Érdekes, hogy ezek a gyerekkori élmények a színészi pályán mégsem egyfajta tragika szerepre inspirálták, vezérelték...

Hm, most mondok egy érdekeset. Mikor a főiskolára kerültem, a tananyag akkor is kötött volt. Na most természetesen az, hogy komika alkat vagyok, arra nem készülhet fel a főiskola, mert mondjuk másodévben már klasszikusokat kell játszani, - Rómeó és Júlia, vagy Ármány és szerelem, vagy Bánk bán. Hát most abban mondjon egy nekem való szerepet...! Én azokat nagyon szívesen játszottam, sőt, a tanárnőm – az egyik tanárnőm Bánki Zsuzsa volt – azt mondta, hogy bennem van – képzelje el! - tragika véna...

Akkoriban nem volt ilyen alkatom, mint most, de kétségtelen, hogy dundi voltam. Ő azt mondta, hogy egy-két kilót, ha lefogynál, belőled egy nagyon jó tragika lenne. És én ezt komolyan is vettem, tulajdonképpen nekem borzasztóan jól esett, és büszke voltam, hogy istenem, hát nem fontos, hogy én csak jópofa színésznő legyek, ugye...? Bár akkor is már ugyanolyan komika hiány volt, mint ahogy azóta is van és most sem bocsát ki a főiskola és nem direkt nem bocsát ki komikákat. Állítom azt, hogy férfiban sem születnek ezek az alkatok. Nőben sem, férfiban sem. Akkoriban engem azért vettek fel 16 éves koromban egy akkortájt divatos kultúrversenyen, mert Pártos Géza, aki a Madách Színház főrendezője volt, abban a biztonságban ült és p akkor már mint szakmai ember tudta, hogy ez a típus, - nem pont, ami én vagyok, hanem egyáltalán – a komika és komikus alkat nincs, nincs utánpótlásban sem.

Tragika, naiva, hős, bárki van, csak azt ontja a főiskola, de azért, mert ezek adódnak. Én állítom, hogy ha most jönnének, s véletlenül akadna egy komika egyéniség vagy komikus, azonnal lasszóval fognák és vinnék. Nincs. Ez olyan, mint a foci. Vagy van tehetséges focista vagy nincs. Ha van jó focista, az eljut az NB I-be, sőt, el is viszik külföldre. Na jó, ez a mi pályánkra nem vonatkozik, mert mi sajnos külföldre nem tudunk menni, oda az irodalmi idegen nyelvet kéne tudni. De én azt is tudom, hogyha én külföldre születtem volna, biztos, hogy nagyobb karriert futok be, mert ez az egész világon hiánycikk.

Ahogy nézem a szemeit, hirtelen két másik szempárt is ideképzelek, - az egyik Lórán Lenkéé – a harmadikat sajnos már csak múlt időben mondhatom...

Igen. Fónay Márta. Mind a hárman nagyon jó barátok voltunk, hát most a Lenkével vagyok már harminc éve. Együtt utazunk, külön önálló műsorunk van, volt. Mi végigjártuk régen a vendéglátóipart az éjszakában, a külföldet, az egész világot jóformán ketten bejártuk és most is van egy önálló másfél órás műsorunk.

Végül is mi hozta Önöket össze? A közös alkat, vagy pedig a közös és elszalasztott vágyak, álmok?

Hát, nem is tudom. A körülmények hoztak össze minket, az, hogy egy műfajban vagyunk, egy színháznál vagyunk 30 éve. És nem is tudom, melyik hozta a másikat, mert jó barátok is vagyunk. Hogy a barátság hozta, vagy az, hogy együtt vagyunk a színháznál és egy alkatok vagyunk, illetve egy szerepkör. Ez valahogy csak úgy adódott. Mint ahogy egy Pa-dö-dő is véletlenül jött össze, hát így jöttünk mi össze. Na, attól függetlenül, hogy egy színésznek könnyebb a helyzete. Mi nem egy örök páros vagyunk. Különböző darabokban különböző szerepeket játszunk, de nagyon szeretünk együtt is játszani.

Látja, ezt a kis mosolyt szeretem, mikor az a két kis gödröcske megjelenik az arcán... Tulajdonképpen a hallgató el sem hinné, hogy amikor az öltöző előtt összefutottunk, nagyon-nagyon mérges volt. Mondja, amikor teljesen magánember, mondjuk vásárol, elhiszik önről, hogy mérges?

Hát, ahogy az engem az előbb látott, olyan nagyon ritkán vagyok. Nagyon ritkán, mert ha véletlenül nem mosolygok a piacon, vagy bárhol a szokott külső környezetemben, akkor rögtön megkérdezik, hogy beteg vagyok-e, annyira megszokták. Most engem egyetlen egy dolog – nem pont, ami ma történt, mert ez véletlenül azon múlott, hogy nem volt nyitva az ajtó és itt kellett huszonöt percig topognunk, zörögnünk – engem az igazságtalanság rettenetesen bánt - nemcsak a saját esetemben, nehogy azt higgye.Én bosszantónak tartom, ha egy csecsemőt bántanak vagy egy kutyát bántanak, vagy egy állatot, aki kiszolgáltatott. Hát igen, ez egy más dolog, erről a közönségnem nem szabad tudni. Ezek a kulissza- és az öltözőtitkok.

Művésznő, ugye nem haragszik, hogy ebben a rövid interjúban azt hiszem, sikerült kikerülnünk azt a majdhogynem általános riporteri fogást, hogy „mondjon valami vicceset”?

Azt nem szeretek mesélni. A viccet általában meg sem tudom jegyezni, csak amit a színpadon szoktam mondani, a saját magam műsorában. Hát, vicces... Nekem az nagyon vicces, hogy jó idő van, tavasz van és nemsokára vége a szezonnak. Meg kell, hogy mondjam, imádok játszani és a színházat is szeretem, bár már kezdek fáradt lenni.

Hová bújik el?

Otthon leszek. Én nem szoktam utazni. És ha utazom, akkor is játszani megyek, ha külföldre megyek, akkor is. Én még életemben nem nyaraltam, csak a gyerekkoromban a nagyszüleimnél. Ha külföldre megyek, akkor dolgozni megyek, én még turista valutát soha nem vettem igénybe. Van egy kertes házunk, amiben lakom a férjemmel és miután gyerekem sincs, a kutyámmal vagyunk és az a legnagyobb nyaralás, amikor becsukom a kaput, nem lehet belátni a házba a kerttől és ott végre nyugodtan olvasok. Ha kell, a rongyos ruhámat veszem föl, mert jól érzem magam a kopott, rossz melegítőmben, vagy a kertben turkálok, vagy keresztrejtvényt fejtek, ilyenkor kicsit kikapcsolódok. Számomra ez a nyaralás.

De még jön a befőzési szezon, majd a nyár...

Jaj, csak ezt ne mondta volna. Már reménykedtem, hogy nem kérdezi meg, hogy mit főzök, szeretek-e főzni. Most van a befőzés ideje, de meg kell, hogy mondjam magának, nem vagyok jó háziasszony. Életemben nem főztem be még semmit. A közönség azt hiszi rólam, de én nem tudok jól főzni, csak az abszolút egyszerű, paraszti ételeket tudom csinálni. Húst nem eszem, mert vegetáriánus vagyok, a kutyám eszik csak húst a családban. Úgy, ahogy a közönség elképzeli, hogy én egy olyan fodros köténykében esetleg ott sürgölődök – mert valóban van egy szép konyhám – ott a legegyszerűbb ételeket főzöm, bár nem is tudom, hogy az jóízű-e. Én nem vagyok jó háziasszony.

Befejezésül: nem tudom, szeret játszani?

Úgy az életben, emberekkel?

Igen.

Nem, nem.

Hogy-hogy?

Mert én az őszinteséget szeretem.

Lehet, hogy ebbe is belefér a kérdésem. Arra kérném, - azt játsszuk, hogy egy vagy két mondat erejéig Öné a mikrofon. Bárkinek, bármit üzenhet.

Hát, nagyon nehéz. Mert nagyon nehéz időket élünk. Mi a színpadon nagyon jól tudjuk, hogy az embereknek milyen a hangulatuk. Ez nem titok. Mélyponton vagyunk mindannyian. Minden ember. Mi is, a színészek is. Ez az igazság.

Én azt kívánom az embereknek, hogy legyünk türelemmel, mert nem tudunk mást csinálni, és próbáljuk meg, amit az elején mondtam: a rosszban is keresni a jót, hátha a jó Isten megsegít minket és rövidesen még az életünkben nevetni fogunk azon, ami most itt van. Ez olyan, mint nekem régen a háború, hogy ezen túljutunk és jobb lesz. Nevessünk hát minél többet, találjunk szépet az életben, mert olyan rövid ez az élet. Én úgy örültem annak, mikor az előbb dühösen kint ültem a kapuban, hogy itt van ez a csodálatos gesztenyefasor, itt a város szívében. Nem tudom, hány ember nézi ezt meg, mert ha oda fölnézek, hát ez maga a csoda. Ez mind egy üzenet, hogy az élet megy tovább és mindig ad azért szépet és újat, mint a tavasz, és bírjuk ki, próbáljunk a szépre nézni, arra figyelni, mert másképp nem tudnánk kibírni...