Nem tudom, ki hogy van vele, a magyar közéletet egyik leginkább tematizáló kérdés („ki szivárogtatta ki 2006-ban Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét?”) engem már évek óta alig érdekel. Nem azt mondom, hogy nem fontos, ki indította útjára a modern Magyarország egyik leginkább összetett következményeket kiváltó botrányát. Nagyon is fontos kérdés ez, egyszer majd pontosan meg is tudjuk (a Watergate kapcsán is csak megtudta a világ jó pár évvel később, ki volt a „mély torok”), előbb-utóbb úgyis minden kiderül. Ha nem számunkra, majd az unokáink számára. Szóval nekem sem közömbös, csupán az ezzel kapcsolatos találgatás, folyamatos újratematizálás – egyszerűen unalmas. Biztosat nem tudunk, csak sejtetések és elméletek tömkelege van nap mint nap, a legutóbb publikált titkosszolgálati jelentés pedig annyira titkosra sikeredett, hogy a lényegét (ki volt a nyilvánosságra kerülésben a kulcsfigura) az sem tudná megmondani, aki papírra vetette. A mostani választási kampányban is sikerült újra az egész politikai elitet és a sajtót megcsámcsogtatni a „ki szivárogtatta ki az őszödi beszédet” elnevezésű – nem mondhatni, hogy eddig háttérbe szorult – problémakupaccal.

Érdekes történelmi adalék persze, hogy a hangfelvétel nyilvánosságra kerülésének oka kicsinyes bosszúvágy, kétbalkezes stratégiaalkotás, mesteri számítás vagy üresen kongó dilettantizmus volt-e. Ebben az egészben az a leginkább jellemző az egész magyar közéletre, hogy erről a konkrétumról folyik az őszödi diskurzus túlnyomó része, és nem az igazán lényegi, napjainkra és jövőnkre tanulságokat hordozó tartalmi kérdésekről. A rejtélyes kiszivárogtató személyénél, sőt még a rejtélyes kiszivárogtató motivációjánál is sokkal fontosabbnak gondoltam 2006-ban és gondolom azóta is a beszélő (Gyurcsány) motivációját és beszédének a tartalmát, valamint a hasonló politikusi megnyilatkozások fogadtatásának összehasonlító elemzését. Mégis nemcsak a fideszesek boncolgatják ezt a kiszivárogtatás-dolgot, hanem a demokratikus ellenzék számos politikusa is leragad a felelős öncélú keresgélésénél. (A folyamat és az eltorzult arányok jól párhuzamba állíthatók a bajai időközi választáson tavaly történtekkel. Mennyivel több szó esett és esik a másodikról, a kamuvideóról, mint az elsőről, az igaziról! Merthogy nemcsak álvideó készült a bajai voksolás ingerült napjaiban, hanem igazi is – utóbbin fideszes aktivisták beszélték meg, hogy annyiszor sértik meg a választási eljárásról szóló jogszabályokat, ahányszor csak akarják. Erről mégis jóval kevesebbet beszélünk, mint arról, hogy ki és miért rendezett saját használatra egy álmegbeszélést, illetve abban milyen érintettsége volt MSZP-s politikusoknak.)

Csak néhány kiragadott példa a sokat vitatott paksi bővítés, az Orbán-Putyin megállapodás témaköréből. 2007. október 23-án ünnepi beszédében (ld. a videót itt) igen keményen ostorozta a Szovjetunió örökösének beállított Oroszországot, a „Keletet”. Ezzel szemben magát a szabadságszerető Nyugat elkötelezettjeként festette le, egy szóval sem bírálta az Európai Uniót (ahogy 2010 óta folyamatosan). (Például ilyeneket mondott: „A szovjetek birodalma is a múlté. Eltűnt, de nem enyészett el nyomtalanul. Helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel. Izmosodik, terjeszkedik, újraéleszti és pártfogolja egykori híveit, Ukrajnától Közép-Európán át a Balkánig. A világ lassan ráébred, hogy a történelmi kihívást nem a kommunizmus előtti veszélyes eszmék újjáéledése jelenti, mert azok gyökerei alól a történelmi változások már kimosták a talajt. A nyugati világ számára a történelmi kihívást a keleti új rend gyarapodó erői jelentik, melynek leheletét, jelenlétét, kisugárzását már a bőrünkön érezhetjük.”) Nem kéne emiatt ma legalább annyit mondani, hogy „bocs”? Vagy kicsit hosszabban elismerni, hogy mindezt csak azért mondta, hogy egyengesse hatalomra kerülésének útját, hogy aztán nyomban hátat fordítson a szép euroatlanti gondolatoknak? 2008. február 28-i kampánybeszédében többek között így mozgósított: „Az egyik legsúlyosabb történet, amitől szenvedünk, a hazugság politikájával függ össze. Tegnap és a mai napon megpuccsolták a magyar parlamentet. A kormány puccsot hajtott végre a népképviselők ellen, és puccsot hajtott végre Magyarország népével szemben is. Mindannyian tudjuk, hogy a jövő egyik legfontosabb kérdése, 20-30 évre meghatározó gazdasági kérdése, amiből nekünk – a fejünkben lévő energiát leszámítva – nem sok maradt. Tehát kulcskérdés – nem egyszerűen csak gazdasági, biztonsági, külpolitikai, hanem a szabadságunkkal is összefüggő kulcskérdés, hogy hogyan, kitől, milyen feltételek között szerezzük azt be. Nem kerülünk-e függőségbe, jó áron szerezzük-e meg? Vagy másnak jó, ha mi ezen az áron szerezzük meg? Ezek olyan kérdések, amelyekhez joga van, ezekhez az információkhoz joga van a magyar népnek, de különösen joga van a magyar nép választott képviselőinek. Olyanok vagyunk, amilyenek, de mégiscsak mi vagyunk a magyar nép választott képviselői. Ez felelősség. Tudnunk kell dolgokról. Nem lehet az oroszokkal olyan megállapodást kötni, olyan szerződést aláírni, amelyet tíz évre titkosítanak, hogy mi ne tudhassuk meg, hogy pontosan honnan, kik, hogyan befolyásolják az életünket, és pontosan milyen gazdasági számítások alapján várhatjuk Magyarország felemelkedését vagy éppen meggyengülését.”

Az Együtt–PM kampányvideója az Orbán-beszédről

Mindebből napnál is világosabb, hogy 2002–2010 közötti ellenzéki vezérként Orbán minden szavát és tettét a hatalom megszerzése céljának rendelte alá, 2010 után à la Őszöd – akár ki is mondhatta volna ezt a tényt. Nem tette. Mint ahogy mostani tetteinek jó részére is igaz, hogy úgy tesz, mintha kormányozna, holott valójában erőteljes kampányt folytat csupán a hatalmának megtartása céljából. Orbán talán jóval „őszödösebb” lehetne most, mint Gyurcsány volt 2006-ban, a különbség az, hogy ő ezt nem ismerné el. (Sőt talán meg van arról győződve már arról is, hogy neki nem is kell az igazmondáson gondolkoznia, hiszen maga az igazság alkalmazkodik az ő aktuális érdekeihez.)

A leginkább elgondolkoztató azonban az, hogy miért annyira mások a következmények. Miért lett Gyurcsány 2006-os beszédének nyilvánosságra kerüléséből totális felfordulás, és miért nem fogadta és fogadja (legalábbis egyelőre) hasonló reakció Orbán populista pálfordulásait? (Hangsúlyozom, utóbbit azért nagyon nem bánom. A politikai álláspont nyomatékosítása utcai mozgósítással csak végső eszköz lehet, a tűzzel játszik és bűnt követ el, aki öncélúan gerjeszti.) Szóval: miért pont Gyurcsány beszéde indított el lavinát, Orbáné miért nincs ilyen hatással? Csak azért, mert az MSZP–SZDSZ-kormány feje őszintébb volt akkor a feltétlenül szükségesnél? (Talán nem is szereti az istenadta szavazópolgár, ha kedvelt politikusa kimondja az igazságot. Talán jobban szereti azt a politikust, aki azt mondja, amit hallani akar.) Miért van az, hogy a baloldal megmaradt médiafelületei olykor-olykor emlegetik, de távolról sem a 2006-os erővel (hírtévés, köztévés, magyarnemzetes) hangerővel harsogják Orbánnak a joggal a fejére olvasható szavait? Miért van, hogy Gyurcsány szavai megingatták a baloldal sok hívét, viszont Orbán sok őszödnyi beszéde is kevés ahhoz, hogy párás szemű rajongói elgondolkodjanak?

Amíg az ebben a politikai kultúrában gyökerező kérdésre teljes választ adni nem tudunk, megmarad nekünk „mindennapi őszödünk”, vagyis egy újabb és újabb elmélet a Nagy Magyar Kiszivárogtató fekete köpenybe burkolózó sötét alakjáról.

Fazekas Csaba