Forrás: [origo] | Elter Tamás | 2022.11.19.

A magyar történelem talán leghíresebb személyisége, a honfoglaló magyar törzsszövetség nagyfejedelme, Árpád vezér neve mindenki számára jól ismert annak ellenére, hogy rendkívül szegényesek mind az életével, mind pedig a halálával kapcsolatos források. Árpád, aki a Kárpát-medencében új hazát teremtett a honfoglaló magyarság számára, a legelfogadottabb nézet szerint 907-ben, a magyarság fennmaradása szempontjából sorsdöntő pozsonyi csata alatt, vagy nem sokkal a fényes magyar győzelemmel végződött ütközet után halt meg, bár egyes történészek ennél valamivel korábbra teszik a nagyfejedelem halálát. De nem csak Árpád halálának a körülményei tisztázatlanok, hanem a végső nyughelyének helyszíne is. Amit tudni lehet a középkori krónikákból, hogy a magyar nagyfejedelmet Fehéregyházán helyezték örök nyugalomra, ám e titokzatos településnek szabályosan nyoma veszett a történelem vérzivataros évszázadaiban. Egy nemrég előkerült 18. századi térkép azonban új, ígéretes nyomra vezethet Árpád temetkezési helyének kutatásában.

Keresztes hadjárattal akarták kiirtani a honfoglaló magyarságot

Árpádról, Álmos fiáról, a magyar törzsszövetség nagyfejedelméről Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár ezt írta a magyar őstörténet számára felbecsülhetetlen értékű és 952-re datált krónikájában:  "Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt..."- arra utalva ezzel, hogy Árpád idején már megszűnhetett a honfoglalás előtti időkre visszavezethető kettős fejedelemség intézménye. A 845 környékén született Árpád nevéhez fűződik a Kárpát-medence birtokbavétele, amit ugyan a történelmi hagyomány 895-re tesz, de valójában ez több szakaszban zajlott le.

Az utolsó tájegység, a Dunántúl csak 900 késő őszén került magyar fennhatóság alá, miután Arnulf keleti frank király kérésére Árpád Arnulf riválisa, I. Berengár itáliai király ellen vonult, és megsemmisítő vereséget mért az itáliai seregre. A magyarok a Berengár felett aratott győzelem után vették birtokukba  a Dunántúl keleti frank fennhatóság alatt állt területét.

Árpád ekkor már az ötvenes éveiben járó javakorabeli férfi lehetett,

aki Pannónia, vagyis a Dunántúl elfoglalása után ide tette át fejedelmi törzshelyét a Tiszántúlról, a sztyeppei nomád hagyományok szerint folyamatosan váltogatva a téli és nyári szálláshelyeit.

Szvatopluk morva fejedelemségének megsemmisítése, valamint a Dunántúl birtokbavétele után a magyarok betörtek a Keleti Frank Királyság területére is, és egészen a mai Linzig nyomultak előre. Árpád korábbi szövetségese, Arnaulf 899-ben bekövetkezett halála után a fia, Gyermek Lajos követte őt a trónon. Gyermek Lajos Hatto mainzi érsek biztatására szövetséget kötött Luitipold őrgróffal, a Bajor Fejedelemség uralkodójával „ a pogány magyarok kiirtására", a Dunántúl visszafoglalására,

és a „barbárok" Kárpát-medencéből való kiűzésére.

Ez a magyarellenes szövetség komoly támogatást kapott a pápától, valamint a német püspököktől, akik Lajos és Luitipold magyarok ellen tervezett háborúját a pogányok elleni keresztes hadjáratnak minősítették.

Gyermek Lajos még az apja, valamint a magyarok között megkötött szövetség megújításának ürügyével 904 nyarán meghívta magához Fischa menti táborába Árpád alvezérét, a Dunántúlt elfoglaló és a németek által rettegett Kurszánt. A meghívás azonban csapda volt, a félelmetes harcosként és vezérként ismert Kurszánt, valamint kíséretét a király parancsára ugyanis orvul meggyilkolták.

A világraszóló pozsonyi győzelemmel teljesedett be Árpád életműve

Az egykorú Sváb-, illetve Salzburgi Évkönyv szerint a közel százezer főre tehető német sereg 907 júniusában kerekedett fel a Dunántúl elfoglalására és „a magyarok kiirtására". A névleg Gyermek Lajos keleti frank király parancsnoksága alatt álló hatalmas armada két nagyobb hadoszlopban vonult fel a Duna jobb, illetve bal partját követve a dunántúli magyar törzsszállások ellen. A bal parti sereget a bajor fejedelem, Luitipold őrgróf, míg a jobb parton felvonuló hadoszlopot Theotmár salzburgi érsek vezette.

Az önhitten magabiztos németek számára azonban már a felvonulás is keserves megpróbáltatásnak bizonyult.

A lesvetést, illetve lesből való rajtaütés sztyeppei taktikáját mesterien alkalmazó magyar könnyűlovas előőrsök folyamatosan zaklatták a németeket, hol itt, hol ott ütve rajtuk. A pusztító erejű váratlan rácsapások után a magyarok gyorsan felszívódtak, így a nehézkesen mozgó német csapategységeknek esélyük sem maradt az üldözésükre.

Az egyik ilyen rajtaütés alkalmával a Duna jobb partján vonuló bajor seregtest parancsnoka, Theotmár érsek is az életét vesztette. A folyamatos rajtaütések szétzilálták és lelassították a németek felvonulását, elegendő időt biztosítva ezzel a dunántúli magyar törzsszállásokról érkező csapatok gyülekezéséhez és beérkezéséhez.

A riadólánc kiválóan működött, aminek köszönhetően igen gyorsan

40 ezres magyar sereg állt fel a német betörés feltartóztatására.

A régi sztyeppei harcmodort alkalmazó sebesen mozgó magyar csapatok arra törekedtek, hogy még azt megelőzően elbánjanak a németekkel, mielőtt azok egyesíteni tudnák a Duna két partján felvonuló hadoszlopaikat. Források hiányában nem tudjuk, hogy Árpád nagyfejedelem milyen szerepet játszhatott ebben a magyarság szempontjából sorsdöntő jelentőségű összecsapásban, de ha a történészek többségi álláspontját elfogadva abból indulunk ki, hogy a fejedelem a csata idején, vagy nem sokkal az ütközet után halt meg, akkor szinte bizonyos, hogy döntő szerepe volt a fényes magyar győzelemben.

A rajtatütésektől megfáradt és komoly veszteségeket elszenvedett bajor hadoszlop 907 július 4-én fejlődött fel Pozsony alatt. A magyar könnyűlovasság az ősi harcmodorát alkalmazva az első összecsapás után megfordult és színleg menekülni kezdett. A sztyeppei taktikát nem ismerő nyugatiak lépre mentek, így a „menekülő" magyar előhadnak sikerült az őket diadalmasan üldöző németeket becsalogatnia egy két oldalról magaslatokkal határolt viszonylag szűk területre. Miután az összetorlódott bajor sereg beszorult a katlanba, előbújtak a magaslatokon elrejtőzött magyar íjászok, és visszacsapó nyilaikkal pusztító nyílzáport zúdítottak a megzavarodott németekre.

A nyílzáportól alaposan megtizedelt bajorok egymást taposva igyekeztek kijutni a halálos katlanból,

hogy ismét rendezzék a soraikat. Erre azonban már nem került sor, mert a csapdából kifelé igyekvő németekre a katlan bejáratánál felzárkózott magyar könnyűlovasság támadt rá. A szélsebes lovaikon száguldozó, félelmetesen rikoltozó és szablyáikat villogtató magyarok szinte az egész bajor hadtestet megsemmisítették, a Dunán utánpótlást szállító német gályákat pedig a magyar gyújtónyilak égették porrá.

Luitipold őrgróf másnap, július 5-én beérkezett hadteste ugyanarra a sorsra jutott, mint a Theotmár-sereg. Luitipold ugyanis szintén lépre ment; a magyaroknak sikerült becsalogatniuk a Dévényi-szorosba, ahol a seregével együtt lekaszabolták.

A német sereg maradványait egészen Ennesburg várkastélyáig üldözték,

ahová Gyermek Lajos zárkózott be. A magyaroknak ismét csak a színlelt menekülés bevetésével sikerült kicsalogatniuk a várbeli német katonaságot, akiket a nyílt mezőn szinte az utolsó emberig lekaszaboltak.

A szörnyű katasztrófával szembesült Gyermek Lajos kelet frank királynak csak hallatlan szerencse árán sikerült elmenekülnie. A világraszóló pozsonyi diadallal a Magyar Nagyfejedelemség megszilárdította hatalmi helyzetét, beteljesítve ezzel a honfoglalást, Árpád vezér életművét.

Anonymustól és Ősbudavárától Rómer Flórisig és az óbudai téglagyárig

Többséginek tekinthető álláspont szerint Árpád nagyfejedelem 907. július elején, vagyis a pozsonyi csata ideje körül halhatott meg. A honfoglaló magyarok fejedelme ekkor már hatvanéves lehetett, ami az akkori időkben igen magas életkornak számított. A korabeli és igen szegényes forrásokban azonban semmilyen utalást sem találunk Árpád halálának pontos idejére, illetve annak okára, köztük Bíborbanszületett Konstantin 952-ben írt „A birodalom kormányzásáról" ( De administrando imperio) című művében sem, ami az Árpád korához legközelebb keletkezett és legrészletesebb krónika a honfoglaló magyarságról.

De a pozsonyi csatáról írt átfogó történeti munkában, Johannes Aventinus bajor humanista és történetíró korabeli forrásokat felhasználó 1522-ben kiadott Bayrischer Chroniconjában sem esik szó Árpád halálának pontos körülményeiről. Csak a pozsonyi csata és Árpád vélelmezett halálának időpontja után három évszázaddal később P. mester, vagyis Anonymus 1200 körül keletkezett Gesta Hungarorum című munkája említ konkrét dátumot Árpád halálára, illetve ad támpontot a fejedelem temetkezési helyére:„Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak."

Noha Anonymus számos információt ad a honfoglaló magyarságról, illetve az általa a magyarság felmenőinek tartott hunokról,

a krónikás egyes közléseit erős fenntartással, illetve forráskritikával kell kezelnünk.

Anonymus ugyanis a valós történéseket gyakran összemossa a legendákkal. Ilyen például „Attila városa", Ősbuda is, amit a Pilis-hegységbe helyez a krónikás. Az ugyanis teljesen kizárható, hogy az Attila halála idején (i. sz. 453-ban) még a Nyugat-római Birodalomhoz tartozó Pilisben lett volna a hun nagyfejedelem törzsszállása.

Ez a tudománytalan, meseszerű elképzelés a fentebb említett területi problematikán kívül alapvetően ellentmond az Attila udvarában megfordult bizánci követ, Priszkosz rétor részletes leírásának, valamint a sztyeppei nomád hunok táborozási szokásainak is. A titokzatos Fehéregyháza (Alba Ecclesia), az Árpád sírja fölé a magyarság megkeresztelkedése után feltehetően a 11. század elején épült monostor és az azt övező kis település azonban más későbbi Árpád-kori oklevelekben is felbukkan, illetve részletesebben is megemlékezik róla egy 1355-ben I. (Nagy ) Lajos uralkodása idején készített , Óbudát kettéosztó határleírás.

Hunyadi Mátyás egyik, a római pápához írt leveléből tudjuk, hogy az uralkodó Fehéregyházát az 1480-as években a pálos rend birtokába adta. A mindmáig legrészletesebb és leggazdagabb forrásanyagot felhasználó magyar histográfiai munka, Szekfű Gyula és Hóman Bálint ötkötetes „Magyar történet" című monográfiája szerint

a fejedelmet az egykori pannóniai római tartományi központ, Aquincum közelében temették el.

Fehéregyházának a török hódoltsági időkben más kisebb középkori településekhez hasonlóan végleg nyoma veszett.

A szegényes középkori forrásanyag elemzése arra utal, hogy Fehéregyház, és így Árpád valószínűsíthető sírhelye is a mai Óbuda területén, illetve tágabb környékén feküdhetett. A híres magyar régész, Rómer Flóris valamint Henszelmann Imre, továbbá Zsigmondy Gusztáv, Némethy Lajos, Tholt Titusz és Foerk Ernő ásatásai nyomán a Bécsi út és a mai Farkastorki valamint Perényi út közé eső szakaszon kora középkori falmaradványokra, köztük egy 39,5 X 11,5 méter alapterületű templom, és mellette egy kolostor alapjaira bukkantak az egyik téglagyár területén az 1880-as évek elején.

A feltárt romok Nagy Lajos király 1355-ös „határjáró levelére" irányították a figyelmet, mert ez egyrészt a méták (határjelző pontok) között megemlíti Alba Ecclesia-t, másrészt közli, hogy az óbudai ferences minoriták templomának kapuja Alba Ecclesia felé néz, és az óbudai királyi vár előtt haladó nagy út, a Via Magna is Alba Ecclesia-hoz vezet. Az 1882-ben elvégzett feltárást nem követte további kutatómunka.

Egy 18. századi térkép, amely új irányt szabhat Árpád sírjának felkutatásához

Egy, a Magyar Nemzeti Levéltár kamarai levéltárának anyagából 2011-ben előkerült és 1778-ból származó térkép új irányt mutathat az eltűnt rejtélyes Fehéregyház (régiesen: Fejéregyháza) és Árpád fejedelem lehetséges temetkezési helyének beazonosításához. E becses dokumentumhoz tartozik annak a 18. század végén Óbuda és Hidegkút között lezajlott határpernek az anyaga is, amelyhez az igen részletes és precízen megrajzolt térkép készült. Felks Antal térképén a mai Hármashatárhegy vonulatától északkeletre egy nagy kiterjedésű, és a térkép készítésének idején lakatlan bozótos terület szerepel, amit a térkép felső szélén a Bécsi út környéke zár le.

Ebben a mezőben egy halvány szürke színnel kiemelt rommezőt tüntetett fel a 18. századi térképész, amely mellett a „Vestigia ruderum Albae Ecclesiae" vagyis „Fehéregyháza romjainak nyomai" jegyzet szerepel. A térképen ábrázolt rommező azonosításához fontos topográfiai adalék az az útrészlet amely mellé a térképész a „Vestigia antiquae viae Strigoniensis magnae ólim dictae" vagyis „Az egykori nagynak nevezett Esztergom ősi útjának nyomai" megjegyzést írta.

Ennek az útnak a déli irányban elmosódó végén pedig egy "Fons Nussbrindl" néven jelölt forrást tüntet fel a térkép. A térkép megbízhatóságát többek között az is alátámasztja, hogy mivel két község közötti határperben készült, ahol az akkori jogszokás szerint maga az uralkodó mondhatta ki a végső szót, emiatt két hivatalnok is felülvizsgálta és pecsétjével megerősítve hitlestette a térkép pontosságát.

A térkép gondos elkészítését továbbá azok a latin és magyar nyelvű helymegjelölések is alátámasztják, amelyek a középkori településnevek továbbélésének bizonyítékai. Teljesen kizárható, hogy Felks Antal, a térkép készítője ismerte volna Anonymus krónikáját, ami először említette meg a „Boldogságos Szűznek szentelt" Fehéregyházát.

A rommá vált település neve az akkor még fellelhető dokumentumokon, illetve a 18. században még használt középkori eredetű helységelnevezésen alapul. Ráadásul a térkép pontosan lefedi a 13. és 16. század között keletkezett oklevelekben feltüntetett Alba Ecclesia ismérveit.

Hunyadi Mátyás 1480. június 21-én VI. Sixtus pápához intézett folyamodványában, amelyben tudatja a Szentatyával, hogy a pálosokra bízza Alba Ecclesia-t, ugyancsak összhangban van Fehéregyház leírása a Felks-féle térképpel. A régészeti feltárásokban ma már idehaza is nagy sikerrel alkalmazott multidiszciplináris tájrekonstrukciós kutatási módszer az előkerült pontos 18. századi térkép felhasználásával Árpád temetkezési helyének nyomára vezetheti a kutatókat, ha hosszú szünet után újraindítják a honfoglaló nagyfejedelem sírja utáni kutatást. Hiszen nemrég Szulejmán szigetvári türbéjét is sikerült megtalálni.