(Kicsit talán Avi ben Giora írására visszhangként)

A magyar közvélemény – de attól tartok, számos más országé is – édes keveset tud az igazi iszlámról. Hála a médiának, az emberek tudatában összemosódik két fogalom: iszlám és terror. Ráadásul mintha a két fogalom mögött búvó emberek mind ugyanazt akarnák.

Nos, az iszlám nem a terror vallása ugyan, ám a terroristák vallása iszlám, de az iszlám maga nem támogatja a terroristák tetteit. A középkori Európában működött inkvizíció talán kevésbé kegyetlen dolgokat művelt? Nem, de ettől még senki nem nevezi a katolikusokat terroristának. Sajnálatos módon most egy időben létezik az iszlám és a terrorizmus. Ráadásul iszlám egyház nem is létezik. Nincs szervezeti felépítése, noch dazu legalább négy ágra szakadt, de egyik se alakított ki papi-hivatalnoki-állami hierarchiát, mint a keresztények, vagy a zsidók.

Az iszlám szó maga a békéből, vagyis a szalama-ból ered. Az iszlám világban ma is azzal köszönnek az emberek, hogy szalaam, azaz béke neked. Az erőszak önmagában is ellentétes a hittel, a vallással, habár régebben a muzulmánokat erőszakos térítéssel vádolták. De vajon, a kereszt nevében, nem ezt csinálták a katolikusok is? De az iszlám éppen úgy nem pártolja a bűnt, ahogyan a többi vallás sem. Itt jönnek szóba az öngyilkos merénylők. Az iszlám és istene, Allah, kifejezetten tiltja az öngyilkosságot!

Szent célokról habognak, de ezeket nem az iszlám, hanem az emberek találják ki saját céljaik elérése érdekében. Allah világosan kimondta: aki bármilyen eszközzel megöli önmagát, azzal az eszközzel légyen kínozva a pokolban, a Korán pedig kifejezetten önvédelmi harcot engedélyez csak, és azt is bizonyos, mérsékelt határok közt. Sőt, kimondja, hogy tilos megölni gyerekeket, asszonyokat, öregeket, betegeket, papokat, vaqy azokat, akik éppen imádkoznak.

Az Izraelben – vagy máshol – gyilkoló palesztinok – de az IS maga is – nem vallásos cselekedetet hajtanak végre, nem Allah követeli meg tőlük, hogy öljenek. Szélsőséges, elvakult emberek hiába az Allahu akbar kiáltással halnak vagy ölnek, ezt a vallás, az iszlám nem támogatja. A vallás számtalan neves papja elítéli a terrorizmust, és ez példaként kellene, hogy szolgáljon az igazhívőknek. Hogyan ítéli meg az iszlám híveinek milliárdos serege azon tagjait, akik az írásnak ellentmondva, saját szellemi és egyházi tekintélyeiknek sem engedelmeskednek: vajon kivetik-e őket magukból? Nos, az egyes arab országokban az egy-egy terrorcselekmény láttán ujjongva táncoló hívek képeit elnézve, nem úgy néz ki.

A tanokat, bizony, kiforgatják azok, akiknek ez érdekükben áll. Az iszlám világában meglehetősen kevesen olvassák a Koránt, meglehetősen kevesen ismerik meg annak igaz, valódi tartalmát. Ennek oka pedig az, hogy az iszlám világában sokmilliós tömegek nem tudnak írni-olvasni, és nincs olyan kiterjedt papi szervezet, mint a keresztényeknél vagy a zsidóknál, hogy az írást megmagyarázzák, a tanokat kellő módon elterjesszék. Maradnak tehát a Korán valódi tartalmát nem ismerő, könnyen fanatizálható tömegek, akiket elég azzal harcba küldeni, hogy Allah nevében!

Akik politikai célokra használják a vallást, azok általában a gyűlöletre alapozzák azt. A gyűlölet élteti őket, az fogja össze és állítja melléjük híveiket, nem is élhetnek már nélküle. Ha a gyűlölet lángja kialszik a társadalomnak abban a kisebb vagy nagyobb részében, amiben feltétlen híveik élnek és mellettük tevékenykednek, akkor kész, kifújt, nekik végük, a mozgalom elsorvadtával nekik annyi. Így hát a terrorszervezetek vezetőinek nincs más útja, mint az erőszak alkalmazása és a gyűlölet ébren tartása. Ezt sok esetben a vallás köntösébe burkolják, még akkor is, ha vallás ezt nem tanítja, sőt, tiltja!

Kanyarodjunk el egy csöppet az iszlámtól – azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy a vallás maga nem egyenlő a terrorizmussal, azonban a terrorizmushoz mindenképpen hatalomra van szükség.

A vezető – legyen az egy lázadó, vagy hatalomra törő, esetleg egy rendszerváltó, önjelölt országmentő – belső harcok után foglalja el a parancsnoki státuszt, de azt azután meg is kell ám tartania! Hát így vagy úgy – ténylegesen vagy csak karaktergyilkolva – elteszi az útból riválisait. Castro külföldre küldte harcolni nagyon népszerű és így hatalmára veszélyes fegyvertársát, Che Guevarát, azután jól feladta őt az ellenségnek és hagyta, hogy kinyírják. Jasszer Arafat a Fatahon belüli vetélytársait, ellenfeleit bérgyilkosokkal tetette el láb alól. Kim Dzsong Un saját rokonait sem kímélte. Amikor azután a vezér megszilárdította hatalmát – közben fél szemmel figyelve, hogy a vetélytársak túl nagyra ne nőjenek – el kell kezdenie a tömegek etetését is. Szellemi etetésről van szó, a fizikai túl sokba kerülne. Gondoskodni kell tehát a tömegek fanatizálásáról, hogy mindig készen álljanak a mozgalom (hatalom) céljainak megvalósítására. Ha nincs kit legyilkolni, felrobbantani, elrabolni, ráadásul még a fenyegetőzését se veszik komolyan, olyan hamar elfogy a támogatás, mint a jégkocka a tűző napon! Ekkor, biza, elfogynak mögüle az emberek is, így vagy leszámolnak vele saját mozgalmán belül, vagy köznevetség tárgyává válik, és menekülnie kell. Mit kell hát tennie? Folyamatosan ellenségeket kell kreálnia, hogy legyen kik ellen harcolnia.

Nos, az iszlámmal takarózva is valahogy így mennek a dolgok. De – mint mindenhol a világban – minden társadalomban a középen helyezkedők, a mérsékeltek vannak többségben, méghozzá nagy többségben. Azok az emberek, akiket jobban érdekel a saját életük, a saját viszonyaik, mint a kis- és nagypolitika, a vallás, vagy a pénzvilág. Ha ezek az emberek egyszer eljutnak odáig, hogy hallatni akarják a hangjukat, akkor az iszlám – ahol ez a többség százmilliónyi népességre tehető – kiveti magából a terroristákat, és ismét a Korán, és nem a hatalmasok szavai lesznek a mérvadók.