Az egyetemek világába hosszú távú változást hozott az új oktatáspolitika. Csökken a felvételizők száma (méghozzá jobban csökken, mint azt a demográfiai változások indokolnák), nélkülözhető - és nem nélkülözhető - oktatókat küldenek el. A csökkenő hallgatói létszámnak nem kellene feltétlenül az ágazat megrendüléséhez vezetnie, akár az egyetemi képzés színvonalának emelkedéséhez is vezethetne, ha nem párosulna forráskivonással. Oktatókat a kiszámíthatatlanul érkező és jelentős mértékű elvonások következtében kialakult válság miatt kell nyugdíjazni. Különösen nehéz idők járnak a hatvanon túli egyetemi oktatókra. Nem csupán az ELTE BTK-n nyugdíjazzák őket, más felsőoktatási intézményben is úgy érezhetik, útban vannak, feleslegesen terhelik a költségvetést, puszta létükkel akadályozzák a válságból való kilábalást, legjobb, ha csendben elszivárognak. Egyikőjük szisztematikus pusztításról beszél.

Úgy tűnhet, a nyugdíjazási hullám kedvezményezettjei a fiatal oktatók, akik előtt most megtisztul a pálya, váratlan lehetőség nyílik meg karrierjük számára. Az örömüket azonban két gondolat árnyalja: egyrészt éppen azok (vagy azok is) tűnnek el a pályáról, akiket tiszteltek, példaképnek tartottak, és akikre mindeddig nem úgy gondoltak, mint nyugdíjas korúra. Másrészt pedig a fiatal oktató nemcsak hirtelen nyílt lehetőséget, de a saját jövőjét is megláthatja ezekben a fejleményekben. És ez ijesztő. Nézzük, miért.

A versenyszférában nem ritka, hogy egy sikeres munkatárs harmincévesen felelősségteljes beosztást kap, negyvenévesen akár felsővezető, ötvenévesen pedig már hatalmas ágazati tapasztalattal rendelkezik, és komoly megbecsülésre tesz szert. Eddigre persze sokszor már túlnőtte magát, és olyan fizetésekért dolgozik, hogy munkaadójának megéri őt lecserélni egy fiatalabb és nagyobb munkabírású dolgozóra. Ez az élet számos igazságtalansága közé tartozik, de hozzá kell tenni, hogy a versenyszféra sikeres - és itt a hangsúly a sikeresen van - dolgozói jó esetben eddigre tulajdonosok vagy tulajdonostársak lettek, esetleg felügyelőbizottságban üldögélnek, de mindenesetre volt alkalmuk arra, hogy egy kissé félretegyenek.

Ezzel szemben a tudomány tempója jóval lassabb. Harmincévesen az ember kisgyermek, tanársegéd, aki a kiadott feladatokat százezer forintos fizetésért végzi. Negyvenévesen, ha sikeres, jól kutat, publikál, oktat és szervez, adjunktus, esetleg docens lehet, akinek a véleményét már meghallgatják, de a tudományos bizottságokban még suhancnak számít. Ötvenévesen jó esetben egyetemi tanár lesz, lassan elkezdik komolyan venni, vezetői feladatokkal bízzák meg (sokszor többel is egyszerre), túlterheltté válik. Ötvenöt-hatvan körül kezdenek el úgy gondolni rá, mint szakterületének meghatározó alakjára. Ezt a státust élvezheti néhány éven keresztül, amikor hirtelen azzal szembesül, hogy túl öreg, puff, nyugdíjazzák. Ezt a paradox helyzetet szépen mutatja a doktori iskolák rendszere: minden doktori iskolának rendelkeznie kell bizonyos számú törzstaggal, egyébként nem működhet. A törzstagok egy részének egyetemi professzornak kell lennie, ami egy viszonylag késői státusa a tudományos karriernek. Ugyanakkor a törzstag túl öreg sem lehet, mert akkor már nem lehet törzstag. Tehát egy igen szűkre szabott életkorban számít kiteljesedettnek - már komolyan vehetőnek, de még nem túl öregnek - az oktató-kutató lét.

Kár volna tagadni természetesen annak jelentőségét, hogy a fiatalok előtt megfelelő lehetőségek nyíljanak, ne torlaszolják azt haszontalan dinoszauruszok. Ezt a célt szolgálta az eddigi - nem tökéletes, és sokszor kegyetlen, de mégiscsak működő - rendszer, amelyben ha valaki nem számított a rendszer kritériumai szerint megfelelően sikeresnek, akkor (adjunktusként hatvankét, docensként hatvanöt évesen) el kellett mennie nyugdíjba, át kellett adnia a helyét. Hetvenéves korukig csak a szakma csúcsát elérő professzorok maradhattak. Ezzel szemben most az a helyzet, hogy éppen azok, akik iskolateremtő potenciáljuknak, azaz tanítványnevelő és lelkesítő képességeiknek a csúcsán vannak, akik miatt az egyetemisták az adott szakot választják, akik a jelen szűkös helyzetben olyannyira fontos pályázati pénzhozó kapacitásuk magaslataira kerültek, éppen azoknak kell elmenniük. Nem csupán a lassú, kevéssé sikeres, hanem a rendszer logikája szerint legsikeresebb, és - mondjuk ki - az egyetemek számára leghasznosabb kutatóknak is. És mielőtt bármelyik kommentelő azzal jönne, hogy milyen sok haszontalan professzort ismert, akinek nyugdíjazását a legkevésbé sem bánja, hadd hangsúlyozzam, hogy ez a cikk nem róluk szól. Ők is elmennek - kivéve persze, ha vezetői megbízást vállalnak, mert akkor nagyon is maradnak -, de mennek a hatékony és lelkesítő professzorok is, és ez a baj.

Nem zárhatjuk ki, hogy a jövőben olyan kormányok is irányítják majd az országot, amelyek egy ágazat valós problémáit nem olyan átgondolatlan törvényekkel rendezik, hogy még a saját szavazóik is leesett állal figyelik a ténykedésüket, olyan kormányok, amelyeknek nem csak a szótárában, hanem a gyakorlatában is szerepel az egyeztetés. Mindezt nem zárhatjuk ki. De valami azt súgja, a - mégoly sikeres és hasznos - egyetemi tanárok megbecsülésének hiánya radikálisan nem fog változni.

A hirtelen lehetőségekre ébredt fiatal oktató most elgondolkozik, mit is tegyen. Ha a következő két évtizedben nagyon sikeres lesz, akkor a végére eljut egy olyan fizetési szintre, amely megközelíti a versenyszféra kezdő fizetését, és olyan megbecsültségre tesz szert, amiért érdemes volt küzdenie, viszont éppen mire a csúcsra ér, rögtön mehet nyugdíjba. Hogyan reagáljon a kialakult helyzetre? Tegyen félre pénzt? Igyekezzék elszerződni egy külföldi egyetemre, ahol a sikeres öreg professzorokat olyan tisztelettel hordozzák körbe, mint a félisteneket? Vagy próbálja megérteni a törvényalkotó logikáját? A törvényalkotó ugyanis, nehéz ezt máshogy értelmezni, úgy tekint a hatvankét évet betöltöttekre, mint akikben óhatatlanul eluralkodik a szenilitás, többé nem alkalmasak arra, hogy professzorok, alsó tagozatos tanítók, fogorvosok vagy védőnők legyenek. Ebben az állapotban már csak egyetlen tevékenységre képesek, egyetlen olyan szakma van, amelyet korhatár nélkül, a leépültség bármely fokán lehet művelni. Ez pedig a politikusoké, számukra ugyanis nincsen kényszernyugdíjazás. A jövőjét bölcsen tervező fiatal oktató tehát jobban teszi, ha ünnepélyesen kettévágja könyvtári olvasójegyét, nem olvas több haszontalan tanulmányt, hanem bejelentkezik valamelyik pártnál, és politikusnak áll.