen fény derült az ottani törvénysértésekre. A budapesti tüntetők jó része pl. a XX. kongresszus határozatainak végrehajtását követelte a Rákosi, illetve addigra már a Gerő Ernő vezette Magyar Dolgozók Pártjától. A nap folyamán a Belügyminisztérium többször visszavonta, majd ismét megadta az engedélyt. Estére csatlakoztak a munkások – óriási tömeg követelte a Rádió előtt, hogy olvassák be szolidaritási proklamációjukat. A Rádiót védő államvédelmisek pánikba estek – és belelőttek a tömegbe: néhány halott, sok sebesült. Reggelre kitört a fegyveres harc. Ami ennek a jogállami vetülete: később, az ötvenhatosok elleni perekben a védők arra hivatkoztak: engedélyezett megmozduláson vettek részt a vádlottak. A legtöbbjüket nem is „lázadás” miatt ítélték el, hanem pl. fosztogatásért, önbíráskodásért, tiltott fegyverviselésért. (A november 2-án Szolnokon megalakult Ideiglenes Forradalmi Munkás-paraszt Kormány egyik első rendelete volt ugyanis a fegyveres harcok betiltása, a fegyverek kötelező beszolgáltatása.) Na, ez volt az a justismord, ami miatt a Kádár-kormány létét, a Magyar Népköztársaság (MN) jogállamiságát mindvégig meg lehetett kérdőjelezni, függetlenül attól, hogy a későbbi évtizedek folyamán a proletárdiktatúra (ez volt az MN hivatalos államformája) folyamatosan engedett a szorításából. Pl. a ’62-es amnesztiatörvénnyel, aminek folyamán az ötvenhatosok többségét kiengedték a börtönből, bár a titkosszolgálatok folyamatosan megfigyelték őket, és több retorzió is érte: nem kaphattak útlevelet, nem tudtak a szakmájukban előrehaladni stb., stb.

56 után közvetlenül rengetegen távoztak az országból, és ez a tendencia a hatvanas években is folytatódott: volt olyan turistacsoport, amelyből csak a turisták fele jött haza. Magyarországon kétféle útlevél létezett: a piros, amellyel viszonylag korlátozások nélkül lehetett utazni a szocialista országokba – bár azért a BM megnézte, kit enged a Szovjetunióba. És volt a kék, ami nyugat-európai országokba is érvényes volt. Pontosabban: csakis a kérvényezett országba, és a kérvényezett időre. És volt egy öszvérmegoldás: a csoportos útlevél, amit az utazó nem kapott kézhez, így csakis a turistacsoporttal együtt mozoghatott a célországban. Vagyis az állam elvonta polgáraitól a szabad mozgás jogát, ami a jogállam szintén fontos ismérve. Jogállamban úti okmányt nem kérvényezni kell, hanem igénybe venni.

Más kérdés, hogy ez az átlagos magyart nem nagyon izgatta: úgyse lett volna pénze minden évben külföldre utazni – a „nyugati”, kék, egyéni útlevelet eleve csak háromévente lehetett kérvényezni. Aki meg mindenáron utazni akart, megtalálta a kiskapukat: a már említett „csoportos útlevéllel”, vagy éppen a Belügyminisztérium útlevélosztályán a „fontoselvtárs” korrumpálásával. Így, szükségszerűen vonja maga után a jogállam hiánya a korrupció szinte megállíthatatlan terjedését.

De nemcsak az állampolgári jogok szintjén rágta szét a jogállam hiánya a „legvidámabb barakk” eresztékeit. Jelentősebb, máig ható anyagi és tudati károkat okozott a gazdaság központi pártirányítása. Bár az „új gazdasági mechanizmus” (65-68) enyhített valamelyest – például az állandósult élelmiszerhiányon, a következő évek újra és újra felszínre dobták a gondokat: a központi tervezés merevségét, a gazdálkodó szervezetek önállóságának hiányát, az érdekeltségi rendszer anomáliáit. (Pl:elég lelombozó volt, hogy az addigra engedélyezett maszek zöldségkereskedő egy hónap alatt megkeresett annyit, amennyit egy hosszú évekig tanult tervezőmérnök egy év alatt se.)

A 72-es első energiaválságot a Szovjetunió segítségével még csak-csak átvészeltük. Bár az egyéni fogyasztók számára volt áremelkedés, de a termelők továbbra is az olcsó importenergiára építhettek, ami nemcsak az energiatakarékosságot akadályozta meg, hanem a termelési szerkezet fejlesztését is.

Magánélmény a korból:1974-ben itthon 40 ft körül volt egy liter benzin – a Szovjetunióban 50 kopejka. (Egy rubel 17 forintot ért, tehát egy liter benzin átszámítva kb 9 forint volt.) Jaltában nyaraltunk: a taxi Szimferopolból a 92 kilométerre lévő Jaltába 4 rubelért! vitt!!!!

A második olajválság 78-79 körül aztán végképp a padlóra tette a magyar népgazdaságot – vele meg az addig a szerény, de folyamatos életszínvonal emelkedésre épülő kádári konszolidációt. Ennek nemzetközi okairól inkább nem beszélnék: van ugyan véleményem. főként az USA szerepéről, de a konkrét ismeretem kevés. Hanem: világossá vált, hogy a Szovjetunió ezt már képtelen kompenzálni – a belső bajai egyre sokasodtak. A kaukázusi köztársaságok lázongásával – Örményország, Karabah, végül a fegyveres konfliktusba torkolló afganisztáni háborúval. Mi köze ennek a jogállamhoz? Sok.

Ahol ugyanis az államot egyetlen monolit tömb uralja – gyakran az erőszaktól sem visszariadva – ott megszűnik a hatalom ellenőrzésének esélye. Ebből következően nemcsak a hibás központi döntések törvényes kontrollja hiányzik, hanem az új körülményekhez való alkalmazkodás lehetősége is. Bekövetkezik – ahogy a nyolcvanas években itthon emlegettük – a pangás időszaka, amikor nemcsak az egyéni életszínvonal süllyed – de az egész közösség megtorpan.

A jogállami törvények – amelyeket nemcsak a „többség” szentesít, hanem konszenzusok sora, lehetővé teszik a közösségnek a körülmények felismerését, az alkalmazkodást. Az Európai Unió törvényei többségükben ilyenek, és nem véletlenül nem részletesek. Ahol az élet minden részletét paragrafusokban szabályozzák –mint például itthon: ”az apa férfi az anya nő” bornírt szöveggel, ott nem a jog uralkodik, hanem a szavazótöbbség: orosz szóval bolyse. (Ebből származik a bolsevik kifejezés.)

A többség uralmán alapuló hatalom nemcsak azért rossz megoldás, mert az általános szavazati jog körülményei között a tömeg könnyen manipulálható. Hitlernek és Sztálinnak óriási többségük volt népük körében – mégis szakadékba vitték nemzetüket. Hanem azért is, mert a szavazók többsége nem állandó: szinte kérdésenként eltérő, melyik intézkedést támogatja a többség, melyiket nem. Arról már nem is beszélve, hogy az örökké a többség számszerűségére koncentráló politikai vezetés könnyen szem elől tévesztheti a közvetlen hasznot (szavazatot) nem hozó, távlatos tervek megvalósítását.

Szinte iskolapélda erre a magyar egészségügy sorsa. Miután a szocialista-szabaddemokrata kormány hosszú évekre belebukott a rendszer átalakításának szándékába, a tíz éve regnáló kormányzat idején szép csöndben, lassan alakulgat az ágazat sorsa. Csak nem egészen úgy, ahogy azt anno elképzelték. Például, megjelentek a magánszolgáltatók. A Molnár Lajos vezette tárca elképzelései szerint a magáncégek igénybevételét segítette volna a magán-egészségügyi pénztárakban való, kedvezményekkel támogatott egyéni megtakarítás. A nner-nek első dolga volt a magánpénztárakat felszámolni – a nyugdíjpénztárakat is – az addig felgyűlt megtakarításokat szétszórni, felélni. A korrupt rendszer fennmaradásában érdekelt orvosbárók sokmindent elkövettek ezért. Emiatt aztán ma, vész idején megintcsak az egészségügyiek áldozatvállalására, hősiességére apellálhatunk. Igaz, került némi – úgy egy stadionnyi – pénz is a szégyenletes bérek némi szépítésére. És úgy hírlik, készül valamiféle egészségügyi törvény is. Ebben meg az egészségügyi dolgozókra békeidőben is a mai, a fegyveres testületekre jellemző rend vonatkozna: szolgálati hely kijelölése, átirányítás stb. Ez, járvány idején, átmenetileg elfogadható. De normális körülmények között, jogállamban – elfogadhatatlan. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire növelné az ágazatban dolgozó honfitársaink kiszolgáltatottságát. Akiknek többsége vélhetőleg nem harcolni, meg hősködni akarna, hanem választott hivatásának szakmai szabályai szerint „csak” dolgozni szeretne – a mi érdekünkben, rendezett körülmények között, legalább alapszinten biztosított eszközökkel, egy tisztes megélhetést adó fizetségért.

Ahogy jogállamban a közösség szolgálatában álló többiek – tisztviselők, tanárok, tűzoltók stb. is.

Még hosszan lehetne sorolni példákat, megoldásokat – és nemcsak magyar viszonylatban. Ezt – közös ügyeink megoldásának módját, irányát – hívják úgy, hogy politika. Ne féljünk hát politizálni! Vagyis megbeszélni közös dolgainkat, aminek első lépése kell, hogy legyen: tisztázni, hogy az egyes fogalmak alatt ki, mit ért. Erre tettem kísérletet a fentiekben.

Rátesi Margit