Budapest – Orwell óta tudjuk: semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt. Szomorú igazság, ráadásul a ma Magyarországán keserű aktualitása van a mondatnak. Volt már ilyen, akkor diktatúrának hívták azt a kort, amely megmásította a történelmet.

Most megint ez van. Orbán Viktor és a hozzá lojálisan törleszkedők látszólag csak az utcák, terek elnevezésén változtatnak, ám ennél jóval többről van szó, mint némely tábla lecseréléséről. Az Orbán rezsim valójában a magyarok emlékezetét kívánja semmissé tenni. Jónak beállítani a rosszat, felemelőnek a hitványt, haladónak a korszerűtlent.

Szégyen a köbön, hogy a Magyar Tudományos Akadémia utcanév-bizottsága lelkesen asszisztál ehhez a gyalázathoz. Hogy nem akadt egyetlen olyan ember a tudós urak között, aki felállt volna, és azt mondja: elnézést, émelyeg a gyomrom, ehhez a gyalázathoz nem adom a nevem.

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – Összefogás a Demokráciáért elnöksége közleményben tiltakozik a múlt megmásítása, hamisítása ellen. A tiltakozást az alábbiakban közöljük:

A MEASZ ÁLLÁSFOGLALÁSA AZ MTA KÖZTERÜLETI LISTÁJÁRÓL

A Magyar Tudományos Akadémia április 23-án keltezés nélküli állásfoglalást tett közzé Magyarország önkormányzatai közterületeinek elnevezéseiről, kimerítő jegyzéket készítve a hivatalosan elfogadható, és nem elfogadható történelmi nevekről.  A listázás alapja az MTA elnökének 39/2012. (XII. 17.) számú határozata a XX. századi önkényuralmi rendszerekhez köthető elnevezések tilalmának való megfelelőség vizsgálata szabályairól. Az MTA állásfoglalása ugyan törvényi felhatalmazáson alapul, mégis széles körben vitát, sokakban nyugtalanságot váltott ki, megint másokban nevetséget keltett az állásfoglalás egyik-másik tétele. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – Összefogás a

Demokráciáért (MEASZ) nevében tiltakozunk a történelmi emlékezet hatalmi kisajátítása ellen.

1.  Az MTA listája megbotránkoztatta az antifasiszta társadalmat: ez a jegyzék száműzi Magyarország köztereiről azok neveit, akik hősi halált haltak a II. világháború idején a fasiszták elleni harcokban, azokat a neveket, amelyek az antifasiszta ellenállásra utalnak. Ugyanakkor teret ad a fajvédőkről, antiszemitákról történő köztéri elnevezéseknek.   Különösen kegyeletsértő a sok százezer elpusztult zsidó és nem zsidó magyar emberre nézve, hogy ezen túl tilos lesz használni a II. világháború magyarországi hadműveleteinek befejezési napját, a béke első napját jelképező nevet, április 4-ét köztéri elnevezésként. Nem használható ezek után a „felszabadítók” szó sem, pedig Magyarországot, a gettókat a fasizmus alól felszabadították.

Nem használható maga a „felszabadulás” szó sem,  és nem használható a magyarországi zsidóságnak a gettók felszabadulását hozó „Vörös Hadsereg” neve sem. A növekvő Horthy-terror áldozata lett már 1932-ben Fürst Sándor és Sallai Imre. Az ő neveiket is törölni kell. Törölni kell Károlyi Mihály nevét, aki Magyarország első köztársasági elnöke volt. Törölni kell az 1956-os forradalom miniszterének, Lukács Györgynek a nevét is. Törölni kell a fasiszták ellen föllépő antifasiszta mártír, Ságvári Endre nevét, aki Magyarország hitleri megszállása idején, 1944-ben hősi halált halt.

2. Az MTA sajnálatos módon segédkezik abban, hogy a politika történelmi kánont határozzon meg, előrevetítve egy orwelli világ árnyékát. Lesújtónak  tartjuk, hogy egy tudós testület részesévé vált e kisajátítási törekvésnek. Az MTA, és maga a felhatalmazást biztosító törvény is műfaji hibát vétett: nem a törvényhozás, és nem is egy köztestület dolga az, hogy ítéletet mondjon történelmi emlékezetünk darabjairól, amelyeket önkényesen összefüggésbe hoznak azzal, hogy a megbélyegzett nevek részesei voltak-e Magyarországon XX. századi önkényuralmi politikai rendszerek megalapozásának, kiépítésének, vagy fenntartásának.

A listát összeállító MTA bizottság tagjai hiába hivatkoznak arra, hogy nem a történelemről mondanak ítéletet, hanem csak  arról, hogy egyes történelmi nevek összefüggésbe hozhatók-e önkényuralmi politika rendszerekkel. Álságos azon érvük is, hogy nem ők maguk ítélkeznek, hanem az akadémiai vélemény birtokában a települési önkormányzatok döntenek. Joggal kérdezhetjük: Lehet-e az önkényuralmi politikai rendszerekhez fűződő viszonyról állást foglalni az életműtől elvonatkoztatva? És vajon mire való a bizottság hivatalos véleménye, ha nem arra, hogy ennek alapján politikai döntés szülessen?

Valójában alkalmatlan tárgyon tett politikai erőszaktétel tanúi vagyunk. Demokráciában nem szokás a történelmi emlékezet kisajátítása. Történelmi események, személyek, tárgyak megítélése nem többségi szavazás, hanem nyilvános vita, és a múlt közös feldolgozásának kérdése. Ha a két-harmados

parlamenti többséggel bíró politika képviselői azt gondolják magukról, hogyhatalmuk gyakorlásának nem lehetnek korlátai, hogy bárminek az újraszabályozására felhatalmazást kaptak, a történelem kisajátítása

után gyorsan eljuthatunk egy következő lépésként akár az "újbeszél” bevezetéséhez. A demokratikus korlátok lebontása hatalomkoncentrációhoz vezet, és a túlhatalommal szemben már nem lehet ellensúlyt  állítani. Ennek beszédes jele a dicstelen szerepet játszó MTA felhasználása a történelmi emlékezet kisajátítására.

Az MTA listáját nézve a fő problémát nem is azt esetleges tartalomban fedezhetjük fel, hanem azon módban, ahogy a politika lealázza a tudományt. A listázás az igazság groteszk akarása, pontosabban annak ideologikus igazolása, és ezen keresztül a tudás  korlátozása. Olyan megosztó hatalom következménye,

amely nem hagyja meg az embereknek azt a lehetőséget, hogy csupán szemlélődjenek, és magán széljegyzettel lássanak el történéseket. Kétes és kusza világ képe sejlik föl, amelynek rendjét nem az érintettek maguk határozhatják meg, hanem rajtuk kívülálló kafkai erők.

Időszerű ma fölvetni a kérdést Magyarországon: ki írja a történelmet? Vajon a szaktörténész, vagy inkább a személyes emlékezet számít? Számon kérhető-e továbbá a szaktörténeti elfogulatlanság és alaposság mellett a politikai korrektség, ahogy a nyugati társadalmakban? Sajnos nem élünk békeidőket.

A történelmi emlékezet államosítását követő lépés már csak a "kacsabeszél” lehet, amelynek bevezetését követően a szavak jelentését a politika előre meghatározza olyan szövegkörnyezet előírásával, amelybe a később születő szavak a beszélő számára már mint készen kapott keretbe illeszthetők bele. A politika által kisajátított jelentéssel bíró szavak használatában a politikai korrektség paródiája sejlik föl.

Valójában csak kimondva találunk a fogalmakhoz szavakat, találjuk meg a fogalmak jelentését. A társadalmi párbeszéd azokat köti össze, akik megegyeznek a közös nyelvhasználatban. Szerencsés esetben

a párbeszéd az egymástól különböző értékek összeköttetésének, az ellentétek kiegyenlítésének az eszköze. Traumák, közösségi megrázkódtatások azonban gátolhatják a közbeszédet.  Ha a múlt kudarcait nem dolgozzuk fel, óhatatlanul belecsúszunk egy salakképző folyamatba. Az elfojtás eredménye kirekesztés és

előítéletesség lesz, és összeesküvés-elméletek terjednek el. Az MTA listáját ilyen le nem gyűrt traumák lengik körül.

A történelmi emlékezet folyama nagyobb részt rajtunk kívülálló okokból alakul, és a történelmet itt és most megélők csak keveset tehetnek azért, hogy ezt a folyamatot befolyásolják. A történelmet elszenvedő kortársak mégis sokat ronthatnak a nyílt társadalom és a demokratikus közbeszéd esélyein, az

esetleges javítás eredménye pedig csak évek múltán mutatkozik meg, és akkor is csak áttételeken keresztül hat. E körülmény különösen megnöveli a hatalmasok felelősségét.

Ha a még oly demokratikus legitimációval rendelkező politika beavatkozik a közemlékezet kialakulásának folyamatába, eleve lehetetlenné teszi a megegyezést, súlyosan rombolva a demokráciát. A történelmi emlékezet akkor alakulhat mindannyiunk javára és okulására, ha az emlékezet részesei elegendő mozgástérrel bírnak ahhoz, hogy szabadon nekifogjanak a magyarázathoz, miközben a "harcot békévé oldja az emlékezés” (József Attila: A Dunánál).

A társadalmi emlékezet a politika által, felülről és kívülről nem kikényszeríthető, csak eltorzítható. A MEASZ tagsága a társadalmi párbeszédet romboló politikát elutasítja.  A demokratikus kisebbség lehet ellenzékben, de akkor is a nemzet lelkiismerete. Még ha kisebbségben vagyunk is, nem hallgathatunk, mert meggyőződésünk szerint a társadalom alapértékeit tekintve nem vethető alá a politikai tömegdemokrácia leegyszerűsítő logikájának. A kisebbségnek joga  és kötelessége szólni, ha minőséget mutat fel, az pedig, hogy ki mutat fel minőséget, csak átlátható közegben, demokratikus viszonyok között

mutatkozhat meg. Meggyőződésünk, hogy nem lehet más út, mint a  partnerség, az egyeztetés és a megegyezésre törekvés: "rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés” (József Attila: A Dunánál).

Kelt Budapesten, 2013. április 28-án

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége – Összefogás a Demokráciáért elnöksége