Forrás: Kanadai Magyar Hírlap | 2019.06.26.

Ha már a kormány tudatosan feléleszti az 1919-es ellenforradalom és a fehérterror kultuszát, akkor ideje lenne annak hívnia magát, ami: ellenforradalminak.

Nagy csinnadrattával avatta fel a kormány a VIII. kerületben a ludovikások emlékoszlopát. Ezt az oszlopot még a Horthy-korszakban állították fel, és a második világháborúban semmisült meg (akárcsak az ellenforradalmárok emlékműve. Az oszlop a katonai akadémia azon tanárainak és diákjainak állít emléket, akik az 1919. június 24-én a Tanácsköztársaság megdöntésére indított ellenforradalmi felkelésben veszítették életüket. ” A díszes kőoszlop oldalára a kivégzett ludovikás felkelők nevét vésték fel: Lemberkovics Jenő, Ivándai Karátson István, Mildner Ferenc századosok, Erődy Ödön tartalékos főhadnagy és Pogány Jenő akadémikus,” fogalmaz a Józsefváros című kerületi lap.

„Amikor az ország nagyrésze bénultan vette tudomásul a kiépülő diktatúrát, az élet egyre nagyobb területére kiterjedő terrort, a magántulajdon elrablását, az állami vagyon eltékozlását, az egyházak zaklatását, a keresztyénségen alapuló ezeréves kultúránk alapvető értékeinek megtaposását, egyéni és közösségi jogaink eltörlését, akkor ezek a fiatalok megtették, ami erejükből telt,” jelentette ki Gulyás Gergely az ünnepségen. A jelenlegi hatalom tehát mintha azt a látszatot próbálná kelteni, hogy a diktatúra és elnyomás miatt aggódó, a demokráciáért és szabadságjogokért életüket áldozó szabadságharcos hősök emlékét kívánja ápolni.

Pedig a valóságban a Kádár-rendszer kritikátlan Tanácsköztársaság-kultuszával szemben a mostani rezsim a Horthy-korszak kritikátlan ellenforradalom-kultuszához tér vissza. A történelmi igazságtétel valódi szándékát pedig újra felülírják az aktuális rendszer legitimitását megerősítő emlékezetpolitikai szándékok.

Kezdjük talán azzal, hogy a ludovikás tanárokat és diákokat nem “kivégezték”, mint ahogy a Józsefváros állítja. Fegyveres harc közben estek el, amelyet ők kezdeményeztek. Ezenkívül nem a szabad, demokratikus Magyarországért harcoltak. Az ellenforradalmi puccs ötlete Lemberkovics Jenő századostól származott. Ő már a Károlyi-kormány idején a demokratikus hatalom megdöntésén és a régi, tekintélyelvű rendszer visszaállításán fáradozott. A szó szoros értelmében vett ellenforradalmár volt: idegenkedett a népuralomtól, és katonai diktatúrát kívánt létrehozni a megdöntött Tanácsköztársaság helyén (ha megéli, valószínűleg részt vesz a fehérterrorban). Ebben – naivul – számított a jobboldali szociáldemokrata katonai népbiztos, Haubrich József támogatására, aki alatt a Hadügyi Népbiztosság tanügyi osztályát vezette.

Lemberkovics terve szerint június 24-én az Engels-laktanya 20 ágyúlövéssel jelzi a felkelés kezdetét. Erre a ludovikások elfoglalják a telefonközpontot, a Dunán pedig a hadihajók (monitorok) tűz alá veszik a pártközpontot. A terv szerint Haubrichnak kellett volna gondoskodnia a hidak lezárásáról, a városban található katonai egységek átállásáról és a gyári munkások ellenforradalmi egységeinek megalakulásáról. A terv azonban gyorsan kártyavárnak bizonyult. Haubrich ugyanis nem állt tevőlegesen az ellenforradalmárok mellé. A felvonuló monitorokat a vörös katonák elűzték, az elszigetelt ellenforradalmi egységeket lefegyverezték. Lemberkovicsot, aki az Engels-laktanyában megpróbálta félrevezetni a katonákat (“Haubrich elvtárs nevében jöttünk, megmutatjuk, mi az igazi kommunizmus!”), letartóztatták a vöröskatonák. A Vörös Őrség Zrínyi utcai épületébe vitték, ahol aztán megölték. Az őrök szerint azért, mert ellenállást kísérelt meg, hívei szerint orvul, hátulról lőtték le – az igazságot nehéz kideríteni. Lemberkovicsot mindenesetre a Horthy-korszakban kultikus hőssé avatták. Kultusza nem nélkülözte az antiszemita elemeket, hiszen a legtöbb megemlékező jól kihangsúlyozta, hogy az őt lelövő politikai megbízott zsidó származású volt.

A ludovikás tisztek, bár nyilvánvalóan látták, hogy az ellenforradalmi puccs már a kezdetektől bukásra volt ítélve, mivel a beígért támogatás nem érkezik meg, mégis a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Lehet ezt hősiességnek nevezni. Nem vonom kétségbe, hogy hittek abban, hogy igaz ügyért harcolnak. Azonban úgy látom, hogy egy rosszul előkészített kalandorakcióban értelmetlenül feláldozni egy csomó fiatalember életét nem éppen hősiesség. És bár a ludovikásokat halálig tartó harcra buzdította, a “hős” Bartha parancsnok, az éjszaka leple alatt magukra hagyta növendékeit, és elmenekült az épületből. Menekülés közben, az utcán fogták el a vörösök. Az ostromban három tiszt és egy növendék halt meg. Az utóbbit véletlenül a saját társai terítették le.

Az ellenforradalmi tisztek ráadásul nem csak a saját tanítványaik életét tették kockára, de az ellenük kivezényelt vöröskatonákét is. Tizennyolcat terítettek le az ellenforradalmárok – róluk persze nem szól a mostani megemlékezés. Pedig közülük tizenheten szintén fiatalok, 16-22 éves újoncok voltak, és ők is hittek abban, hogy a hazájukat szolgálják. Többségüket orvul lőtték le, miközben politikai megbízottjuk, Lőwy Béla vezetésével tárgyalni érkeztek a Ludovika épületébe. A katonákon kívül az utcára irányuló sortüzekben számos ártatlan, civil járókelő is megsérült.

Az egynapos ostrom után magukat megadó ludovikásoknak végül a hajuk szála sem görbült meg. Korvin Ottó népbiztos személyesen védte meg őket a lincselni vágyó tömegtől az utcán. És bár sokan halálbüntetést követeltek rájuk, végül egyiküket sem végezték ki – sőt, még csak börtönbüntetést sem kaptak. A kormánypárti sajtó ezt az olasz Romanelli ezredes “erélyes közbelépésének” tudja be. Az ezredes valóban küldött két levelet a ludovikások érdekében. Persze kényelmesebb azzal magyarázni a kegyelmet, hogy arra a vérszomjas vörösterroristák csak az Antant nyomására voltak hajlandóak. Már Stromfeld is cáfolta azonban visszaemlékezéseiben azt, hogy Romanelli miatt tekintettek el a halálos ítéletek végrehajtásától.

A kegyelmet Sinkó Ervin író járta ki, aki, bár maga is kommunista volt, a forradalmi terrort tolsztojánus-krisztiánus alapokon utasította el. Ő győzte meg Korvint, hogy a félrevezetett fiatalemberek kivégzésével csak ártana a Tanácsköztársaság ügyének. Helyette egy átnevelő kurzuson kellett résztvenniük Sinkó vezetésével, büntetésük az volt, hogy Dosztojevszkijt, Szabó Ervint és Ady Endrét kellett olvasniuk. Az olvasmányélményeiket pedig megbeszélték Sinkóval, aki arra buzdította őket, hogy őszintén mondják meg az ellenvéleményüket is. Hogy milyen kölcsönös bizalom és tisztelet alakult ki Sinkó és a kadétok között, arra jellemző, hogy Sinkó még csak fegyveres őrséget sem állított fel a kadétok őrzésére – saját maguk közül választhattak őrt. Amikor aztán győzött az ellenforradalom, két kadét járőr az akkor már körözés alatt lévő Sinkót tisztelegve útjára engedte az utcán. A vörösterror során valóban követtek el kegyetlen gyilkosságokat – de a teljes képhez ez a történet is szervesen hozzátartozik.

A történelemhamisítás az események torz értelmezése és a kényelmetlen tények elhallgatása mellett sajátos logikai ellentmondásokat, valóságos kognitív disszonanciákat okoz a fideszes emlékezetpolitikában. Ilyen például az, hogy miközben a rezsim az 56-os forradalom emlékét ápolja, sőt, annak teljes kisajátítására törekszik (pesti srácok vs. reformkommunisták), addig nyíltan felvállalja a Horthy-rendszer ellenforradalmi hagyományát, sőt, a fehérterrort is. Így valami bizarr módon közel kerül a Kádár-rendszer értelmezéséhez, ami az 56-os forradalmat horthysta ellenforradalomnak hazudta. Mindkét rendszerben közös, hogy szerették volna elhallgattatni a tényt: az 56-os forradalom demokratikus eszméinek és törekvésinek előképét nem a Horthy-ellenforradalomban, hanem az 1918-as őszirózsás forradalomban találhatjuk meg.

Ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba, és kimondani: ennek a rendszernek a maga ideológiájával éppen annyira nincs köze az 1956-os forradalom által képviselt demokratikus eszmékhez, mint az 1918-as forradalomhoz. A legközelebbi szellemi előzménye nem 1956, nem 1989, de még csak nem is a Kádár-rendszer (mint azt sok ellenzéki hibásan hangoztatja), hanem a Horthy-féle ellenforradalom. Az Orbán-rendszer egy velejéig ellenforradalmi rendszer – nevezze is hát magát annak!

Sárosi Péter

A szerző blogja itt olvasható.