Forrás: Portfolio.hu | Bod Péter Ákos, Budapesti Corvinus Egyetem | 2022.06.13.

Hogy gondjaink vannak a pénzünkkel, az nem meglepő, és nem is új. E sorok írásakor a 398,12 forint az euró hivatalos jegybanki árfolyama; aki most vált ki valutát az európai turistaútjára vagy fizet az interneten megrendelt holmijáért, négyszáz feletti átváltással szembesül. Nemcsak kifelé gyenge a forint: ismét két számjegyű a fogyasztói árindex, még az ifjúkoromra emlékeztető árszabályozások ellenére is.

Ami nem új, az a magyar közvélemény európártisága. Ezt megerősíti az Eurobarometer legutóbbi, áprilisi adatfelvétele: a megkérdezett magyarok 69:28 arányban foglaltak állást arról, hogy nekik személyesen jobb avagy rosszabb lenne-e az euróra való áttérés. Az euró erős kétharmados támogatottsága figyelemre méltó társadalmi tény. Növekvő bizonytalanság idején ugyanis a változások iránti fogékonyság csökkenni szokott. Ráadásul a széles társadalmi lefedésű állami média az uniós intézményekkel kapcsolatban leginkább kritikus és negatív tartalmú híreket közöl hosszabb idő óta, az euró pedig az EU hivatalos fizetőeszköze. Az pedig ritkán jelenik meg az állami hírforrásokban, hogy a térség más országai már hol tartanak az euró átvételében. Talán a széles rétegeket elérő – az euróátvétellel szemben szkeptikus – kormánypropaganda is belejátszik abba, hogy amikor a kérdést nem a személyes előny vagy hátrány összefüggésében teszik fel, hanem hogy az országnak jó-e vagy sem az euró átvétele, akkor a támogatói arány „csak” 60:35. De még ez is kétharmadot hozna a nagypolitikában – amely viszont ragaszkodik a nemzeti fizetőeszközhöz.

Az euró iránti többségi támogatás nálunk tehát nem a kormányzati propaganda miatt, sokkal inkább annak ellenére létezik és erősödik.

De nem is az eurózónához való csatlakozás körüli vita érvei szűrődnek le pozitív módon a közbeszédben – hiszen ilyen vita rég nem zajlik nálunk. Aligha tévedünk, ha a korábbinál is egyértelműbb európártiság megnyilvánulásában a forinttal való fokozódó elégedetlenség jelét látjuk.

Az Eurobarometer adatai szerint a magyar közvéleményben a korábbi években is jóval többen voltak az euró átvételének támogatói, mint az ellenzők, vagy akik nem voltak képesek, hajlandók állást foglalni az ügyben: a magyar forint rövid inflációmentes időszakában, 2015-ben is 53:38 arányban gondolták jónak az eurót a megkérdezettek saját személyükre nézve. Az országot illetően is többségben voltak (bár csak 50:45-ös arányban), akik előnyösnek tartották az euróátvételt (Flash Eurobarometer 418, 2015). Most azonban, 2022 tavaszán, a gyorsuló infláció és a 400 forintos határt is átlépő euróárfolyam idején a korábbinál is nagyobb az euró melletti többség.

Az üzleti körökben is hasonló a vélekedés. Mindennapos személyes szakmai tapasztalataimon túl ezt mutatja például a Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara 28. Konjunktúra-felmérése. Ennek egyik kérdése így szól:

A német–magyar kamara gazdasági életünk erősen reprezentatív szervezete, hiszen tagsága különféle ágazatokból, sokféle méretkörből kerül ki. Láthatóan az uniós tagságunk elnyerése idején az akkori válaszadók magától értetődőnek tekintették az euró átvételét mint előnyös, célszerű fejleményt. Majd a 2008-as pénzügyi válságot és az euróövezeti zavarokat követően az euróátvételi várakozások is változtak; a makroadatok romlása nyomán kezdett teoretikus kérdéssé válni az euróövezethez való magyar csatlakozás. Annak sajnos ma sincs realitása, hiszen a belépési feltételek egyike sem teljesül, és ismert módon a parlamenti kétharmad e fontos nemzeti ügyben szemben áll a társadalom minősített többségével. A felmért üzleti körben mégis világosan növekszik azoknak az aránya, akik kívánatosnak gondolják az euró átvételét, noha cégvezetőként alaposan ismerik a mai viszonyokat.

Hogy ez nem egyszerű hangulati kérdés a vállalatvezetői körben, azt megerősíti a felmérésnek azon kérdése is, amely a vállalati működést veszélyeztető kockázatokra irányul. A listán idén tavasszal (csakúgy, mint a múlt őszi felvétel idején) nem meglepő módon az első három helyen az energiaárak, a nyersanyagárak, valamint a szakemberhiány áll; de most a negyedik helyre rukkolt a forintárfolyam ügye.

Még fél éve száz megkérdezettből 19 sorolta az elsőhelyes gondok közé az árfolyamot, most 57 lett az említések száma.

Egyébként is érdekes e széles üzleti kör véleménye: többen említik a jogbiztonsági gondokat, mint a finanszírozási vagy infrastrukturális nehézségeket, és fél év alatt is sokat nőtt a gazdasaságpolitikát problémaként megnevezők aránya – pedig a felvétel még a nyári megszorító csomag bejelentése előtt volt.

Mítosz, hogy jó lenne a leértékelődés

Az árfolyam, mint probléma, előre kerülése mindenképpen fontos adalék. Gyakori a feltevés a laikusok között, de a szakmai körökben is, hogy a külföldi cégek, és legfőképp a nagy német exportőr vállalatok érdeke és szándéka a fő oka annak, hogy minálunk megmaradt a forint, és azt folytonosan leértékelik az itt letelepülő nagyvállalatok kedvéért.

A forint leértékelése, mint hatásos exporttámogató, gazdaságösztönző eszköz azonban sokkal inkább mítosz, mint akár közgazdaságelméleti alapozottságú tétel vagy üzleti döntéseket befolyásoló faktor a mai magyar gazdaságban.

A valutaleértékeléstől várt exportösztönző hatás valóban szerepel régebbi gazdaságpolitikai tankönyvekben, de olyan szerkezetű gazdaságokra vonatkozik az ajánlás, amelyekre az jellemző, hogy homogén termékeket állítanak elő, és a cég dönthet a hazai eladás valamint a kivitel között; e döntési helyzetben tényleg gazdaságosabbá, ösztönzötté válik a kivitel a hazai piaci eladáshoz képest a leértékelést követően – rövid távon és nem mellékhatások nélkül. Nálunk előfordul az ilyen relációs döntés néhány ágazatban (agrártermék, vegyi cikk, építőanyag), valamint a turizmusban is javít a külső ár-versenyképességen a gyenge és gyengülő valuta – amint a Belvárosban vígan söröző brit turisták száma is mutatja.

A magyarországi kivitel döntő részét mégis olyan termékek és szolgáltatások adják, amelyek a globális termelési láncokba épülnek be; a nemzetközileg meghatározott keresletre pedig a magyar fizetőeszköz árfolyamának alakulása nem hat érdemben. A forint leértékelése rövidtávon csupán a magyarországi hozzáadott érték (döntően a helyi munkabér) euróban mért némi csökkenését idézi elő; a nettó exportőrök regisztrálják e költségelem nem tervezett mérséklődését eredménynövelő tételként, de magyarországi letelepedésük, ittmaradásuk és üzleti terjeszkedésük szempontjából ez harmadlagos tényező.

Nem követelik és nem várják el a forint folyamatos gyengítését.

Évek óta leszakadva a régiótól

Ugyanakkor a leértékelődés középtávon azonnali inflációs hatású egy ennyire nyitott gazdaságban. Az infláció zavaró tényező, még akkor is, ha mértéke szerény és kiszámítható lenne. De nem az. A magyar árfolyamrendszer szabadon lebegő, azaz nem leértékelik tervszerűen, versenyképességi megfontolások alapján. Ellenkezőleg: az árfolyam a piaci tranzakciók hatására le- és felértékelődik, mégpedig meglehetősen volatilis módon.

Érdemes az utóbbi évek árfolyammozgásaira rápillantani, bevonva a térség országait. A „békeidőbeli” 2015 elejét kiindulópontnak véve, nézzük meg, hogy miként alakult ez idő alatt a cseh korona, lengyel zloty, román lej és a magyar forint árfolyama az euróhoz – vagy ha úgy tetszik: a szlovák, szlovén, osztrák és német fizetőeszközhöz képest.

Mindegyik valuta meglehetősen volatilis pályán mozgott. Különösen feltűnő, hogy amikor valamilyen komoly sokk lép fel a világban, mint amilyen 2020 tavaszán a világjárvány kitörése, majd 2022 február 24-én az orosz invázió megindítása, ezek az egyenként kis nemzetközi súlyú valuták mennyire megszenvedik nagy árfolyam-leértékelődés formájában a negatív híreket (a román fizetőeszköz itt kivétel, mert másfél éve menedzselik az árfolyamát). Válságkezelésre különösen nem alkalmas egy egzóta: külön gondot okoz nagy és hirtelen árfolyamesése, fejtörést okoz a jegybanknak, hogy miként nyugtatgassa a nemzeti valuta árfolyamesése miatt aggódó vállalatvezetőket, a lakosokat és a vagyonuk kimentését latolgató pénzembereket.

Ám látható trendhatás is: a cseh korona az időszakos ingadozások ellenére ez idő alatt szépen erősödött az euróhoz képest, az utóbbi időkig a kiindulási értékhez képest 10-13 százalékkal. A másik három valuta gyengült. A lengyel zloty ebben a fordulatos időszakban az euróhoz képest a plusz 5 és mínusz 5 százalékos tartományban mozgott, és most az utóbbi értéken található. Náluk tehát üzleti kalkulációs szempontból még menedzselhető árfolyamkockázatot okoz a saját valuta léte, szabadon lebegő árfolyamrendszer mellett is. A román fizetőeszköz is devalválódott az euróhoz képest, eleinte öt százaléknyit négy év alatt, majd idővel a kiinduló időponthoz képest tízszázalékos leértékelődésnél egyfajta rögzítést vállaltak a monetáris hatóságok.

Külön eset a magyar forint: értékének 20-25 százalékát vesztette el hét esztendő alatt – komoly kilengések mellett.

Egy kis játék a számokkal: 2015. január 5-én 319,14 HUF/EUR volt a hivatalos árfolyam, így 24,7 százalékos értékvesztést szenvedve jutottunk el a 398,12-es kurzushoz 2022. június 10-ig.

• Ha a román devalvációs pályát követtük volna, akkor most 350 forint körül lenne az eurókurzus.
• Ha a lengyel zloty arányában tendált volna lefele az árfolyamunk, akkor 337 forintot kellene fizetnünk most egy euróért: ilyen kurzus mellett a világpiacon megdrágult dízel, rönkfa és acél ára sem lenne annyira riasztó.
• A cseh valutapálya követése esetén az árfolyam úgy 290 forint lenne – ami persze most a frászt hozná az exportőrökre. Illetve nem tudjuk, hogy mi lett volna ennyire más árfolyam- és inflációs pálya követése esetén; a cseh gazdaság meglehetősen válságállónak bizonyult erősödő valutaárfolyama mellett is.
• Egy ország még bevonható a kalkulációs játékba: ha a szlovák árfolyampályát vesszük (amelynek fel- illetve leértékelődése ez idő alatt definíció szerint zéró volt), a június 10-i euró-árfolyamunk 319 forint lenne, mint volt bő hét éve.

Ami tehát gond a forinttal, az nem kevesebb, mint annak belső vásárlóereje és külső értéke. Inflációs természetét nem indokolja az olyan mértékű gazdasági növekedési többlet, mint amit Románia vagy Lengyelország produkált. A gyengülő forint gazdaságpolitikai eszközként nem volt képes szolgálni a külső dinamikát, ez látszik az exportrészarányunk alakulásán – ám ez nem is meglepő a globális hálózatokba kapcsolódásunk mai viszonyai között.

Pénzügyi instabilitási tényezőként kihat a magyar állam kockázati besorolására: a mostani hitelminősítés közepes (BBB, a leggyengébb a visegrádi térségben); ennek kellemetlen következményei most kezdenek megmutatkozni a devizahitelek felvételekor. A magyar piacméret, gazdasági erő a legkisebb a bemutatott másik három, nemzeti valutát használó térségbeli ország között. Eleve kevés gazdasági érv szól ilyenkor a monetáris szuverenitás megtartása mellett.

Ez most a helyzet. Nyakunkon maradt a forint, és azzal az árfolyamkockázat és kamatlábkockázat, valamint az inflációs hajlam. Úgy ráadásul, hogy még euróátvételi céldátum sincs a láthatáron, ami nem is csoda, mert ma messzebb vagyunk az érvényben levő belépési feltételek teljesítésétől, mint valaha. A következő időszak nagy kérdése, hogy a lakosság és az üzleti világ miként alkalmazkodik majd ahhoz a problémához, amelynek a neve: forint. 

Címlapkép: Getty Images