Bár már hetek óta tart a háború, az orosz csapatok Ukrajna egy részét ellenőrzik csak. Mi lehetett Vlagyimir Putyin eredeti terve, és ez mennyiben változott?
Oroszország eredeti terve egy klasszikus, sokak által villámháborúnak nevezett műveletsorozat volt. Ténylegesen úgy számoltak, hogy néhány nap alatt végeznek az ukrán ellenállással. Eleve nem számítottak túlságosan erős ukrán ellenállásra. Azt várták, hogy – különösen a kelet-ukrajnai megyékben – ellenállás nélkül, sőt sok esetben örömmel fogják fogadni a helyiek a beérkező orosz csapatokat. Ez magyarázza egyébként a háború első 2-3 napjának katonai szemmel nagyon-nagyon vakmerő, ha úgy tetszik, szakmaiatlan műveleteit is. Tehát ténylegesen alábecsülték az ukrán társadalom és az ukrán haderő ellenállóképességét és ellenállási hajlandóságát. Miután pedig kiderült, hogy egy hosszabb, elhúzódó háborúra kell számítani, muszáj adaptálni a stratégiájukat ehhez az új helyzet. De ez az új helyzet nem azt jelenti, hogy Oroszország feladná a katonai erő alkalmazását. Továbbra is katonai erőt fog alkalmazni, csak másképp. Ezt látjuk most éppen: sokkal szisztematikusabb, megfontoltabb előrehaladás figyelhető meg az orosz csapatoktól; jobban odafigyelnek arra, hogy az ellátási vonalaik rendesen működjenek; hogy legyen megfelelő tüzérség és légitámogatás; és tulajdonképpen minden frontszakaszon lassan ugyan, de stabilan haladnak előre.
Kijev nagyjából 3 milliós város, rengetegen fel vannak fegyverezve, hatalmas terület. Bár a mostani jelek nem ebbe az irányba mutatnak, mi lenne ott, ha ostromra kerül sor?
A kérdés az, hogy valójában Kijev elfoglalása-e a cél. Mert vannak olyan városok, ahol egyértelműen az a cél, hogy elfoglalják – ilyen az Azovi-tenger partján fekvő Mariupol. Az orosz csapatok egyértelműen be akarják venni ezt a várost: hetek óta lövik tüzérséggel, és utcai harcokban próbálnak haladni lassan, fokozatosan előre. Kijev esetében nem teljesen egyértelmű, hogy a város tényleges elfoglalása lenne-e a cél. Elképzelhető az is, hogy lőni fogják Kijevet – ugyanúgy, mint eddig vagy még intenzívebben, adott esetben heteken keresztül.
Azzal, hogy támadják a fővárost, pusztítják a polgári infrastruktúrát, szenvedést okoznak a polgári lakosságnak, nyomást lehet helyezni az ukrán vezetésre anélkül is, hogy konkrétan el kellene foglalni Kijevet.
Kijev egy óriási kiterjedésű, tényleg 3 milliónál nagyobb lakosú város, amelyet az ukrán hadsereg és az önkéntesei elszántan fognak védeni. Nem látszik, hogy orosz oldalon lenne elég erőforrás és idő egy városi harcra, ahol házról házra kellene végigmenni. Másrészt mivel Kijev egy olyan célpont, amelyet Ukrajnának mindenképpen meg kell védenie, Kijevet támadva tulajdonképpen oda lehet vonzani az ukrán haderő maradék erőit, és adott esetben Kijev környékén megsemmisíteni őket. Tehát stratégiai fontosságú hely, a háború legfontosabb frontja. Én egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy Oroszország tényleg Kijev elfoglalását tűzi ki célul. Lehetséges, hogy Kijev támadásának a politikai hatásai jelentik inkább az orosz célokat.
Melyek azok a stratégiai szempontból fontos városok vagy területek, amelyeket az oroszok mindenféleképpen be akarnak venni?
A Dnyeper bal partján – azaz Ukrajna keleti részén – valószínűleg minden fontosabb várost megpróbálnak elfoglalni vagy legalább körbezárni. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket a városokat meg is akarnák tartani. Lehetséges, hogy elfoglalják a városokat, valamennyi ideig tartják – ameddig a politikai rendezés keretei nem kristályosodnak ki –, majd a fegyverszünet és a békemegállapodás végével kivonulnak. Ami viszont kivételt jelent, az Mariupol. Mariupol azért van különleges helyzetben, mert amikor Oroszország február 21-én elismerte az úgynevezett donyecki és luhanszki népköztársaságok függetlenségét, ezeket a kváziállamokat Oroszország nem az általuk aktuálisnak tartott terület mentén ismerte el, hanem a donyecki és luhanszki népköztársaság által igényelt területek mentén. Ezekbe az igényelt területekbe a Donyecki Népköztársaság oldaláról Mariupol is beletartozik.
Van arra esély, hogy Mariupol a szakadárok kezére kerül tartósan is, ezzel egyébként kompletten elvágnák Ukrajnát az Azovi-tengertől.
A Fekete-tenger partján Herszon és Melitopol helyzete kérdéses. Herszon kapcsán van arra törekvés, hogy valamiféle kelet-ukrajnaihoz hasonló szeparatikumot hozzanak létre, de ennek semmiféle történeti előzménye nincs, és úgy tűnik, hogy a helyi lakosság sem támogatná különösebben. A Herszoni Népköztársaság projekt inkább nyomásgyakorlásra szolgál, nem pedig tényleges területszerzést. Oroszországnak igazából Herszon megye azon részére van szüksége, ami a Krím és a Dnyeper között fekszik. Elsősorban a krími csatorna miatt, amely biztosította a Krím-félsziget vízellátását mindaddig, amíg az ukránok a Krím orosz megszállását követően ezt el nem zárták. A vízhiány miatt a krími mezőgazdaság romokban van, de a lakosságot is nagyon nehéz ellátni.
Tehát Oroszország feltehetőleg Herszon megyéből a krími csatorna vidékére tart majd igényt valamilyen formában, vélhetően egy nemzetközi szerződés keretében majd szabályozza a vízáramlást, az annexiót kevésbé tartom valószínűnek.
Ami Ukrajna többi részét illeti, nem látom, hogy ezeket a területeket Oroszország tartósan meg tudná tartani. Ukrajna lakossága nagyjából 40 millió fő. Megszálló erőket úgy szokás kalkulálni, hogy körülbelül 200 helyi lakosonként kell egy megszálló katona. Ez azt jelentené, hogy ahhoz, hogy a 40 milliós Ukrajnát stabilan tartani lehessen, 200 ezer fős orosz haderőt kéne ott állomásoztatni. Ez akkora, mint a teljes támadó kontingens. Oroszországnak ennyi ereje nincs. Nem is nagyon akarnak bemenni Nyugat-Ukrajnába, és ha csak a Dnyepertől keletre eső Ukrajnát nézzük, ott is majdnem százezer fős megszálló erővel kellene számolni, amelyhez Oroszországnak nincs erőforrása.
Az látható, hogy az elmúlt időszakban Ukrajna már engedett bizonyos törekvéseiből. Oroszország milyen módon tud arcvesztés nélkül kijönni a konfliktusból?
Volodimir Zelenszkij elnök nagyon fontos bejelentést tett március 15-én, ugyanis kijelentette, hogy Ukrajna kész feladni a NATO-tagsági ambícióit. Ez önmagában nem azért jelentős, mert az elnök nyilatkozott egy ilyet. Inkább azért, mert az ukrán alkotmányban pillanatnyilag benne van az, hogy az ország törekszik a NATO- és az EU-tagságra. Tehát egyrészt beismeri azt, hogy itt a külső nyomás, az erőszak hatására Ukrajna kész módosítani az alkotmányt – ez egy komoly elmozdulás a korábbi állásponthoz képest. Másrészt, ha egyszer módosítják, megnyílik a lehetőséget, hogy más részeket is megváltoztassanak benne, például belekerülhet a semlegesség is.
Amit Ukrajna fel tud vállalni, az ténylegesen a NATO-tagságról való lemondás – eddig sem volt reális –, illetőleg ebből tulajdonképpen következhet a semlegesség státusza, de ez csak akkor, hogyha érdemi biztonsági garanciákat tud kapni.
Ez azért nehéz, mert Ukrajnának az 1994-es Budapesti Memorandum értelmében egyébként van biztonsági garanciája. A Budapest Memorandum az arról szólt, hogy Ukrajna lemondott a Szovjetuniótól örökölt nukleáris fegyverekről, cserébe pedig biztonsági garanciát kapott az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától és Oroszországtól a saját szuverenitásának, területi integritásának biztosítására. Ez nem azt jelenti, hogy ha valaki más megtámadja Ukrajnát, akkor ez a három ország majd a segítségére siet. A biztonsági garancia az nem védelmi garancia: azt vállalták az aláíró országok, hogy ők nem támadják meg Ukrajnát.
Ezért lesz most nehéz egy új biztonsági garanciát beleírni bármilyen megállapodásba – pláne érvényesíteni – mert Ukrajna most csalódottan nézi a Budapest Memorandumot, amelynek értelmében volt egy biztonsági garancia Oroszországtól arra, hogy nem támadja meg őt.
Ehhez képest nyolcadik éve folyik a háború, február 24-e óta pedig ez egy nagy léptékű, teljes háború. Tehát Ukrajnának ennél erősebb biztonsági garanciák kellenek majd. Ha ezek megvannak, Ukrajna fel tudja vállalni a semlegességet is. Amit – valószínűleg – nem fog tudni felvállalni, az a Krím, illetőleg a két kelet-ukrajnai kváziállam státuszának elismerése. Ez ugyanis Pandora szelencéjét nyitná meg, hiszen azt jelentené, hogy tulajdonképpen Oroszország katonai erővel el tudott venni területeket Ukrajnától: a Krímnél kellett ugyan várni nyolc évet az elismerésre, Donyecknél és Luhanszknál pedig másfél-két hónap elég volt. Nincs ország, amely önként belemenne a saját területének elvesztésébe, főleg nem rövid időn belül. Tehát nem hiszem, hogy Ukrajna ilyesmit fel tud vállalni.
Az utóbbi hetekben tűzszüneti tárgyalások folytak, illetve harmadik országok is feltűntek közvetítői szerepkörben. Mi az a pont, amelytől kezdve komolyabbnak tekinthetjük ezeket az egyeztetéseket?
Azért nagyon különlegesek ezek a tárgyalások, mert úgy zajlanak a fegyverszüneti tárgyalások, hogy közben folyik a harc, és folyamatosan mennek előre az orosz erők. A tényleges politikai kimenetelt feltehetően a hadszíntéri realitás fogja meghatározni, ugyanúgy, ahogyan az ukrajnai háború elején. A Minszk I-es fegyverszünetet az ilovajszki vereség után írták alá 2014 szeptemberében, a Minszk II-t a debalcevei vereség után 2015 februárjában.
A háborús helyzet alakulása alapvetően fog kihatni a fegyverszünet kereteire és a politikai rendezésre is.
Látszik, hogy Oroszország nem nagyon siet, ugyanis láthatólag úgy számol, hogy a katonai nyomás fenntartásával javítani tudja a politikai pozícióikat is. Ami pedig az arcvesztés veszélyét illeti: Oroszországnak kell nyernie valami nagyot. Kell valami olyasmi, amit el lehet adni otthon, hogy ez az egész dolog ez megérte. Ezres nagyságrendben vannak orosz halottak már most, így elrejteni, hogy ez nem háború, már egyre kevésbé megy. Felmérhetetlenül súlyosak a gazdasági következmények is. Mariupol pedig önmagában valószínűleg nem lesz elég nagy győzelem. Valamely ukrán nagyváros – Harkiv például – viszont már elég jelentősnek eladható eredmény volna. Amíg nem születik ilyen, vagy nem tudják megtörni katonailag az ukránokat, vagy az orosz hadsereg nem merül ki, szerintem folytatódni fog az előrenyomulás, tehát nem lesz áttörés a fegyverszüneti tárgyalásokon sem. A következő két hét elhozhat egy olyan pillanatot, amikor döntésre kerülhet sor. Lehetséges, hogy tud születni egy fegyverszünet, de ez még nem a politikai megoldás lesz, ez csak a harcok ideiglenes befejezése.
Jelen helyzetben mennyire egységes az orosz vezetés, illetve mennyire egységes az orosz társadalom Vlagyimir Putyin céljait illetően?
A vezetésen belüli töréspontokról nem tudunk semmit. Az a hír, hogy állítólag az FSZB (az orosz kémelhárítás – a szerk.) vezetőit letartóztatták, egy elég érdekes dolog, mert igazából semmilyen hivatalos forrásból nincsen megerősítve. Ez körbement a nyugati sajtóban, de nem látjuk a letartóztatást. Tehát a vezetésen belül egyelőre úgy tűnik, hogy összhang van, ami teljesen érthető: háborús helyzetben egy kormánynak muszáj kifelé összetartó arculatot mutatnia, nem lehet kibeszélni a sorból. Ebből az is következik, hogy ha valaki mégis így tesz, akkor az egy menedzselt, tervezett dolog, hogy az orosz társadalom a nem háború párti rétegéhez is tudjanak szólni.
Ami az orosz társadalom egészét illeti, a többség támogatja a háborút. Nem örömmel, de valahogy úgy írható le a meghatározó attitűd, hogy „a háború rossz, de egy szükséges rossz, tehát csinálni kell”.
Akik tényleg nagyon-nagyon véresszájúan állnak hozzá a háborúhoz – akik azt mondják, hogy márpedig be kell venni Kijevet és el kell törölni az ukránokat a Föld színéről –, az körülbelül 15%. Ez sem kevés 140 millió fölötti lakosságszámú országban, de ezzel együtt inkább az a meghatározó, hogy a társadalom nem örül ennek a háborúnak, jelen állás szerint azonban szükségesnek tartja. Tehát a Kreml tevékenységének egyelőre megvan a politikai támogatottsága. Sok városban vannak tüntetések, és nagyon bátrak ezek az orosz tüntetők, mert sokat kockáztatnak, ennek ellenére mégis kimennek. A tüntetések látványosak, folytatódnak is, de ez a kisebbség.
Hosszú távon változtathatnak ezen a szankciók?
Ez az, amit Sz. Bíró tanár úr úgy szokott leírni, hogy a televízió és hűtőszekrény vitája: a propagandának hisz-e inkább a lakosság vagy a saját megélhetési nehézségeinek. Nemcsak a szankciók nehezítik az átlag orosz polgár életét, hanem a nyugati cégek szankcióktól független kivonulása is. Megemlítendőek még az orosz kormány a nagyon-nagyon restriktív intézkedései: az, hogy betiltanak fontos közösségimédia-portálokat, ezzel az orosz középosztályt és a fiatalságot alapvető kommunikációs platformoktól fosztják meg. Ez sem könnyíti meg az orosz lakosság helyzetét. Ennek a háromnak a kombinációja az, ami minden bizonnyal növelni fogja a Kremlre nehezedő nyomást. Tehát egyelőre a televízió áll nyerésre, de valószínűleg, ha a helyzet ilyen tempóban romlik tovább, akkor a hűtőszekrény úgymond, a megélhetési problémák azok lehet, hogy elkezdik megelőzni a televízióból áradó propagandát. Egyelőre viszont még nem tartunk itt.
Vlagyimir Putyin korábban a külföldi hírszerzésért felelős Külső Hírszerző Szolgálat (SZVR) vezetőjét, Szergej Nariskint is elég kellemetlen helyzetbe hozta. Milyen üzenetet küld a külvilág felé, hogy Putyin így viselkedik a titkosszolgálatok vezetőivel a mostani helyzetben?
Az a bizonyos sajtókonferencia, amin Nariskin ilyen kellemetlen helyzetbe került, még nem a háború megindításáról szólt. Ezt február 21-én délután sugározták – picit korábban vették föl egyébként –, és a két kelet-ukrajnai szakadár entitás függetlenségének elismeréséről szólt. Én kísérletképpen kétszer néztem meg a közvetítést: egyszer hanggal; egyszer pedig hang nélkül, figyelve a résztvevők testbeszédét. Az látszott – egyébként a Nariskin-féle megszégyenülés vagy botlás ebbe a sorba illeszkedik –, hogy az orosz vezetés egésze egyáltalán nem volt boldog ettől. Ott nagyon feszült emberek ültek, akik pontosan érezték, hogy mekkora a tét. Attól, hogy ez egy nem-demokratikus és rettenetesen korrupt rezsim, még az intellektuális képességeit nem célszerű alábecsülni.
Ezek az emberek pontosan értették, hogy mi a tét, és nem örültek annak, hogy ilyen kockázatot kell vállalni.
Ez még február 21-e, akkor még a háború előtt vagyunk. Három nappal később, 24-én hajnalban megindul a háború. Onnantól viszont átalakul a helyzet, és az jön, amit az előbb mondtam: folyamatban lévő háború esetén muszáj kifelé egységet mutatni. Tehát ez egy teljesen más helyzet, és nemcsak Európa számára, hanem Oroszországon belül is vízválasztó. Úgyhogy szerintem az orosz elitnek, pláne a hatalmi elitnek az egysége kifelé egyelőre töretlen. Egyes oligarchák ki-kibeszélnek a sorból, de ők nem döntéshozók.
Oroszország és Belarusz már korábban elindított egy integrációs folyamatot. Az orosz erők fehéroroszországi jelenléte mekkora lépést jelent Belarusz Oroszországba való betagozódása felé?
A belarusz vezetés 2020 augusztusa, tehát az elcsalt elnökválasztás és a belarusz mércével is brutálisan szétvert tiltakozások óta gyakorlatilag teljes függésben van Moszkvától. Lukasenka belarusz elnök csak orosz támogatással tudta megőrizni a hatalmát, és azóta drasztikusan szűkül Belarusz politikai mozgástere.
Ennek ellenére nem gondolom, hogy ez az egyre szorosabb kapcsolat Belarusz területi értelemben való annexiója felé menne.
Ennek következtében ugyanis Oroszországnak lenne egy 1100 kilométeres új, közvetlen határa a NATO-val. Ez nem olyasmi, amire egy orosz vezetésnek szüksége van. Emellett Oroszország lakossága 9 millió fővel nőne, akikről gondoskodni kell. Ennek költsége van, az orosz költségvetés eleve nincs jó állapotban, és most még rosszabbul fog állni a szankciók miatt. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a belarusz lakosság örömmel fogadna egy ilyen lépést. Egy korábbi felmérés eredménye azt mutatta, hogy a belarusz lakosság 30% örömmel fogadná a bejövő orosz csapatokat; kicsit több mint 30% megpróbálná kibekkelni a dolgot érdemi ellenállás nélkül; 30% viszont ellenállna – ez 3 millió ember. Ehhez hozzá lehet tenni azt is, hogy nyilván ennek még súlyosabb nemzetközi következményei lennének további szankciók formájában. Nem beszélve arról, hogy ez a belarusz elit számára sem vonzó opció. Azt elfogadják, hogy reálpolitikai okokból szűkül a mozgástér, de egy Oroszországba történő beintegrálódás azt jelentené, hogy megszűnik a saját országuk; megszűnik az, hogy ők maguk írják a törvényeket maguknak. Gyakorlatilag egy orosz kormányzó szintjére degradálódnának, azokat pedig az orosz elnök nevezi ki.
Azt gondolom, hogy Oroszország számára az érdek, hogy legyen egy nagyon lojális, de formálisan továbbra is különálló belarusz állam.
Belaruszhoz ráadásul nincs olyan típusú érzelmi kötődése az orosz társadalomnak, mint a Krímhez. Bár Oroszország abszolút baráti országként látja Belaruszt, de másik országként. Így belpolitikai hozadéka sem lenne egy esetleges annexiónak. Az, hogy Belarusz körül egyre szorosabbra zárul az orosz marok, nem azt jelenti, hogy az ország formális függetlenségét akarnák csorbítani, sokkal inkább a mozgásterét.
A háború korábbi heteiben Oroszország és a Nyugat retorikájában gyakran jelent meg a harmadik világháború mint lehetséges következmény. Mennyire tűnik valószínűnek egy ilyen szintű eszkaláció?
A valószínűsége sajnos nem nulla, sosem az – és most magasabb, mint volt. Ezzel együtt én nem tartok ettől a veszélytől, mert ez továbbra is egy regionális háború, amelyben Oroszország és Belarusz harcol együtt Ukrajna ellen. Nincs orosz szándék a NATO-val való konfrontációra.
Egy NATO elleni háborúba Oroszország biztosan belepusztulna. A NATO vagy belepusztul vagy nem, de Oroszország egészen biztosan. Ez nem olyasmi, amit az orosz politikai vezetés fel akarna vállalni. Oroszország nem fog továbbmenni – Ukrajna esetleges legyőzése után sem – a NATO-országok ellen. Nem lesz ilyen.
Az előfordulhat, hogy hogy tévedés, baleset, emberi vagy műszaki hiba történik. Romániában pár nappal ezelőtt földet ért egy drón, ami valószínűleg orosz felderítő drón volt. Ez vélhetően műszaki hiba: nem sikerült visszafordítani, elvesztette a kapcsolatot, és a drón repült ameddig volt benne üzemanyag. Balesetek előfordulhatnak, és sajnos elő is fordulnak; minél közelebb zajlanak a harccselekmények NATO-országok határaihoz, ez annál valószínűbb. A jó hír az, hogy mind NATO, mind pedig orosz oldalon megvan a teljes szándék arra, hogy az esetleges incidenseket úgynevezett deeszkalációs csatornák útján rendezzék. Ezek közvetlen, védett kommunikációs vonalak, amelyek arra szolgálnak, hogy bármi történik, azonnal fel lehet hívni a másikat, hogy „nyugalom, stand down; itt nem a világháború tör ki éppen, emberi hiba történt; nyugalom, kezeljük”. Ezeknek a deeszkalációs csatornáknak a megléte létfontosságú, és szerencsére ezek léteznek és működnek.
Oroszország azzal borzolta a kedélyeket, hogy készültségbe helyezte a nukleáris elrettentő erőket, a Kreml legfrissebb megszólalásai viszont már visszakoznak az atomfegyver bevetésének lehetőségétől. Milyen szerepe van a tömegpusztító fegyvereknek, például a taktikai atomfegyvernek az orosz katonai gondolkodásban?
Az orosz katonai gondolkodásban létezik az eszkalációval történő deeszkalálás módszere. Egyszerűen fogalmazva: lépünk valami annyira durvát, amitől a másik oldal azonnal megadja magát.
A tömegpusztító fegyverek bevetése integráns része ennek a logikának, de ennek mentén az első eszkalációs elem nem a harcászati nukleáris fegyver, hanem a vegyi fegyver lenne.
A vegyifegyverek alkalmazása mindig lokális dolog, ugyanakkor nagy károkat tud okozni és félelmet tud kelteni. Ha Oroszország az említett deeszkalációs célú eszkaláció mellett dönt, én elsőkörben vegyifegyverek bevetésére számítanék. Jelenleg nem látszik, miért volna szükségük arra, hogy eszkaláció útján deeszkaláljanak, hiszen valószínűleg a jelenlegi tempót fenntartva is el tudják érni az általuk kitűzött célokat. És nem is a harcászati atomfegyver volna az első, mert az egy nagyon-nagyon magas eszkalációs szint. Így nem valószínű, hogy Ukrajna ellen egyszer szükségesnek éreznék ezt.
Belgium miniszterelnöke és sokan mások Európa 9/11-ének nevezték az orosz inváziót. Fordulópontot jelenhet-e Európa számára biztonságpolitikai kérdésekben, akár olyan témában, mint az egységes európai haderő?
Azt gyanítom, hogy igen. Ez egy tényleges stratégiai sokk. Látjuk, hogy a német kormány plusz 100 milliárd eurót különített el védelmi kiadásokra; látjuk, hogy Lengyelország 2%-ról 3%-ra emeli GDP-ben a katonai kiadásokat. Az, hogy ez mennyire általános Európa egészére nézve, ezt nem tudom. Feltehetően lesz egy ilyen reakció, de hogy ez hogyan és milyen keretek mentén, ezt nem tudom megmondani.
Vlagyimir Putyin számára traumatikus élmény volt a Szovjetunió összeomlása, beszédeinek is vissza-visszatérő eleme mint az expanzív orosz lépések hivatkozási alapja. Oroszország érdekszférájának kijelöléséről beszélhetünk csak, vagy esetleg más egykori szovjet tagállamokkal szemben is előfordulhat olyan katonai agresszió alkalmazása, mint Ukrajna esetében? Arról már beszéltünk, hogy a balti államok terén ez nem valószínű, mert NATO-tagállamokról van szó, de készülni lehet-e arra, hogy Oroszország katonai agresszióval fog élni Grúzia vagy Moldova esetében?
Hosszú távon igen, de biztosan nem azonnal. Ennek a háborúnak nagyon komoly árát fizeti meg Oroszország gazdaságilag, politikailag és katonailag is. Az orosz hadsereg egyáltalán nem szerepel olyan jól, mint amilyen jól a moszkvai vezetés ezt szeretné. Az a valószínű, hogy ha véget ér az ukrajnai háború, Oroszország rá fog ülni erre az eredményre. Akkor is, ha orosz győzelemmel ér véget. Igyekszik majd levonni a katonai tanulságokat, pótolni a hadsereg veszteségeit, végrehajtani azokat a reformokat, amelyek most láthatóan szükségessé váltak a haderőben; és csak ezt követően menne majd esetleg tovább. A balti államok teljesen kizártak az EU- és a NATO-tagság miatt, tehát Moldova és Grúzia lenne sebezhető helyzetben, de ez sem egy azonnali fenyegetettséget jelent. Annál is inkább, mert mindkét országban van állandó orosz katonai jelenlét. Moldovában a transznisztriai szakadár konfliktusban, Grúziában pedig Abháziában és Dél-Oszétiában egyaránt van orosz támaszpont. Tehát Oroszország eddig is komoly nyomást tudott gyakorolni mindkét országra. Ezen a ponton az, hogy katonai erőt alkalmazzanak ellenük, egy picit feleslegesnek hat.
Jelentős elvárás Ukrajna részéről a nyugati országok irányába a no-fly zone, vagyis a repüléstilalmi zóna kialakítása. Egyértelmű eszkalációt jelentene Oroszországgal, ha a nyugati országok repüléstilalmi övezetet létesítenének Ukrajna felett?
Igen. Tételezzük fel, hogy kihirdetünk egy no-fly zone-t – azaz egy repüléstilalmi zónát – Ukrajna fölött, és ezt elkezdjük betartatni. Mik a lehetőségek? Van ott egy folyamatban lévő orosz hadművelet, aminek van egy légi komponense is. Ez azt jelenti, hogy a NATO konkrétan beavatkozna egy folyamatban lévő orosz hadműveletbe. Én attól tartok, hogy a repüléstilalmi zóna bevezetése esetén Oroszország letesztelne minket: próbaképpen lelőne egy NATO-repülőgépet. Adja magát a kérdés: mit teszünk? A. megoldás: megsemmisítjük azt a légvédelmi üteget, amely kilőtte a repülőgépünket – ezzel közvetlen eszkalációba kezdünk Oroszországgal szemben, és elindulunk a harmadik világháború irányába. B. megoldás: megijedünk, nem vállaljuk az eszkalációt, sértődötten elballagunk – tehát a NATO hitelessége gyakorlatilag nullára csökkenne. Ezért nem lesz repüléstilalmi zóna, legalábbis egyelőre.
Ehelyett az látszik megoldásnak, hogy a NATO légvédelmi fegyvereket szállít az ukránoknak, amivel lehetővé tesszük (a NATO – a szerk.), hogy ők maguk hozzanak létre valamiféle repüléstilalmi zónát Ukrajna fölött.
Az ukrán légvédelem most is meglepően eredményes az orosz légierővel szemben; ez a képesség pedig csak nőne további fegyverszállítmányok esetén. Ha csak a számokat nézzük, az oroszok dokumentált vesztesége eddig 17 harci repülőgép, 18 drón és 35 helikopter. Ez sok. És ez valójában csak a veszteségek alsó küszöbe a háború eddig eltelt hetei alatt, a valós veszteség ennél nyilvánvalóan sokkal magasabb.
Címlapkép forrása: Paulius Peleckis/Getty Images
