Forrás: rsshirek.hu | Kiss Ferenc | 2026.04.21.

Elsüllyeszthetetlennek tűnt, mégis látványos vereséget szenvedett – Robert Winnicki szerint Orbán Viktor bukása mögött évek óta érlelődő gazdasági, társadalmi és politikai válság húzódik. A lengyel elemző úgy látja, a választás valójában rendszerellenes felkelés volt.

Izgalmas elemzést tett közzé a magyar választás tanulságairól Robert Winnicki lengyel jobboldali politikus, aktivista, kommentátor. Az 1985-ös születésű Winnicki 2015 és 2023 között a lengyel parlament (Szejm) képviselője volt. Társalapítója és vezetője volt a Ruch Narodowy nek (Nemzeti Mozgalom), amely több radikális jobboldali csoportot fogott össze. 2023-ban egészségügyi problémák miatt visszavonult a pártvezetéstől, és nem indult újra a választáson, azóta inkább politikai kommentátorként jelenik meg a nyilvánosságban.

A Miért veszített Orbán?

címet viselőelemzés bevezetőjében Robert Winnicki megállapítja, hogy az az Orbán Viktor, aki „tizenhat éven át elsüllyeszthetetlennek tűnt, megsemmisítő vereséget szenvedett a választásokon. Olyan módon veszített, amely egy egész korszakot zár le. Magyar Péter Tisza Pártja olyan sikert ért el, amely csak Orbán 2010-es győzelméhez mérhető. Magyar nemcsak a hatalmat vette át, hanem megkapta az eszközöket az Orbán-rendszer teljes lebontásához is”.

A szerző megállapítja, hogy a közel 80 százalékos részvétel a rendszer elleni mozgósítás volt, nem egy rutinszerű hatalomváltás.

A Tisza nyert Budapesten, de ami ennél fontosabb: áttörte az ellenzék nagyvárosi rezervátumának falait. A fővárosi agglomerációban, az ország nyugati régióiban, az iparvárosokban, a fiatalok körében és a korábban Fidesz-gépezet által uralt helyeken olyan hullám indult el, amelyet Orbán nem tudott megállítani. A lavina egy folyamat betetőzése lett: a Fideszbe való belefáradásé, a közszolgáltatások válságáé, a korrupcióé, a piszkos kampányé, és végül a hatalom félelméé, amelynek lépései az utóbbi időben egyre idegesebbé váltak

– írja Robert Winnicki.

Az írása címében feltett kérdésre, miszerint Miért veszített Orbán?, a politikai kommentátor 6 pontban válaszolt. 

1. A Fidesz gazdasági rendszere inkább a propaganda, mintsem a valós jólét eszköze lett 

Orbán Viktor mítosza éveken át egy egyszerű képre épült: kemény vezető, stabil állam, növekedés, munka, beruházások, nemzeti kapitalizmus. Csakhogy az átlag magyar nem Szijjártó Péter sajtótájékoztatóiból él, ahol az újabb akkugyárakat jelentik be, hanem a fizetése összegéből, az élelmiszerárakból, a lakbérből, a számlákból, a kórházak minőségéből, a vasút állapotából és abból, ami a tárcájában marad. Itt pedig a mérleg könyörtelen.

2010-ben, amikor Orbán visszatért a hatalomba, Magyarország egy főre jutó nominális GDP-je körülbelül 13,2 ezer dollár volt. Lengyelország hasonló szinten, körülbelül 12,6 ezer dolláron állt. Románia messze lemaradva, körülbelül 8,3 ezer dollárral. 2024-ben (a Világbank utolsó teljes adatai szerint) Magyarország körülbelül 23,3 ezer dollárnál tartott, Lengyelország körülbelül 25,1 ezernél, Szlovákia körülbelül 26 ezernél, Csehország körülbelül 31,8 ezernél, Románia pedig körülbelül 20,1 ezernél.

Mit jelent ez politikailag? – teszi fel a kérdést a lengyel elemző. Válasza szerint Magyarország nem húzott el a régiótól. Ellenkezőleg: hagyták magukat beérni, sőt részben leelőzni. Lengyelország nominálisan megelőzte Magyarországot. A sokkal alacsonyabbról induló Románia drámaian csökkentette a távolságot. Csehország egyértelműen gazdagabb maradt, és Szlovákia is – saját problémái ellenére – magasabban állt.

Még rosszabbul néz ki a fogyasztás. Az Eurostat méri az úgynevezett „tényleges egyéni fogyasztást” (AIC), amely a háztartások valós anyagi életszínvonalát mutatja vásárlóerő-paritáson. 2024-ben Magyarország az Európai Unió legalján volt: az EU-átlag 72-73 százalékán. Lengyelország 84 százalékot, Csehország 82 százalékot, Szlovákia 78 százalékot, Románia pedig 86 százalékot ért el. Ez nem statisztikai részletkérdés, hanem az emberek mindennapi tapasztalata: 

a magyarok körülnéznek a régióban, és azt látják, hogy mások jobban élnek vagy gyorsabban zárkóznak fel.

Ehhez jött az infláció. A pandémia és az energiasokk után Magyarországon volt az egyik legmagasabb infláció az EU-ban. A csúcs 2023 telén közel 26 százalékvolt. Ez felemésztette a stabilitás mítoszát. 

Az állam beszélhetett szuverenitásról, de a pénztárcák valami mást mondtak a magyaroknak.

Orbán egy nagy összeszerelő üzem modelljére építette a gazdaságot. Német autók, ázsiai akkumulátorok, kínai befektetések, koreai gyárak, állami támogatások, olcsó vagy importált munkaerő, a kiválasztott befektetők különleges kezelése. Audi Győrben, Mercedes Kecskeméten, BMW és CATL Debrecenben, Samsung SDI Gödön, BYD Szegeden és Komáromban.

Papíron ez ipari offenzívának tűnt. A gyakorlatban Magyarország külföldi konszernek gyártóplatformjává vált, amely mélyen függ Berlin vagy Peking döntéseitől és a világgazdasági ingadozásoktól.

Összehasonlításképpen: Lengyelország sokkal diverzifikáltabb gazdasággal rendelkezik, amely jobban bírja a válságokat, ami látszott 2008 és 2020 után is.

Szijjártó Péter 2025. szeptember 12-én

Fotó: Szijjártó Péter / Facebook

A gazdaság kézi vezérlése csak mélyítette a problémákat. Különadók, hatósági árak, önkényes döntések, állami transzferek a „sajátoknak”, államosítás ott, ahol el kellett venni valamit, privatizáció ott, ahol a barátoknak kellett adni. Egy ilyen rendszer egy ideig működhet, mert kontrollt ad a hatalomnak, de hosszú távon rombolja a versenyt, a kiszámíthatóságot és a bizalmat. Amikor pedig beüt a válság, kiderül, hogy nincs valódi ellenálló képesség, csak adminisztratív improvizáció.

És ott van még Budapest és a vidék ellentéte. A főváros és agglomerációja húzza a statisztikákat, vonzza a tőkét, a fiatalokat, az egyetemeket. A vidék viszont sokszor úgy néz ki, mint Lengyelország vidéke 20 évvel ezelőtt. A vidéki lakosság bezárt vagy alulfinanszírozott kórházakat, gyenge közlekedést, alacsony béreket és a fiatalok elvándorlását látja. Látja a helyi Fidesz-bárókat és a beruházásokat, amelyek nem feltétlenül javítják a helyiek mindennapjait. Orbán nemzetről beszélt, de olyan államot hozott létre, ahol a nemzet nagy része úgy érezte, egy idegen gyár hátsó udvarán él

– írja Robert Winnicki.

2. A korrupciós-oligarchikus rendszer túlságosan láthatóvá vált

A lengyel elemző szerint minden tartós hatalom köré kiépül egy kliensi kör, de az a hatalom, amit Orbán Viktor 2010-ben kapott, és amivel élni kezdett, radikálisan fogékonnyá tette rendszerét a haveri körök és a korrupció irányába. Magyarország az Európai Unió aljára süllyedt a Transparency International korrupciós indexein. 2025-ben a TI Magyarország azt írta, hogy az ország sorozatban negyedik éve az EU legkorruptabb állama, ahol a rendszerszintű korrupció a közpénzek magánzsebekbe történő átvándorlásához kötődik.

A rendszer szimbólumai olyan emberek lettek, mint Mészáros Lőrinc, Orbán Viktor régi felcsúti ismerőse, aki az ország egyik leggazdagabb emberévé nőtte ki magát. A Fideszhez köthető üzleti karrierek robbanásszerűen íveltek felfelé a közbeszerzéseknek, átvételeknek, koncesszióknak, alapítványoknak, médiának, bankoknak és az energiaszektornak köszönhetően. Az állam megszűnt döntőbíró lenni; a politikai zsákmány elosztójává vált − állítja Winnicki, aki szerint külön szimbólummá vált maga Orbán Viktor magánvagyona is. 

Formálisan a miniszterelnök évek óta szerény vagyonú politikusként mutatta be magát, akinek nyilatkozatai köszönőviszonyban sem voltak a közvetlen környezetében lévők vagyonával.

Sok magyar azonban már nem hisz ebben a képben. A gyanú középpontjába a hatvanpusztai hatalmas uradalom került, amely formálisan az Orbán családhoz, elsősorban apjához, Orbán Győzőhöz köthető. Hivatalosan ez nem a miniszterelnök vagyona, politikailag azonban a választók kérdésének szimbólumává vált: vajon az az ember, aki évek óta uralja az államot, valóban nem profitált-e magánúton abból a rendszerből, amely milliárdossá tette rokonait és barátait?

Robert Winnicki úgy véli: „A hatalom válaszolhat tulajdoni lapokkal, a társadalom azonban a léptéket, a pompát és a kapcsolódásokat nézi, és egyszerűen kérdez: ez még családi birtok, vagy már a rejtett vagyon emlékműve, amit miniszterelnöki fizetésből nem lehetett volna felépíteni?”

A legfontosabb azonban az volt, amit az átlag magyar tapasztalt. Karrier Fidesz nélkül? Lehetséges, de nehezebb. Üzlet kapcsolatok nélkül? Lehetséges, de kevésbé biztonságos. Önkormányzat alkuk nélkül? Lehetséges, de kitéve a pénzügyi fojtogatásnak. Médium állami hirdetések nélkül? Lehetséges, de a túlélésért való küzdelemre kárhoztatva. Egyetem, alapítvány, intézet, sportklub – a rendszer mindenhol azt üzente: velünk vagy, vagy nehéz dolgod lesz.

A TISZA azért is nyert, mert Magyar Péter ebből a világból érkezett.

Nem lehetett őt könnyen „sorosistának”, „brüsszeli liberálisnak” vagy az állam működését nem ismerő embernek beállítani. „Ismerte a mechanizmusokat, és azt mondta a magyaroknak: tudom, hogyan működik. Egy lojalitásra épülő államban a belső ember, aki elárulja a rendszer titkait, veszélyesebb tíz klasszikus ellenzékinél” − állítja az elemzés írója.

3. A propaganda hatalmas volt, de már nem volt mindenható

Robert Winnicki szerint Orbán módszeresen építette ki médiadominanciáját. Előbb a szabályozás, majd a reklámpiac, aztán a közmédia, végül a KESMA – a baráti tulajdonosok által átadott több száz sajtóterméket tömörítő óriásalapítvány. Ehhez jött az MTVA, a helyi lapok, portálok, influenszerek és a plakátkampányok. „A módszer egyszerű volt: az ellenfelet nem kritikával illetni, hanem politikailag dehumanizálni. Hol Soros-ügynök volt, hol Brüsszel bábja, hol Gyurcsány embere, hol a »háborúpárti«, hol ukrán áruló. 2026-ban a Fidesz ismét népszavazássá akarta tenni a választást: Orbán vagy háború. A Tisza egyenlő a magyarok frontra küldésével. Orbán vagy káosz.”

Egy autó halad el a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor és a Fidesz választási kampányplakátja előtt 2026. április 10-én

Fotó: Sean Gallup / Getty Images Hungary

A kampány finisében Orbán a nemzetbiztonsággal is próbált játszani a Szerbián átfutó gázvezeték ügyében. Miután robbanóanyagot találtak a Török Áramlat közelében, Orbán összehívta a Védelmi Tanácsot, és a határra utazott. A hatalom ukrán szálat kezdett sugallni, bár bizonyítékok nélkül. Magyar Péter és több ellenzéki politikus, aktivista hamis zászlós műveletről és a választók megfélemlítéséről beszélt. 

Robert Winnicki szerint érdekes volt Alekszandar Vucsics szerb elnök viselkedése is. Orbán eddigi barátja tájékoztatott az ügyről, de nem ment bele teljesen Budapest kampánynarratívájába. A szerbek nyomozásról beszéltek, de nem akarták megnevezni a felelősöket a választás előtt. „Úgy tűnt, még Vucsics is megértette, hogy Orbán közel van a bukáshoz, és nem érdemes az utolsó héten a saját tekintélyét egy propagandakártyára feltenni.”

A lengyel szerző ezzel összefüggésben azt írja: „2022-ben Orbán még meggyőzte a magyarokat, hogy megvédi őket a háborútól. Ezúttal a háborús riogatás már nem segített, csak a legkeményebb mag hitt benne. Az ellenzék az interneten és a terepmunkával megkerülte a médiafalat. Magyar járta az országot, találkozott az emberekkel, megteremtette a mozgalmi érzést. A Tiszának nem kellett nyernie a közmédiában, mert saját elérést épített: közösségi média, független portálok, hatalmas tüntetések, fiatalok.”

4. A Trumppal és Netanjahuval kötött szövetségek nem megmentették, hanem megterhelték Orbánt

Robert Winnicki szerint Orbán éveken át fektetett be az „erős emberek” nemzetközi csapatába: Trump, Netanjahu, Putyin, Erdogan. Ez normál körülmények között okos játéknak tűnhetett – teszi hozzá a szerző, majd megjegyzi: Orbán összekötő akart lenni a trumpista Washington és Európa, Izrael, valamint az európai jobboldal, Moszkva és Brüsszel között.

Csakhogy a külpolitika nem egy szalonjáték, amikor lángol a világ, és Magyarország a nap végén csak egy tengerpart nélküli, nem túl gazdag európai kis ország. Orbán nagyhatalmi diplomáciai ambíciói egy ideig táplálták a nemzeti büszkeséget, de idővel fárasztóvá váltak a választóknak, akik nem látták ennek hatását a mindennapjaikban

–  teszi hozzá Robert Winnicki.

Az elemzés szerint van egy különösen kényelmetlen szál a történetben, mégpedig az, hogy Orbán évekig játszott a Soros-ellenes kártyával, a kozmopolita, bevándorláspárti, liberális agenda jelképeként támadta őt. Winnicki elismeri, hogy ennek a kritikának nagy része valós alapokon nyugodott, hiszen Soros György valóban olyan intézményhálózatot finanszírozott, amely a Fidesz világának ellentéte volt. De a kampány módja több volt egyszerű politikai vitánál. „Orbán olyan kódokkal játszott, amelyeknek Magyarországon hosszú története van: a zsidósághoz való viszonnyal, amit a Tanácsköztársaság emléke is táplált. A Fidesz ezt leggyakrabban nem mondta ki nyíltan, csak »összekacsintott« a plakátokkal, az utalásokkal, a hazátlan kozmopolita figurájával” − állítja Winnicki, aki szerint ez működött egy ideig. Egyrészt a propaganda évekig a kozmopolitaellenes kódokból élt, másrészt Orbán Netanjahu kegyeit kereste, nem tartotta be az ICC (Nemzetközi Büntetőbíróság) elfogatóparancsát, izraeli politikusokat fogadott, Budapesten látta vendégül Yair Netanjahut, az izraeli kormányfő fiát, aki a CPAC Hungaryn dicsérte Orbánt. Winnicki szerint ez idő alatt Izrael Gázában és a Közel-Keleten olyan politikát folytat, amelyet sokan népirtónak neveznek, ez a kettősség politikailag toxikussá vált. Orbán egyszerre akart profitálni a Soros-ellenes indulatokból és Netanjahuval barátkozni, „de nem jött ki matek”.

Orbán Viktor beszédet mond a Donald Trump amerikai elnökkel tartott kétoldalú ebéd során a Fehér Ház kabinettermében 2025. november 7-én Washington D. C.-ben

Fotó: Roberto Schmidt / Getty Images Hungary

A szerző szerint Trump támogatása sem segített abban a helyzetben, amikor az amerikai elnök a közvélemény szemében egy újabb nagy közel-keleti háborút szít. Sőt, megerősítette azt a benyomást, hogy Orbán inkább egy globális politikai tábor része, mintsem a nép mindennapi gondjait megoldó vezető. A békét minden ragozásban emlegető Orbán a legagresszívabb, háborúkat szító vezetők – Netanjahu, Trump és Putyin – legközelebbi európai szövetségeseként tűnt fel. Ez a kép nem maradt hiteles.

5. Az Oroszország-politika már nem realizmusnak, hanem vazallusságnak tűnt

Winnicki elég szimbolikusnak látja azt a képet Orbán bukásában, hogy az az ember, aki 1989-ben a szovjetek kivonulását követelte, úgy fejezi be korszakát, mint akit az orosz érdekek legfőbb uniós képviselőjének tartanak, aki ellen magyarok tízezrei skandálták a tüntetéseken a „Ruszkik haza!” jelszót – utalva az 1956-os forradalomra. Évekig Orbán hozzáállását pragmatizmussal lehetett magyarázni: gáz, olaj, Paks II., földrajz, történelem, kárpátaljai kisebbség. De Winnicki szerint 2022 után ez a történet egyre inkább erőltetetté vált. Oroszország megtámadta Ukrajnát,

Budapest pedig továbbra is blokkolt, késleltetett, kivételeket alkudott ki, és a „béke” nyelvén beszélt, ami a gyakorlatban az orosz propaganda paneleit jelentette.

A szerző megállapítja: Magyarország viselkedhetett volna asszertíven Ukrajnával szemben, amit dicsérni kellene (ilyen asszertivitás sokszor hiányzik a lengyel hozzáállásból), de ők továbbmentek, és agresszíven kezdtek viselkedni. Ez szintén ellentmondott a miniszterelnök „békepárti” retorikájának. Ráadásul a The Washington Post és az Euronews szerint Szijjártó Péter rendszeresen egyeztetett Szergej Lavrovval az uniós zárt ülések alkalmával. Szijjártó elismerte, hogy beszélt Lavrovval az uniós tanácsülések előtt és után, ezt diplomáciának nevezve. További szivárogtatások oroszoknak nyújtott „briefingekről” szóltak uniós ügyekben és szankciókról. „Sok magyar számára ez már nem »realizmus« volt, hanem jelentés Moszkvának az európai tárgyalóteremből. Az Orbán-kormány ezeket a híreket nem cáfolta egyértelműen, és ezért visszhangzottak olyan erősen a »Ruszkik haza!« kiáltások. Ez több volt, mint szlogen. Ez annak a szimbóluma volt, hogy a magyar nemzet többsége elutasította Orbán oroszbarát kétértelműségét” – állítja Winnicki.

6. Lengyelországgal szemben Orbán cinikus politikát folytatott

Winnicki külön pontban foglalkozik a lengyel–magyar kapcsolatokkal. Felrója Orbánnak, hogy évekig hallotta tőle: lengyel, magyar – két jó barát. Közös történelem, közös harc a nemzetek Európájáért, Szmolenszk, Lech Kaczynski. A lengyelek el voltak ragadtatva, de szerinte 

Orbán valójában szívesebben egyezkedett a németekkel és az oroszokkal, mintsem hogy Lengyelországgal építsen egy szuverén regionális blokkot.

Lengyelországra pajzsként volt szüksége az EU-ban, partnerként a migrációs vitákban, a „nemzetek Európájának” szimbolikus hátországaként. De a kemény ügyekben – energia, ipar, Moszkva-kapcsolatok, Berlinnel szembeni egyensúly – Budapest teljesen külön úton járt. Erősen ütközőpályára került a lengyel érdekekkel, a hangoztatott frázisok ellenére. Winnicki szerint Orbán ezt nyíltan ki is mondta 2018-ban egy Erdogan-találkozó után: a magyar külpolitikának három városra kell figyelnie: Berlinre, Moszkvára és Ankarára. Ezek azok a nagy központok, amelyek árnyékában Magyarország évszázadokig élt. Lengyelország nem volt ott. A retorikában ott volt, a stratégia magjában nem. Pedig 2018 a PiS-kormányzás csúcsa volt Varsóban, elvileg Orbán nagy barátaié.

Winnicki szerint pontosan ezért a lengyel jobboldalnak leckét kellene vennie Orbánból, nem pedig politikai dicsőítő énekeket írni neki.

Lehet tisztelni a határon túli magyarokért való aggódását, a nemzeti büszkeség nyelvét, de nem szabad összekeverni a szentimentalizmust a szövetséggel. Orbán Lengyelország számára „haszonelvű” partner volt. A testvériséget az ünnepségekre hagyta, a stratégiát máshol építette.

Békemenet 2026. március 15-én

Fotó: Németh Kata / Index

Három elem, ami Orbán után is megmarad

A lengyel szerző írása végén úgy összegez, hogy Orbán vesztett, mert rendszere elrohadt, a gazdaság csalódást okozott, a korrupció nyílt lett, az Oroszország-politika pedig vazallusi szagot árasztott. De voltak kormányzásának elemei, amelyek tartós, pozitív örökségként maradnak meg.

• Az első a magyar nemzetpolitika. Orbán következetesen emlékezett a határon túli magyarokra: Erdélyben, Felvidéken, a Vajdaságban, Kárpátalján. Az állampolgárság megszerzésének könnyítése, az intézmények finanszírozása, a határokon átívelő nemzetben való gondolkodás – ez megmarad. Ezt Orbán utódai sem fogják könnyen visszacsinálni, és nem is biztos, hogy akarják; valószínűleg a nemzeti konszenzus részévé tette. Ebből a lengyeleknek is van mit tanulniuk.
• A második elem a nemzeti büszkeség és szuverenitás nyelvének felélesztése. Orbán megtanította a magyarokat arra, hogy ne perifériaként, hanem saját érdekkel és méltósággal rendelkező nemzetként beszéljenek magukról. Ez fontos volt. Csakhogy többet beszélt a szuverenitásról, mint amennyit valójában épített. Az állam energetikailag függő maradt Moszkvától, gazdaságilag pedig a német, kínai és egyéb konszernektől. Az EU-ban tudott hangosan kiabálni, de a jogi lépések szintjén soha nem kérdőjelezte meg rendszerszerűen Brüsszel központosító logikáját. Sokszor blokkolt, alkudozott, vétózott, de nem mutatott fel alternatív világrendvíziót. Ez megmaradt hasznos jelszónak. Ebben egyébként szinte ikertestvéri hasonlóság látszik a PiS-kormányzással.
• Hozzá kell tenni a harmadik pontot is: a családpolitikát és a szimbolikus konzervativizmust. Orbán bevezette az alkotmányba a házasság definícióját mint egy férfi és egy nő kapcsolatát, hangsúlyozta a család védelmét és a genderideológia elleni fellépést. Ezek valós konzervatív állami lépések voltak. Csakhogy a konzervatív forradalom Magyarországon inkább a köztereken látszik, mint a társadalmi életben. A társadalom e változások ellenére kulturálisan egyre liberálisabbá vált, bár politikailag jobboldali maradt.

Winnicki szerint ez paradoxon, de csak látszólagos. Az emberek szavazhatnak a jobboldalra, mert biztonságot és identitást akarnak, de a mindennapi életvitelükben a liberális normák felé tolódnak. A lengyel szerző szerint Orbán mérlege ellentmondásos:

erős nemzeti érzést hagy a magyarokra, de nem hagy túl erős államot. Meghagyja a határon túli politikát, de meghagyja az oligarchiát is. Meghagyja a büszkeséget, de a függőséget is. Meghagyja a szuverenitás mítoszát, de az orosz gázszámlával és a baráti oligarcha szerződéseivel együtt.

Winnicki úgy véli: a baloldal Magyarországon gyakorlatilag eltűnt a parlamentből. A régi liberális-baloldali ellenzéket felőrölte a polarizáció és a Tisza.

A győztes erő nem radikális baloldal, hanem egy középutas formáció, európai szemmel nézve akár jobbközép: Európa-párti, korrupcióellenes, de az erkölcsi kérdésekben óvatos és nemzetileg érzékeny.

Winnicki szerint a Tisza nem nyert volna, ha radikális LMBTQ-agendát vagy radikális Ukrajna-pártiságot erőltet. Azért nyert, mert az államról, az árakról, a kórházakról, a korrupcióról, a méltóságról és a rendszer végéről beszélt. 

Végül a szerző úgy véli: a Fidesznek ellenzékben most nemcsak Magyar Péter kormányával kell megküzdenie, hanem a nála radikálisabb Mi Hazánkkal is.

Ez azt jelenti, hogy Orbán Viktor után Magyarország nem fordult balra.

Megbüntette az eddigi jobboldal kompromittálódott hatalmát, és egy másik, centristább és kevésbé elhasznált választ adott – írja Robert Winnicki írja az Index.hu.