Észak-Koreáról nukleáris fegyverkísérletei mellett újabban főleg a lakosságot sújtó élelmiszerhiányról szóló tudósítások kerülnek a hírekbe. Úgy tűnik, hogy a diktatúra viharos sebességgel halad az 1990-es években már tapasztalt borzalmas éhínség felé, amikor egyes becslések szerint több millióan is meghalhattak alultápláltság miatt az országban - sőt, egyes hírek szerint már rosszabb a helyzet. De mit esznek egyébként Észak-Koreában az átlagemberek, és mit a kivételezett társadalmi csoportokhoz tartozó kevesek? S milyen volt a helyzet évtizedekkel ezelőtt? S hogyan étkezik az ország vezetője? Disszidensek és az országba a Covid-járvány előtt beutazási engedélyt kapók beszámolóiból lehet képet alkotni arról, hogy milyen ételekhez jutnak hozzá Phenjanban, a fővároson kívül, valamint az attól egészen messze élők. Kétrészes cikkünk első része.
Ahogy arról az Origo is beszámolt, egyre nagyobb a baj Észak-Koreában, ahol ismét tömeges éhhalál tizedelheti meg a lakosságot. Sokan már az 1990-es évek nagy humanitárius katasztrófájának megismétlődésétől tartanak. Az akkori éhínség kialakulása mögött több dolog állt. Ezek közé tartozott a rosszul irányított gazdaság, a koreaiak egyik legfontosabb alapélelmiszerének számító rizsföldjein a termést elpusztító, váratlanul jött hatalmas mennyiségű esőzés és áradások, valamint az akkori legfontosabb kereskedelmi partnernek számító Szovjetunió összeomlása. Most részben hasonló, részben új tényezők állnak a háttérben. A súlyos élelmiszerhiány a koronavírus-járvány okozta még nagyobb elszigeteltségre, az országot sújtó nemzetközi szankciókra, a rossz gazdálkodásra és a természeti csapásokra vezethető vissza. De milyen volt az élelmezési helyzet korábban Észak-Koreában?
"Naengmyeon": hideg burgonyalisztből készült tészta Észak-Korea nemzeti főzőversenyénForrás: AFP/Ed Jones
Mit ettek az észak-koreaiak a Nagy Menetelés idején?
Észak-Koreában az államalapító által kidolgozott csucshe (vagy dzsucse) politikai eszmerendszer értelmében (önerőre támaszkodás) gyakorlatilag figyelmen kívül kell hagyni mindent, amit más államok csinálnak. "Kialakítani a csucshét dióhéjban azt jelenti, hogy saját országunkban uraljuk a forradalmat és az újjáépítést. Ez azt jelenti, hogy szilárdan ragaszkodunk függetlenségünkhöz, elutasítjuk a másoktól való függést, saját tudásunkat használjuk, bízunk a magunk erejében és bizonyságot teszünk az önmagunkra támaszkodás forradalmi szellemiségéről" - magyarázta az államalapító Kim Ir Szen értekezéseiben.
Barbara Demick Korea-szakértő és újságíró a könyvében (Nincs mit irigyelnünk a világtól címmel jelent meg magyarul) arról ír, hogy az észak-koreai rendszer találmányainak csúcsát a támogatott élelmiszer jelentette.
Már Kim Ir Szen is megígérte a mindennapi ebédhez a rizst és a húslevest minden állampolgárának. A fehér rizs azonban luxusterméknek számított akkoriban, az átlagemberek számára szinte elérhetetlen volt, így ez az ígéret inkább csak propagandafogás lehetett. A közösségi állami elosztórendszer miatt ugyanis inkább egyfajta gabonakeverék jutott a lakosságnak, amelynek adagjait a dolgozók rangjához és munkabeosztásához igazították. Az államtól kaptak továbbá szójaszószt, étolajat és kocsudzsangot is (sűrű, vörös, szójababból készült krém). Ősszel ezeken kívül a családok kaptak még káposztát is, ami elengedhetetlen a kimcsi elkészítéséhez. A fűszerekben pácolt káposzta Korea nemzeti étele, és legalább annyira szerves része az ország kultúrájának, mint a rizs.
Észak-koreai gyerekek helyi rizsből és káposztából készült ebédet esznek egy Phjongwon megyei óvodában.Forrás: AFP/Gerald Bourken
A világpiaci árak betörnek Észak-Koreába
Demick az éhínség létrejöttét így foglalta össze röviden: Dél-Korea az 1970-es évek közepétől rohamos fejlődésnek indult, messze lekörözte északi szomszédját. Az olyan országok, mint Kína és a Szovjetunió így már inkább a szöuli vezetéssel kezdtek üzletelni és kereskedni. Phenjannak az importárukért ettől kezdve már nem a korábbi alacsonyabb baráti árat, hanem a teljes világpiaci árat kellett kifizetnie, emiatt pedig hatalmas külföldi adósságot is felhalmozott a zárkózott ország.
Így az 1980-as évekre Észak-Korea vezetése ördögi körben találta magát: olcsó üzemanyag és élelmiszer-alapanyagok nélkül (amiket addig Kínától kapott) nem tudta működtetni gyárait, így nem tudott exportterméket előállítani. Export nélkül pedig nem áramlott az országba keményvaluta, amiből például az áramot fizették. Így hamarosan leállt az áramszolgáltatás. A szénbányák viszont működésképtelenek voltak áram nélkül. Emiatt pedig szénhiány alakult ki. Az áramhiány még a mezőgazdasági termelést is csökkentette, hiszen a termelőszövetkezeti munkához szintén kellett az elektromosság. A termelés fellendítésére kifejlesztett mezőgazdasági technológiák és eszközök jelentős mértékben támaszkodtak az elektromos működtetésű mesterséges öntözőrendszerekre, műtrágyázásra és növényvédő szerekre. Ezeket pedig a bezárásra ítélt gyárakban állították elő.
Az időjárás is az észak-koreaiak ellen fordult: az 1994-es forró nyarat szokatlanul hideg tél követte, a hegyekben a hőmérséklet néha a mínusz 37 Celsius fokot is elérte. Az ezt követő nyár viszont hatalmas esőzést hozott, ami miatt a rizsföldeket elöntötte a víz.
Az észak-koreai kormány ekkor ismerte el először nyilvánosan az élelmiszerhiányt.
Az emberek éhezni kezdtek, emiatt pedig egyre kevesebb energiájuk volt dolgozni, és termelni. Annak érdekében azonban, hogy a munkakedv ne lohadjon le teljesen, az állami propagandagépezet különféle történeteket talált ki. Ilyen volt például, hogy bőven van élelmiszertartalék, de azt egy bizonyos titkos helyszínen halmozták fel, hogy a két országrész egyesülését követően el tudják látni az éhező dél-koreaiakat. Máskor egy, az 1938-39-es évekből származó, kétes hitelességű legendát terjesztettek el a lakosság körében, amely szerint akkoriban Kim Ir Szen egy kicsiny, japánellenes gerillacsapatot vezetett, ami az ellenség ezreivel nézett farkasszemet a mínusz 20 Celsius fokos hidegben, dacolva a heves hóeséssel és az éhséggel. Ez a Nagy Menetelés később már egyet jelentett az éhínség elleni küzdelemmel.
A 2018. január 15-én készült képen egy élelmiszerárus látható az 1950-53-as koreai háború során kitelepített észak-koreai menekültekből álló Abai falubanForrás: AFP/Ed Jones
Vadnövények és fű a levesbe
A háziasszonyok az 1990-es években próbáltak kreatívan hozzáállni a problémához, és elkezdtek vadnövényeket és füveket adni a leveshez, amikkel a zöldségeket pótolták. Ez az eredete annak a mai is gyakran lábra kapó szóbeszédnek, miszerint az ország egyes részein a legszegényebbek napjainkban is felhasználják a fűféléket a táplálkozásukban, és amit persze a felügyelt turistautakon a vidékre tévedők soha nem láthatnak.Rizs helyett egyre gyakrabban lett a kukorica az állam által juttatott alapellátmány az 1990-es években, és az emberek ennek levelét, a csuhét, a szárát és a csutkát is felhasználták. Ezeket azonban a gyerekek gyomra nem tudta megemészteni, és egyre többen kerültek kórházba. Volt olyan periódus is, amikor teljesen megszűnt az állami élelmiszer-ellátás, ez pedig még nagyobb kreativitásra kényszerítette az embereket. A földre vödörből és kötélből készítettek kisállatok elejtésére alkalmas csapdákat. Megtanulták továbbá, hogy melyek az ehető növények. Lehántották a fenyőfák édes belső kérgét, és finom porrá őrölve lisztként hasznosították. A makkot zselatinos krémmé morzsolták. A háziállatok trágyájába került emésztetlen kukoricaszemeket is kiturkálták és megették.
Cikkünk folytatásában arról lesz szó, hogy milyen módon próbálnak most túlélni az észak-koreaiak. Lapozzon!
