Forrás: Kanadai Magyar Hírlap | 2017.12.22.

A civilek, illetve a civilek szervezetei kapcsán olyan kommunikációs nyomás alakult ki az elmúlt hónapokban, illetve években, hogy néha a vízcsapból is az folyik. Ha kiderülne, hogy valamelyik civil szervezetnek köze van a lakossági vízellátáshoz, akkor különösen. Néhány kormányhívő pedig talán szomjan is halna. Inkább.

Mert a kormány szerint minden civil bűnös. Kivéve azokat, akiket ártatlannak neveznek ki. Természetesen vezéri ellenjegyzéssel. Elvégre nagy történelmi elődök mutatják az utat. Abba az irányba, hogy az a bűnös, akit annak neveznek ki. Amiből az is következik, hogy az az ártatlan, akit a hatalom annak tekint. A legtöbb civil szervezet nem tartozik az utóbbi kategóriába. Egyébként érthetően nem tartozik oda. A civilek ugyanis valóban bűnösök. Néhány szempontból mindenképpen. Akkor is, ha azokat tekintjük civileknek, akik valóban azok. De akkor is, ha a társadalmi szervezetek tagságát, aktivistáit tekintjük annak. Mely utóbbi leszűkítés a Fidesz megszólalóinak igen kedves, ám igen ostoba megoldása a kollektív bűnösség „megszemélyesítésére”. Annak érdekében, hogy a valós tartalmat szétmaszatolják, és az „ügyeletes ellenség” képét rájuk testálják. Az, hogy olykor maguk a szervezetek, és az azokat támogató média is él ezzel a beszűkítéssel egy nem kevésbé ostoba befekvés a kormány kommunikációjának, igencsak prokrusztészi, ágyikójába. Mert a társadalom alapvetően a civileké. Kellene, hogy legyen.

A civilek egyfajta bűnössége azonban még a szélesebb értelemben is megáll. Legfőbb bűnük talán a megvezethetőség, illetve a kényelemszeretet. De nem is annyira a kényelem szeretete, mint a kockázatkerülés. Ugyanakkor ezek a jellegzetességek annyira általánosak, hogy a hatalom szinte minden korban számíthat ezekre a jellemzőkre. Az, hogy az emberek tömegben buták, az olyan közismert, hogy szinte minden populista népszónok ki is használja a tömeggyűlések adta lehetőségeket. Az sem tekinthető különlegesnek, hogy még az aktívabbak sem igazán szeretik a „balhékat”. A hatalom ténykedésével szemben elégedetlenek többségének is szimpatikus szervezés az, amelyik lehetőséget ad némi ökölrázásra, de amelyik nem torkollik olyan akciókba, amelyben az ökölrázók esetleg be is azonosíthatók. A hatalom ezt a hatást is szívesen kihasználja, ha teheti. Korábban, a technikai lehetőségek egy alacsonyabb szintjén, nem véletlenül terjesztették el szívesen a beépült megfigyelőkről szóló „híreket”. Amely kommunikációs húzás sokszor akkor is hatott, ha utólag az ilyen híresztelések jó része üres fecsegésnek, legendának bizonyult.

Manapság a legendagyártásra sincs rászorulva az, aki az említett hatással élni akar. A térfigyelő kamerák jól láthatóak, a mobil távközlési eszközök pedig köztudottan bemérhetők. Bőven elég annak a képzetnek a kialakítása, illetve fenntartása, hogy kialakítható egy megfigyelési adatbázis. Amely képzeteket néhány demonstratív hatalmi kiszólással, -akcióval meg lehet erősíteni. Aztán hagyni, hogy hasson. Ha sikerül ezt még néhány olyan tüntetéssel is megfejelni, amelyben esély sincs a vezető spontán kiválasztódására, akkor eljutunk ahhoz a társadalmi fásultsághoz, amelyet ma nap, mint nap tapasztalhatunk. Ebben a szervezők felelőssége elévülhetetlen. Azoké, akik aztán cserben is hagyják a tüntetésre hívottakat, azoké különösen. Azonban ezért a hatalom aligha tekintene rájuk bűnösként. Elvégre az orbáni vezetés érdekeit aligha lehetne ennél jobban szolgálni.

A civil szerevezetek jó részét nem is ezért tekintik bűnösnek. Azért sem, hogy Soros, vagy bárki más, alapítványai járulnak hozzá a tevékenységükhöz. Az egész sorosozás ebből a szempontból szimpla szemfényvesztés. Annak érdekében, hogy a lóláb kicsit kevésbé fityegjen ki, és a személyhez kötöttséggel az említett egyszerűsítést is meg lehet oldani. Amelyre nagyon is rá vannak szorulva a hatalom részéről. Ellenkező esetben, az egyedi estek kommunikációjával egy sor olyan kérdést kockáztatnának, amelyre nincs a vezér nagyszerűségét kicicomázó válasz. Márpedig a civil szervezetek eredendő bűne a hatalommal szemben éppen az, hogy kikezdik a vezér tökéletességének a képzetét. Azzal, hogy olyan kérdéseket visznek a nyilvánosság elé, amelyekre a válasz nem támasztja alá azt a tökéletes országképet, amelyet a Fidesz, illetve a kormány szószólói szeretnének sugallni.

Ha ugyanis a hatalom gyakorlatilag állatként akarja kezelni a menekülteket, akkor ezt a képet igencsak rombolja, ha a háborús övezetből érkezett kismamát, gyermeket, és általában az embert mutatják be. A személytelen „migráncsot” ugyanis bárki képes utálni, és alávetettnek tekinteni. Az éhező, rettegő, fázó gyermek azonban nehezen azonosítható a rettegett terroristával. Az összemosás alapjaiban leplezi le kormány embertelen politikáját. Ez a lelepleződés pedig veszélyes lehet a hatalomra. A civilek elleni hadjárat tehát valójában a hatalom immunválasza az igazság kiderülését ígérő kommunikációs „fertőzésre”. Nem csak a menekültek ügyében, hanem szinte mindenhol, ahol megy a sorosozás és civilezés.

Tulajdonképpen az utóbbiak szinte lakmuszpapír-szerűen jelzik, hogy hol van nagyon nagy gáz az országban. Ahogy az ételosztások sorai is jelzik, hogy az országban nagy a szegénység, és az éhezés korántsem csak „rossz szokás”. Bármennyire is nyomult ezzel Harrach annak idején. A „immunválasz-jelleg” azonban azt is jelzi, hogy a kormány ellenséges fellépése annál erősebb lesz, minél közelebb kerülnek a civil szervezetek a valós képhez, a munkájuk szükségességének, valóságosságának demonstrálásához. Mert ezt a bűnüket magukban hordozzák. A hatalom szemében.