Már korábbi kutatások is találtak hidratációra utaló jeleket a holdfelszínen, különösen a déli pólus környékén. Ezek az észlelések ugyanakkor 3 mikrométeres hullámhosszon történtek, ami problémát jelentett a kutatóknak;
nem lehetett egyértelműen megmondani, hogy az adatok valóban vízmolekulák jelenlétéről tanúskodnak, vagy csak hidroxilmolekulákat tartalmazó ásványokat találtak.
Az amerikai űrügynökség Goddard Űrközpontjának egyik munkatársa ezért 6 mikrométeres hullámhosszon vizsgálta a holdat a SOFIA obszervatóriummal. Ez egy átalakított Boeing 747-es repülőgép, ami a földi atmoszféra felső részében repül, és egy közel 3 méteres teleszkóppal van felszerelve. Távcsője infravörösben tanulmányozza a Naprendszerben lévő égitesteket és a távolabbi objektumokat, így olyan dolgokat is észrevesz, amik az emberi szem számára láthatatlanok.
A SOFIA repülő obszervatórium
Forrás: NASA
A 6 mikrométeres hullámhossz lehetővé tette a vízmolekula spektrális jelének egyértelmű azonosítását.
Kiderült, hogy a víz magas szélességeken, a déli pólusok környékén, valószínűleg vulkanikus eredetű, üvegszerű anyagba, vagy a holdfelszín szemcséi közé van bezárva 100-400 ppm (parts per million, magyarul részecske/milliomodban) mennyiségben – ez azt jelenti, hogy egymillió részecskére ennyi vízmolekula jut.
Szintén a SOFIA adatai alapján sikerült feltérképezni a Holdon az ún. hidegcsapdák eloszlását is. Ezek a kisebb-nagyobb területek elég hidegek ahhoz, hogy az illékony anyagokat (például a vizet) akár évmilliárdokig fagyott állapotban tartsák. A holdi hidegcsapdák mindkét póluson megtalálhatók, kiterjedésük változatos, a legparányibbak csupán 1 centiméter átmérőjűek. Az eredmények szerint a kisebb hidegcsapdák száma jelentősen felülmúlja a nagyobbakét.
