Jogos a politikusok követelése, hogy a pénzintézetek működjenek fair és prudens módon. Megjegyzem, valahányszor szóba jön a fair bank, annyiszor jut eszembe: lám, az angol fair szóra még csak magyar szavunk sincs. Mint ahogy a prudenciára sem találtunk egyetlen pontos megfelelőt. Amikor arról értekezik valaki nyilvánosan, hogy nem elég, ha minden egyes bank tőkeellátottsága, irányítási rendszere, kockázatkezelése rendben van, mert a teljes pénzügyi rendszernek is át kell mennie a makroprudenciális teszteken – nos, a megértést már eleve meggátolják az idegen szavak. Dear Prudence – néha eldúdolom a hallgatói figyelem fenntartására a szép női névről szóló lírai számot a Beatles Fehér albumából. De mi is a prudencia, aminek betartása egyaránt kötelessége lenne a szabályozónak és a szabályozott hitelintézetnek? Körültekintés, óvatosság, szakszerűség, gondosság.

Miután (úgy mondják) ismét futballnagyhatalom lettünk, a fair play fogalma nyilván inkább ismerős az embereknek. Bár mintha leginkább jóindulatú lesajnálás társulna a szóhoz. Eleve nem világos nekem, hogy ha már a verseny- és látványsportokban kuriózumszámba megy, miért éppen a pénzvilágtól várja el a fair playt a magas politika. A bankok, biztosítók, pénzügyi vállalkozások egyébként szoros prudenciális felügyelet alatt állnak. A laikusnak talán fogalma sincs arról, hogy ezeket milyen sűrűn és átfogóan ellenőrzik a hatóságok. Vagy legalábbis így kellene lennie: emlékszem olyan időszakra, amikor a felügyeletnek nem akaródzott keménykedni, a nehézsúlyú bankvezérekkel bajszot akasztani. Ám nemhiába a lólengés a legmagyarabb sport: a ló egyik oldaláról a másik oldalára hamar átesünk. Az elégtelen felügyelet időszakából mára hamar eljutottunk az aktív hatóságosdiba.

A feszesebb szabályozással önmagában nincs baj; a 2007 utáni válság hatására világszerte felülvizsgálták a bankfelügyeleti működés elveit és mechanizmusait, főleg ott, ahol komoly költségvetési pénzekkel kellett kimenteni a bankokat a csődből. Nálunk ilyenre nem került sor. De miért dukál a bankszektornak ilyen megkülönböztetett figyelem és időnkénti kimentés? Hiszen tele vannak pénzzel! Nos, amint észlelem, nemcsak a pénzügyekben járatlan kisember, de a politika számos nagyura sincs tisztában azzal, hogy a bank hitelkihelyezésre, befektetésre váró rengeteg pénzének a túlnyomó hányada, akár kilenctizede is, nem a bank tulajdonosaié, hanem azoké a betéteseké, kis- és nagybefektetőké, akik a bankra bízzák megtakarításaikat. Szaknyelven: a nagy mérlegfőösszegek mögött viszonylag csekély saját tőke áll. A rengeteg pénz úgy kerül be a hitelintézetbe, hogy rábízzuk az egyenként szerény megtakarításainkat; mert bízunk benne, valamint az egész pénzügyi rendszerben. És csak addig tartjuk ott a pénzt, amíg bízunk e kettőben.

Most nálunk új megkötésekkel kívánják újraszabályozni a lakáshitelezést: ne lehessen a hitelezési feltételeken változtatni akkor sem, ha a változásokat elfogadnák is az ügyfelek. A hosszabb lejáratra rögzített kamatciklusban tényleg van ráció. Főként, ha az állam vállalja azt, hogy nem ingadozik nagyokat az inflációs ráta. Hogy nem változik, és pláne nem romlik az állam nemzetközi kockázati besorolása (ami ugyanis rögtön kihat a bankok forrásköltségének alakulására). Hogy a lakosságnak a lecsökkent jegybanki alapkamat miatti csekély betéti kamatok ellenére is lesz kedve megtakarítani; máskülönben hogyan nőhetne a hazai betétállomány. S hogy nem lesznek váratlan és jelentős adóváltozások, a működési költségeket érintő egyéb meglepetések.

Röviden: ha a kormányzat is prudensen fog eljárni, akkor jogos fair bankolást elvárni, sőt kikényszeríteni az ilyenhez egyébként más környezetben hozzászokott nyugati hátterű hitelintézeteknél, a hazai magánbankoknál, valamint az állami tulajdonban levőknél. Ne feledjük: a hitelélet a legszabályozottabb iparág, hatékony és tisztességes működéshez prudens és fair államra és hasonlóan gondos, tisztességes piaci szereplőkre egyaránt szükség van.

Az írás a Heti Válasz november 13-i számában is megjelent