Forrás: Index | Nagy Attila Károly; Kolozsvári Tímea | 2020.03.07.

Van az angolszász autós újságírásban egy különleges fogalom bizonyos veterán autókra: a "barn find". A megfogalmazás az olyan régi, mégis gyakran meglepően jó állapotban lévő autókra, amik vidéki, jellemzően mezőgazdasági melléképületekből kerülnek elő, miután korábbi tulajdonosuk évtizedekkel ezelőtt ilyen-olyan okokból lemondott a vezetésükről. A barn find szinte mindig valamiféle kincset érő felfedezést takar, olyan különleges automobília-leletet, amiért akár fellelt állapotban is súlyos összegeket hajlandók adni gyűjtők. Ez a kifejezés jutott eszembe, amikor beléptem a tatabányai Első Magyar Veteránautó és Motorkerékpár Múzeumba, ahol Marczis Béla kincset érő, 200 autóból és 50 motorkerékpárból álló magángyűjteményének egy része van kiállítva.

Előre kell bocsájtanom, hogy a Kossuth Lajos utcai múzeum télen zárva tart, sőt, mivel Marczis Béla egymaga tartja fenn a kiállítást és tart benne tárlatvezetést, tavasztól őszig is csak előzetes bejelentkezés után lehet rácsodálkozni a tatabányai autókollekcióra. Az Indexnek is kizárólag az alább következő fotóriport kedvéért nyitotta ki rövid időre a fűtetlen épületet Közép-Európa talán legnagyobb magán autógyűjteményének tulajdonosa, úgyhogy aki kedvet kapna a látogatásra, várjon, míg beköszönt a jó idő.

A tatabányai veteránautó-múzeumban nagyjából két tucat autó és harmadannyi motorkerékpár kapott helyet, ami töredéke Marczis Béla teljes gyűjteményének. A paleontológia iránt érdeklődő, karrierjét geológusként az Eötvös Loránd Tudományegyetem őslénytani tanszékén kezdő Marczis Béla pár évig tudományos kutatóként dolgozott, majd a mikroszkópot nagyítóra cserélte: nyomozó lett, és 36 évig üldözte a fehérgalléros bűnözőket. Volt része bőven utcai akciókban is, amit jobban is szeretett a laboratóriumi munkánál, mert az utcákat járva kedvét lelhette az autók figyelésében is. Az őslénytan iránti érdeklődésnek és az autók szeretetének metszete lett aztán a veteránozás, ami 1973 óta határozza meg végletesen Marczis Béla életét. 47 éve csak gyűlnek, csak gyűlnek a régi járművek, java részük külső helyszíneken, raktárakban, zárt udvarokon várja, hogy a neves gyűjtő műhelyében kiállítható állapotba kerüljön.

Azt írtam, hogy neves gyűjtő, és ha manapság nem is hallani róla sokat, a nyolcvanas-kilencvenes években valóban megye-, sőt országszerte híres volt a tatabányai Marczis-gyűjtemény: rendszeresen jelentek meg róla hírek, tudósítások, riportok, sőt még a tévében is szerepeltek a tatabányai veteránok. Még mielőtt végleg elragadta volna a gyűjtőszenvedély, Marczis Béla kipróbálta magát a technikai sportokban is: egy 1968-ban a Német Demokratikus Köztársaságban vásárolt motorkerékpárral versenyezni kezdett. A versenyszellem vitte talán a veteránozás felé, ami akkoriban nemcsak régi autók felkutatását és újbóli forgalkomba állítását jelentette, hanem rendezvényekre járást, túraautózást és versenyzést is: az 1973-ban elsőként megvásárolt 2000-es Adlert kifejezetten ez utóbbi miatt vette. 

Az Adler után nem volt megállás, Marczis Béla egymás után kutatta föl és vásárolta meg a régi autókat, meg is jegyezték róla, hogy minden évben más autóval jelent meg a veterános versenyeken. Gyűjteménye 15 év alatt akkorára hízott, hogy 1988-ban múzeumi kiállítás megnyitása mellett döntött – azóta van Tatabányán veteránautó-múzeum. Nyugodtan lehet mondani, hogy a Marczis-féle magángyűjtemény bármely közlekedési múzeumnak a becsületére válna, a 60-80 éves autók közt olyan relikviák vannak, mint Latabár Kálmán egykori Pontiac 8-asa, Erwin Rommel német vezértábornagy egyik vezérkari Opelje vagy egy 1935-ben gyártott, favázas Fiat 1500-as.

Az viszont nem titok, hogy elég nagy gondban van a gyűjtemény: a francia főnemesi felmenőkkel büszkélkedő Marczis (a családnév is a márkiné jelentésű marquise magyarításából jött annak idején) ma már nem tud annyi emberi és anyagi erőforrást fordítani az autókra, mint fiatal korában. Hetvenen túl gyakorlatilag magára maradt a hatalmas kollekcióval: fiát nem annyira érdeklik a veterán autók, így Marczis Béla egyedül dolgozik környei műhelyében a restauráláson, és a múzeum fenntartásának jókora terhe is az ő vállát nyomja. Önkormányzati, állami segítséget nem szívesen kér – mivel felesége magas beosztású köztisztviselő, ezért városi, megyei szinten összeférhetetlennek gondolja a támogatás kérését. Pedig, mint mondja, jó lenne, ha legalább az ingatlan fenntartásába beszállna a város, az épületre igencsak ráférne egy alapos felújítás, de legalábbis állagmegóvás.

A gyűjtemény autói közt a barn find állapot ellenére sok a működőképes, egy időben rengeteg – nagyjából hatvan – filmben szerepeltek, gyakran tulajdonosukkal együtt – az egyik amerikai filmben maga Donald Sutherland vezette Marczis Béla egyik Pobedáját. Hogy mi lesz az életműszámba menő gyűjtemény sorsa, nem tudni. Marczis Béla gyakorlatilag minden keresetét és vagyonát ezekbe az autókba fektette, annak idején azzal a jelszóval, hogy szeretné, ha Magyarországon maradnának. Sajnos nem igazán látja módját, hogy miképp karolhatná fel egy hazai közgyűjtemény a kollekciót, hogyan kaphatna használható segítséget a fenntartáshoz, pláne azt tekintve, hogy a budapesti Közlekedési Múzeum is tetszhalott állapotban leledzik legalább 2025-ig. Könnyen lehet, hogy végül mégiscsak elkerül az országból, és fölaprózódik a hatalmas gyűjtemény, ugyanis már két németországi múzeum is érdeklődött iránta. Nem kizárt tehát, hogy Tatabánya – és hazánk – hamarosan szegényebb lesz egy jobb sorsra érdemes közlekedéstörténeti kinccsel.

A tatabányai autómúzeum épületében nagyjából két tucat veterán autó, 12 motorkerékpár, összesen negyven kiállítási tárgy, közlekedési relikvia található. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Egy 1930-as évekbeli Wanderer (Auto Union) W24 bújik meg hátul. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

"Béla három órát késett az eljegyzésünkről, mi másért, mint a kocsiért" – ez talán az első komolyabb napilapos megjelenés a környezetében egyre ismertebbé vált tatabányai gyűjtőről – és feleségéről –: V. Román Marian interjúja a Dolgozók Lapja 1984. szeptember 12-i számában. (Fotó: Dolgozók Lapja, 1984. szeptember 12., szerda / Hungaricana)

A gyűjtemény éke, Marczis Béla kedvence, az 1938-ban Frankfurt am Mainban gyártott, 2 literes, 4 hengeres, 45 lóerős, Ambi-Budd karosszériás Adler 2000-es, ami az előbbi cikkben is főszerepet kapott. A világon összesen három darab maradt fenn ebből a verzióból, ez az egyik, története elég kalandos: 1945-ben lopták el a visszavonuló szovjet katonák Bécsben, Magyarországra jöttek vele, aztán amikor kifogyott a benzin, hátrahagyták. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Van néhány amerikai batár is a gyűjteményben, kettő közülük a múzeumépületben van kiállítva. Egy igazi hazai kuriózum, Latabár Kálmánnak, a 20. század egyik legnépszerűbb magyar komikusának egykori, 1951-es Pontiac Chieftain Eight DeLuxe kocsija is Marczis Béla tulajdonát képezi, jelenleg nem része a kiállításnak. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A megyei napilapban megjelent interjúra felfigyelt a Magyar Televízió: Vitray Tamás sztárriporter is felkereste két héttel később a magángyűjtőt, és akkor futó műsorába, a Csak ülök és mesélek egyik adásába be is került Marczis Béla. (Fotó: Dolgozók Lapja, 1984. szeptember 30., vasárnap / Hungaricana)

A kiállítóterem mögötti raktárban további autók pihennek. Marczis Béla 36 évvel a tévés szereplés után is sokat tud mesélni a gyűjteményében lévő autókról, motorokról. Hetvenen túl is vannak még tervei, bár abban már nem biztos, hogy egymaga véghez is tudja vinni azokat. Teendő mindenestre lenne bőven az autókkal és a múzeummal is. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Egy pazar, 1955-től 1966-ig gyártott Peugeot 403. Ilyen autóval – igaz, egy kabrióval – járt Columbo hadnagy is a tévésorozatban. Mellette egy kortársa: egy kétütemű Auto Union 1000, a háttérben pedig egy Warszawa sínautó. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Gáspár Gusztáv híradása a Dolgozók Lapjában az 1986-os bécsi veteránautós felvonulásról. Mint a cikkből is kiderül, Marczis Béla szívesen járt veterános találkozókra, sőt még versenyzett is autóival. (Fotó: Dolgozók Lapja, 1986. október / Hungaricana)

Az előző cikkben szereplő piros, 1935-ös Fiat Topolino mintha vadonatúj lenne, ma is tip-top patikaállapotban van, a motortérből ebédelni lehetne. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A raktár részben áll például egy Opel Caravan is az ötvenes évekből, aminek emblémája az utolsó szárnyas Opel-logó volt, nem sokkal később váltott a német autógyártó a ma ismert villámra. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

"Adler, Topolino, Chevro' Impala és »kisöccseik«" címmel képes tudósítás a megyei napilapban az 1988-as Múzeumi Világnapról, Marczis Béla magánygyűjteményéről. (Fotó: Dolgozók Lapja, 1988. május 19., csütörtök / Hungaricana)

Egy csinos piros: Düsseldorfban gyártott, háromhengeres, kétütemű, 981 köbcentis, 45 lóerős motorral szerelt 1957-es DKW (Auto Union) 1000 S – eredeti festéssel. Az ötszemélyes nyugat-német autó csúcssebessége 131 km/óra volt. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

"A megszállottak és autóik" című képriport a megyei napilap hétvégi mellékletében, 1991-ben. Balra lent a legendás Topolino. (Fotó: Komárom-Esztergom Megyei 24 Óra, 1991. május 25., szombat / Hungaricana)

Szintén a gyűjtemény ékének számít ez az Opel Kapitän. Az 1938-ban gyártott art déco szépség a második világháborúban megjárta az észak-afrikai hadszínteret: Erwin Rommel német vezértábornagy egyik vezérkari autója volt. Eredeti színe homok és világorbarna, amőbamintás volt, ezt idővel elfedte a későbbi festés. A 2473 köbcentis, 6 hengeres, 55 lóerős autó több angol és amerikai filmben is szerepelt. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Egy eredeti állapotú Csepel 125-ös verseny motorkerékpár 1951-ből. Marczis Béla mottója: "Egy régi járművet fel lehet újítani, de autentikus akkor már sosem lesz." Ennek megfelelően ő sosem alkalmaz modern festést, fényezést a tulajdonában lévő autókon, motorokon, igyekszik mindig korhű, az eredeti, fellelt állapotot tükröző bevonatot kialakítani, vagy azt megóvni a karosszériákon. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Jusztin Tibor 1998. júniusi híradása a gyűjtemény új darabjáról, egy Warszava sínautóról. (Fotó: Komárom-Esztergom Megyei 24 Óra, 1998. június 3., szerda / Hungaricana)

Az 1961-es Pontiac Catalina már igazi izomautó volt: 8 hengeres, 6554 köbcentis, 265 lóerős motorja 200 km/órás csúcssebességre volt képes, mindehhez persze visszafogottnak nem igazán mondható, 20-25 literes fogyasztás párosult. Balra a fentebb említett Warszava sínautó jobb első vaskereke kandikál be a képbe. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Egy klasszikus IFA, a Trabantok és Wartburgok közös őse a kelet-német autógyártás evolúciójában. Az IFA F9-et 1949 és 1956 között gyártották, kezdetben Zwickauban (a Trabantok hazájában), majd később Eisenachban, ahol az F9 alapjain indult meg a Wartburg 311 gyártása. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Marczis Béla hatalmas magángyűjteményének sorsa egyelőre rendezett, noha az autók restaurálása lassan halad, mivel egyedül dolgozik az autókon. Egyébként két német múzeum is érdeklődött már a kollekció iránt, így elképzelhető, hogy idővel elkerülnek Marczis Béla autói Magyarországról. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)