Emlékszünk még, hogyan zajlott négy évvel ezelőtt az ötödik Orbán-ciklust megkezdő alakuló ülés az Országházban? Ugye, hogy nem. De régen volt az is, hogy ilyen reményt sugárzó légkör vette volna körbe a Parlament épületét, amely az elmúlt hosszú években a jogtiprás, a törvényre emelkedő törvénytelenségek, a hazafiság hamis égisze alatt működő korrupció és a megdönthetetlen hatalom helyszíne volt.
Nem véletlenül mondta szombaton a Kossuth téren Magyar Péter, hogy a Parlament „az elnyomás, a hatalmi gőg, a kivagyiság szimbóluma” volt, ám most visszavették a magyarok. Ezt a történetet nem pártközpontokban, nem propagandagépezetek írták: „Ti írtátok munkával, hazaszeretettel, reménységgel, aggodalommal, eltökéltséggel és derűvel. Ez itt most a ti rendszerváltásotok, a ti hazátok, a ti Országgyűlésetek.” Azt is hangsúlyozta, hogy a magyar embereket az előző kormány arra akarta tanítani, hogy „csodák nincsenek, hogy a háború a béke, a szabadság a szolgaság, a tudatlanság erő, és aki másképp gondolkodik, az kevésbé magyar, az kevésbé értékes, kevésbé része a hazának.”
„Minden magyar embert képviselni fogunk, de ehhez ti is kelletek” – tette hozzá. Arra buzdított mindenkit, hogy alapítsanak szigeteket, szervezzenek helyi közösségeket, ismerjék meg egymást, legyenek kíváncsiak egymásra és Magyarországra.
Május 9-én miniszterelnökké választották az Országházban Magyar Pétert. A Tisza Párt első embere alig több mint két éve ment neki egykori pártjának, a Fidesznek, és ez idő alatt olyan mozgalmat, majd pártot indított, amely most már a magyar választók hetven százalékának bizalmával bír.
Élőben láttuk
Magyar Péter sikerére sokféle magyarázat született, de az is újdonság a működésével kapcsolatban, hogy pártjával a radikális részvételiséget hirdeti és szinte minden lépését kamerák követik. Ez az a kormányváltás, amelynek szinte minden mozzanatát élő adásban követhettük végig: a NER bukása nemcsak politikai, hanem médiaélménnyé is változott. Ennek már Magyar első Partizán-interjúja is része volt, amelyet azóta 3 millióan láttak, a műsor pedig hol a bulvár, a trash és a valóságshowk műfaji elemeit hordozta, máskor pedig epikus méreteket öltött – egészen addig, hogy Magyar Péter szombaton három nagyfia, családja és 140 tiszás képviselőtársa mellett megjelent a Parlament lépcsőjén. Az élőben közvetített kampány része volt az epizód a gyerekotthon előtt („Vége van, kicsi!”), a Nagyvárad tartó, reggeltől estig sugárzott El Camino, az országjárások, Szabó Bence nyomozó és Pálinkás Szilveszter százados kitálalása, Orbán Viktor leolvadása és ukránellenes kiabálása, a mémvideók, több millió szelfi, a beígért „hálószobafelvétel”, a hamisított és félelemkeltő AI-videók és Szijjártó Péter kínos hangfelvételei. Aztán április 12-én a Tisza akkora kétharmadot kapott, hogy alig bírta hazavinni, de még azon az estén láttuk Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszterjelölt táncát, amely bejárta a világot. Amikor Magyar Péter találkozott Sulyok Tamással (akinek azóta is lemondását követeli), egy egész ország láthatta, hogy a szomszédos Karmelita erkélyén a kudarcot valló Orbán Viktor egy papírba jegyzetel. Magyar Péter igazi 21. századi médiaélményként tálalta a rendszerváltást, de a közösségi média korában ez már azt is jelenti: milliók érzik úgy, hogy maguk is részt vesznek benne.
Lehet, hogy ez egy olyan forradalom, amit közvetít a televízió? A New York-i jazzköltő, Gil Scott-Heron protesztdalából származó mondás szerint „a forradalmat nem közvetíti a tévé” (revolution will not be televised) – és most mintha mégis.
Kinyílt a Parlament kapuja
Miután Magyar Péter elmondta csaknem 70 perces miniszterelnöki beszédét, amelyben lemondásra szólította fel Sulyok Tamást, és bocsánatot kért az előző rendszer áldozataitól, az új kormány kisétált a Kossuth térre. Ez nem az a feszült várakozás volt, amikor még nem voltak élő közvetítések – ennek a napnak minden percét látták a Kossuth téren, ahol reggeltől kivetítőkön lehetett nézni az alakuló ülést. A Parlament, ahonnan eddig éjfél előtt benyújtott törvények érkeztek, és ahonnan pár négyzetméternyi résztől eltekintve szinte kitiltották a sajtót, ismét kinyílt az emberek előtt.
A Kossuth téren ifjabb Balázs Elemér a Szózat parafrázisát játszotta, a vörös szőnyegen Magyar Péterrel a fiai is vonultak, ahogy a többi miniszterjelölt és képviselő családja is ott volt a kivonulók között. Az őrség a miniszterelnök engedélyével felvonta a zászlót, a Honvédség központi zenekara a Rákóczi-indulót játszotta, közöttük szorgalmas és fürge kamerások sürgölődtek: a jelenetet bizonyára újravágják majd az Utódlás főcímének stílusában. De csak nem én vagyok az egyetlen, aki, miközben ott voltam, úgy éreztem, mintha egy film végét látnám. Nem véletlenül vált a kormányváltás egyik legtöbbet idézet mémjévé a Scorsese-től eredő „abszolút filmszínház”.
Az elmúlt két év kampánya sokat kivett mindenkiből. Nemcsak Magyar Péterből és kampányfőnökéből, a civil életbe visszatérő Tóth Péterből, akik három órákat aludtak, és több száz településbe szerveztek országjárást. Nem csak a sajtóból, a civil szervezetekből, a Tisza-szigettagokból, akik kopogtattak, szórólapoztak, nem csak az emberekből, akik úgy érezték, a hazájuk megmenekül vagy odavész ebben a választásban. Az Orbán-rendszer sajátossága volt, hogy a politikát totálissá tette, a polgárokat ideológiai csatákra kényszerítette egymás között, benézett a hálószobákba, a tantermekbe, a mozikba, a színházakba. Magyar Péter mozgalmában viszont csakis az összefogásról, az ország újraegyesítéséről beszéltek, még annak az árán is, hogy így el kellett kerülniük kényes vagy vitás kérdéseket. Ez az idegőrlő kampány a végén szinte világméretű történetté bővült, amikor a Fidesz újraválasztását az oroszok meg az amerikai alelnök segítették, Európa pedig tűkön ülve várta, hogy vajon visszatérhet-e Magyarország az unió hasznos tagjaként. Orbán poloskázása, a titkosszolgálati műveletek, a fenyegető retorika, a háborús propaganda folytán ez a választás tényleg minden eldöntő csatává fajult.
Legyen tánc!
Mit lehet azután tenni, hogy a vihar elült? Ha Magyar Péter stábját kérdezzük, azt mondják: legyen tánc. (Ez is mémeredetű szlogen, Füzesabonyból.) Lehet, hogy igazuk van, és
ezt a rengeteg feszültséget ki kell ugrálni.
Az is lehet, hogy ez a kormány- vagy rendszerváltás tényleg valamiféle forradalom, hiába közvetíti a televízió. Oláh Ibolya ismét a Magyarországot énekli, pedig korábban azt mondta, nem akarja, nem tudja őszintén énekelni már, annyi keserű élményt szerzett itt. Presser Gábor a Neked írom a dalt című örökbecsűjét adja elő, Wunderlich József és a többiek A Pál utcai fiúk slágerét.
Amikor a zászlófelvonási ceremónia után megnyitották a lépcső előtti területet, százak szaladtak be a Parlament elé – és mintha csak filmszereplők lennének, a téren futkározók rögtön részeivé váltak a forradalmi hevületnek.
Aztán megjelenik a londoni énekesnő, Jalja pedig elhozta a The Hangin’ Tree című számát, amelyre Hegedűs Zsolt olyan mémértékűt táncolt április 12-én. Hegedűs most is vállalta, hogy megtáncoltatja a tömeget – hogy jó egészségügyi miniszter lesz, azt csak remélni tudjuk, egyelőre csak annyi biztos, hogy ő maga remek formában van és jót akar.
Fotó: MTI/Vasvári Tamás
De a többiek is: a Tisza Párt hatalomátvételével a sokat emlegetett fiatalítás is végbement a magyar politikában, immár nincs valódi ellenzéke az ügynökakták megnyitásának. „Végülis most mennek ki az utolsók, akiket a kommunisták itt hagytak nekünk” – mondja a téren egy férfi tiszás pólóban.” De a Tiszát tiszta erőként is látják a szimpatizánsok, az újoncokban garanciát látnak arra, hogy az új hatalmi struktúrát nem a korrupció és egy propagandagépezet tartja össze. Hanem a meggyőződés, hogy ez rendszerváltás volt.
Éjjel Magyar Péter még megmutatta, hogy DJ-zni is tud, és a Kossuth téren Az éjjel soha nem érhet véget című Soho Party számot is bedobta a mixbe.
Magyar Péter alighanem sokakat meglepett azzal, hogy miniszterelnöki beszédében is ugyanolyan kérlhetetlen volt, mint korábban, és talán most már azok is elhiszik, hogy a Tisza nem csak hangoztatja, tényleg szeretné számonkérni az előző kormányt a bűneiért. Hogy működni fog-e a Tisza-szigetek befolyásoló ereje, és Magyar tényleg kikéri és meghallgatja-e a nép véleményét, amelynek egysége nagy, de törékeny, a jövő zenéje. De ha továbbra is nyitva áll az Országház, ahol zenélhetnek hátrányos helyzetű gyerekek, válaszolnak a sajtónak és nem a magyarok kifosztására születnek törvények, akkor jó irányba haladunk. Ha ezt úgy lehet megcsinálni, hogy a forradalmat a tévé is mutatja, meg úgy, hogy mi is egy film szereplőinek, egy közösségi médiaélmény átélőinek, a valóság alakítóinak érezzük magunkat – ám legyen.
Magyar Péter mozgalmát és választási győzelmét alighanem sokan fogják majd tanulmányozni. Meg fogják állapítani, hogy találkozni kell a választókkal, el kell végezni az aprómunkát, mémesíthető, tévés pillanatokat kell teremteni, jól kell beszélni, hősöket kell teremteni. Hogy a Tisza-recept működhet-e Európában vagy az Egyesült Államokban, azt nem tudjuk. Akik a Kossuth téren ünnepeltek, úgy érezhették: ez csak velünk, csak itt történik.
Az Orbán-rendszer az elmúlt években sokszor megpróbálta ugyanezt: showműsorrá alakítani a politikát, Megafonnal, propagandával, megvett lapokkal uralni a nyilvánosságot. Az Orbán-korszak nagy Netflix-sorozatában a migránspánik, a járvány, a félmilliós Békemenet, a disznóvágások és a pöffeszkedő kioktatás jelentett filmes fordulatokat. A Tisza Párt nagy történetének közepén viszont a nyilvánosság széles tárása áll: az a jelmondat, hogy „Ne féljetek”, az az elképzelés, hogy szabad beszélni, szót emelni az igazságtalanság ellen, felvállalni a politikai szerepet. Ha egyszer a Tisza Párt is inkább a nyilvánosság bezárása, a hallgatás szégyene mellett lenne érdekelt, akkor az „abszolút filmszínháznak” – a nyíltságra, bátorságra alapozott rendszerváltásnak – is vége szakad. Tartson még sokáig a film.
