Írásom tárgya nem vallási ellentétek szítása, csupán egy hazánkban, a jelenlegi kormányzat által gyakorolt módszertan történelmi-vallási hátterének megvilágítására tett kísérlet.

A mai magyar kormányzat úgymond ideológiai alapja a római katolikus felekezet, amint ezt a KDNP nevű pártféleség mint koalíciós partner jelenít meg. Ezzel a ténnyel úgy vélem, a legtöbb magyar politikus és gondolkodó ember tisztában van. Azzal viszont már kevesebben vannak képben, hogy e felekezet milyen történelmi gyökerekkel rendelkezik, s ezek folyományaként milyen motívumok állnak tetteik mögött, s az sem nagyon ismert, hogy amiképpen a leopárd sem tudja levetni a foltjait, a katolicizmus teológiája, működési struktúrái és reflexei alig változtak az elmúlt kb. 1700 évben. A mai észak-amerikai és európai emberek túlnyomó többsége köztudatában ez csak egy vallás a sokból, igaz régebb óta van jelen, mint a többi keresztény irányzat, szép katedrálisokat épített, jelentős műalkotások kötődnek hozzá, karitatív tevékenységet végez és vallási rendezvényeik pompázatosak és méltóságteljesek. Azt is tudjuk, hogy a katolikus kápolnák, templomok, székesegyházak Európa legnagyobb részén falvaktól a városokig mindenütt meghatározzák a látképet.

Ezek köztudott tények, mint ahogy az is, hogy a középkor hajnalán az írástudatlanságba süllyedt Európában az akkor egyetlen és egyetemes – katolikus – egyház volt a megmaradt kultúra és írásbeliség őrzője. Még Nagy Károly császár is, aki a IX. században az Atlanti-óceántól a Dunáig uralta Európát, csak nehézkesen tudott írni-olvasni, udvaráról nem is beszélve. Ez a kulturális és politikai fölény a római felekezet számára azt eredményezte, hogy az európai uralkodók nélküle és ellenében lényegében a kisujjukat sem tudták mozdítani. Még akkor is csak nehezen, amikor főleg a későbbi német-római császárság egyes uralkodói a saját szájuk íze szerinti pápákat ültették Szent Péter állítólagos trónjára. A trón és az oltár szövetsége századokon át kiválóan működött. A tudás birtoklása több mint ezer éven át egyben oktatási egyeduralmat is jelentett, amire a katolicizmus mindig is gondosan ügyelt. Nem véletlen, hogy jelenlegi kormányzatunkban is katolikus kézbe került a teljes képzési rendszer. Az oktatás által ugyanis úgy lehet az iskolai évek során gondolkodási mintákat beépíteni az emberek fejébe és lelkébe, hogy később, felnőttként, ösztönösen azok motiválják tetteiket és gondolkodásmódjukat. A római egyház soha nem a pillanatnyi politikai-gazdasági állapotok alapján hozza döntéseit. Évezredes tapasztalatai vannak az emberi gondolkodás befolyásolásában, s amit ma vet, pontosan tudja, hogy húsz-harminc, vagy száz év múlva bőségesen le fogja aratni. Ebben óriási előnyük van az ún. világi iskolarendszerekhez képest. De térjünk vissza egy kicsit annak mozaikszerű és rövid fölvázolásához, hogy Európa és a világ mit köszönhet a római katolikus felekezet létének.

A középkori Európa a VII. századtól kezdve de facto a katolikus vallás vezetése alatt egyesült. A római felekezethez kötődik a nyugati civilizáció egyesített haderejének első igazán sikeres, idegen földrészen végrehajtott katonai vállalkozása is, mely 1099-ben jutott el csúcspontjára, amikor elfoglalták a “levantei Babilont” és fővárosát, Jeruzsálemet. 1099. július 14-e a “nagy vérfürdő” napjaként vonult be a Szentföld krónikájába. Ezen a napon a győztes keresztes seregek szinte teljesen kiirtották az elfoglalt Jeruzsálem lakóit: zsidókat és muzulmánokat, akik addig viszonylagos békében éltek egymás mellett. A mészárlás után pedig a magukat kereszténynek tekintő győztesek a Szent Sír templomban celebráltak hálaadó misét. A keresztes háborúk története hű tükre a vallás motiválta emberi cselekedetek szélsőségeinek: egyszerre raboltak és imádkoztak, gyilkoltak és ájtatos körmeneteken vettek részt, öltek, zsolozsmáztak és rémuralmat gyakoroltak, mindezt egy felsőbbrendűnek hirdetett elhivatottság jegyében. Persze nemcsak a Tengerentúlon (így is nevezték a Szentföldet) voltak keresztes háborúk: 1208-ban III. Ince pápa keresztes háborút hirdetett a dél-franciaországi katarok, vagy albigensek ellen, akik szintén kereszténynek vallották magukat. Az egyházfő parancsba adta, hogy válogatás nélkül gyilkolják le az összes “eretneket”. Az eredmény felperzselt föld és legalább 50 ezer halott volt.

Ugyanakkor tény az is, hogy a XV. században, nem sokkal Amerika fölfedezése után a római felekezet mozgósított a török hódítás ellen, s az amúgy antiszemita Kapisztrán Szent János inkvizítor, akinek kezéhez sokezer ember vére tapad, bejárta fél Európát, hogy mozgósítson a török hódítás ellen. Nándorfehérvár ostromakor pedig tüzes szónoklatai hatására a védők kitörtek a várból, megfutamodásra késztetve az ostromló törököket, Hunyadi Jánosnak örök hírnevet szerezve. A pápa rendeletére pedig egész Európában azóta harangoznak délben. Ugyanennek az évszázadnak a végén kezdődött meg Amerika meghódítása, melynek következtében Közép-és Dél-Amerika spanyol és portugál uralom alá került. 1494. június 7-én VI. Sándor pápa szentesítette a tordesillasi szerződést, mely az Európán kívüli, újonnan fölfedezett területeket osztotta fel Spanyolország és Portugália között.

A spanyol-portugál gyarmatosítás teljesen megváltoztatta Közép- és Dél-Amerika arculatát. Nem véletlenül nevezik ma Latin-Amerikának a Földnek ezt a részét, a latin rítusú kereszténység után. Az őslakos, az európaihoz képest semmivel sem elmaradottabb, fejlett civilizációk: inkák, maják, aztékok, stb. gyakorlatilag eltűntek. Lényegében eltűnt a nyelvük, építészetük, vallásuk, hagyományaik, vagyis mindaz, ami egy népcsoportot civilizációvá emel. A hódítók bő száz év alatt a teljes kontinensen meghonosították saját nyelvüket, (katolikus) vallásukat, építészetüket és gazdasági rendszerüket. Ez a teljes nyelv- vallás- és kultúracsere, melyet a hódítók az egyház támogatásával és katonai erővel vittek véghez, ekkora méretekben példátlan az emberi történelemben. Ezt az is lehetővé tette, hogy az amerikai földrészen a hódítók technikai fölényüknél fogva szinte minden ellenállást megtörtek, szabaddá téve vallásuk előtt is az utat.

Mindeközben Európában dúlt az inkvizíció. Igaz, már korábban létrejött, de csúcspontját a XV-XVII. században érte el. Máig sem tudható pontosan, hogy tevékenysége hány millió ember halálát okozta. Amikor a reformáció elkezdett terjedni, szintén bevetették a Szent Hivatalt az új eretnekség megfékezésére. Amúgy Rómában mindmáig létezik az inkvizíciós hivatal jogutódja, csak más néven: Hittani Kongregáció. Feje, amíg pápává nem választották, Ratzinger bíboros volt. Persze ez az intézmény ma már nem az eretnekeket üldözi, hanem fő feladata a katolikus tanítások tisztasága fölötti őrködés, tehát egyfajta oktatási főhatóság.

A XVII. századra a protestantizmus jelentősen előretört. Nem kis mértékben azért, mert egyre több országban fordították le nemzeti nyelvre a Bibliát, megjelent a könyvnyomtatás, s a mai szóval “közművelődés” monopóliuma kezdett kikerülni a római felekezet kezéből. A bibliai világkép elterjedésével pedig milliók előtt vált nyilvánvalóvá, hogy a katolicizmus nem azonos azzal a kereszténységgel, amit a Szentírás mutat be. A protestantizmus elterjedése váltotta ki 1618-ban a harmincéves háborút, mégpedig egy tragikomikus eseménnyel, melyet még gimnazista történelemóráimon jegyeztem meg.

Csehország akkoriban a Német-Római Birodalom tartománya volt. Az országot Prágából a katolikus helytartó irányította, ám a cseh rendek és a nép javarészt protestáns hiten volt. II. Ferdinánd császár trónra lépése után fel akarta számolni az addigi vallási türelmet a tartományban, s a helytartónak kiadta, hogy vonja vissza a protestánsok privilégiumait. A cseh rendek képviselői kihallgatást kértek a helytartónál, majd miután az fogadta őket, a helytartót és embereit rövid úton kihajították a palota ablakából. Az áldozatoknak szerencséjük volt, mert egy paraszt szénásszekerével pont az ablak alatt “parkolt”, így senkinek nem esett baja, ám ez az esemény egy példátlan erőszaksorozatot váltott ki Európában, de főleg a Német-Római Birodalom területén. A háború 30 éven át dúlt és “Európa első világháborújaként” ment be a történelmi köztudatba. Áldozatainak száma több volt, mint 10 millió, egész országrészek elnéptelenedtek, a birodalom teljes lakosságának kb. egyharmada pusztult el. Mindez vallási okokból történt, s kiváltó oka a protestantizmus visszaszorítása volt. 1648-ban azután a vesztfáliai békével – legalábbis a Német-Római Birodalom területén – létrejött a katolikusok és protestánsok többé-kevésbé békés együttélése.

Nem így történt viszont a Habsburg-birodalom keleti felében, Magyarországon. Hazánkban ekkorra a lakosság és a nemesség nagyobbik része protestáns volt, s a Habsburgokat mit sem zavarta, hogy birodalmuk nyugati felében vallásbéke van, ugyanis ahogy a birodalom hadai a század utolsó harmadában szorították ki hazánkból a törököket, a katonákkal együtt jöttek vissza a katolikus “funkcionáriusok” is és a hadsereg segítségével megkezdődött az erőszakos ellenreformáció. Egy évtizedes barátom, aki egy 400 éves bárói család aktuális leszármazottja, mesélte nekem, hogy egyik protestáns lelkész felmenőjét Antonio Caraffa császári generális Eperjes főterén elevenen megnyúzatta, mert nem volt hajlandó katolizálni és átadni a református templomot.

Ha a fölvázolt eseményeket áttekintjük, látható, hogy hegemóniájának biztosítására a római felekezet módszerei nem sokat változtak az évszázadok során. Igaz, a XIX. századra megszűnt a pápaság tényleges uralma az országok vezetői fölött, ám az egyéb módszerek mit sem változtak. Az ellenreformációs kísérletek áthelyeződtek a politika, az oktatás, a kultúra és a művészetek területére. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy pl. hazánkban is több olyan katolikus szervezet van, mely karitatív tevékenységével sokat segít a bajbajutottakon.

Mindemellett a római katolikus felekezet is sokszínű. A XIX. századtól kezdve integrálódott a társadalmakba, s ahogy a polgári demokráciák létrejöttek és megerősödtek, kénytelen volt elfogadni a vallásszabadság létét, egyház és állam szétválasztását. Bár ez nem ment könnyen, ugyanis a mostani kormányzat által piedesztálra emelt Horthy-rendszer parlamentjének felsőházában örökös tagsággal bírtak a katolikus felekezet vezetői – igaz a protestáns és izraelita felekezeteké is. Löw Immánuel főrabbi is felsőházi tag volt 1939-ig, őt 1944-ben 90 éves kora ellenére deportálták.

A szocialista/kommunista hatalom, ha nem is tudta fölszámolni a vallásfelekezeteket, de háttérbe szorította őket, ügynököket szervezett be közülük és egyházügyi hivatala révén igyekezett teljes kontrollt gyakorolni felettük. Rendszerváltás után mindez megszűnt. Néhai Antall József egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy – nem szó szerint idézve – “az MDF egyetlen ideológiai alapja a római katolikus egyház lehet”.

Ha pedig megvizsgáljuk a mai kormányzatot és intézkedéseit, az új alkotmányt (pardon, Alaptörvény), az új oktatási törvényt, meg egyéb intézkedéseket, lehetetlen nem észrevenni a római felekezet tudatos térnyerési törekvéseit az országnak nemcsak az irányításában, hanem a nemzet gondolkodásának befolyásolásában, más szóval: a trón és az oltár szövetségének szorosra fűzésében. Meg kell, hogy jegyezzem, nem hagy nyugodni az a gondolat sem, hogy országunk hivatalos átnevezését “Magyar Köztársaságról” is a római felekezet demokráciaellenessége motiválta. Persze ez csak spekuláció és újságírói vélemény. Ami az új egyházügyi törvényben is fölsejlik: olyan felekezetek kaptak állami elismerést, akik/amelyek vagy valamilyen szinten együttműködnek a római felekezettel, vagy veszélytelenek számukra.

Lehet, hogy sebtében odavetett tablóm túl sötét, ám ha egy egyház, vagy szervezet több mint másfélezer éve létezik és történelme java része azzal telt, hogy erőszakkal igyekezett kontinenseket a maga képére formálni, akkor kevéssé tartom valószínűnek, hogy alapvető jellemvonásai az elmúlt kétszáz évben megváltoztak volna. Ahhoz, hogy ez így legyen, bibliai, újszövetségi módon meg kellene térnie. És jelenlegi (k)ormányzatunknak is.

Egri-Eiben István