A mágneses mező nélkül a Föld légkörét valószínűleg rég elfújta volna a napszél, aminek részecskéi így gond nélkül hulltak volna alá az égből a Föld felszínére és az óceánokba is, az élőlények számára halálos zápor formájában. Ráadásul légkör hiányában nem lett volna semmi, ami megvédte volna a földi lényeket a kozmikus sugárzás rombolóbb formáitól sem - amely védelmet így, bár áttételesen, de szintén a mágneses mezőnek köszönhetünk.

Ugyanakkor a kutatók szerint a bolygó saját mágneses mezőjén kívül az is fontos, hogy milyen mágneses mezővel rendelkezik annak központi csillaga is, és az milyen hatással tud lenni a planétára. Ha ugyanis egy bolygó csillagának túl erős mágneses mezője van, illetve túl közel helyezkedik el ahhoz a planéta, akkor a csillag mágneses vonalai felbontják a bolygó saját mágneses pajzsát, és a pusztító részecskék szintén gond nélkül söpörhetik el a légkört, illetve tehetik lakhatatlanná a felszín vagy akár az óceánokat is az élőlények számára.

A kutatók szerint tehát ezeket a mágneses paramétereket is figyelembe kell vennünk a lakható bolygók utáni kutatás során - ha viszont megtesszük, az drámai mértékben csökkenti az élet befogadására potenciálisan alkalmas jelöltek számát. Annyira, hogy miután a csillagászok elvégezték a szóban forgó vizsgálatot az eddig erre esélyesnek tartott mintegy 5.500 exobolygóra kiderült, hogy azok közül az új szempontokat is figyelembe véve valójában már csak mindösszesen 2 darab maradt, ami valóban alkalmas lehet az élet fenntartására.

Ezek egyébként K2-3 d és Kepler-186 f voltak, amikét két, kb. a Föld méretével egyező exobolygók a Tejútrendszerben, bolygónktól mintegy 144, illetve 579 fényév távolságban. A kutatók leszögezik, hogy utóbbi persze nem jelenti azt, hogy ezeken feltétlenül van élet - de azt igen, hogy a lakható vagy akár potenciálisan idegen lények által lakott bolygók száma sokkal, de sokkal kisebb lehet a Világegyetemben, mint eddig gondoltuk.