Forrás: Index | Gellért Ádám | 2020.02.16.

Előzmény (1)  Megvan a zsidó, fültövön lőttem, azonnal vége lett

Száz éve lappangó bizonyítékok: eddig ismeretlen korabeli iratok alapján egyre biztosabbra vehető, hogy a Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei 1919 augusztusában a szegedi hadügyminisztériumtól kaptak szóbeli felhatalmazást gyilkosságok elkövetésére – derül ki a Clio Műhelytanulmányok fehérterrorról szóló tanulmányából. A Clio Intézet társ-ügyvezetőjének írása.

A magy. Hüm. VI. oszt. főnökének parancsa alapján a mai napon a következő egyéneket a nép egyhangú vádja és ítélete alapján, mint helybeli kommunista vezéreket kivégeztük (kötél általi halál)

– szól a különítményes tisztek egy csoportja által Szekszárdon, 1919. augusztus 10-én kézzel kiállított és aláírt „jegyzőkönyv”, amely alapján még aznap nyolc embert kivégeztek.

A történész ritkán talál ilyen egyértelmű és a tettesek által írt korabeli iratot. Az elmúlt száz év kutatásai során ez az első olyan írásos dokumentum, amelyik bizonyítékként szolgál, hogy létezett felsőbb szóbeli parancs a kommün vélt vagy valós támogatóinak kivégzésére.

Az aláírók között szerepelt Gömbös János főhadnagy is, aki egy korabeli nyomozati kihallgatási jegyzőkönyvben bevallotta, hogy a jegyzőkönyvet tiszttársaival közösen fogalmazták, és ő írta meg. „Mielőtt útnak indultunk volna Szegedről, Ottrubay [Károly] vezérkari alezredes a VI. osztály főnöke szóbelileg olyan forma instrukciót adott, hogy amennyiben exponált kommunistákat elfoghatunk, azokkal rövid processzust csináljunk. Én Ottrubay ezen instrukcióját társaimmal úgy értelmeztem, hogy a társadalmat a kommunistáktól a lehető legrövidebb úton megszabadítom, és ott, ahol a nép azt akarja, a kommunistákat annak a bíráskodása alá kell bocsájtani” – áll az 1920 novemberében felvett vallomásában.

Kozacsek József szekszárdi államügyésznek az események után két nappal írt jelentése szerint a városban már augusztus 9-én olyan hírek kezdtek el terjedni, hogy „a fehérgárdisták másnap népítéletet provokálnak a törvényszéki fogházban letartóztatott” emberekkel szemben. Írásban értesítette is a szekszárdi katonai állomásparancsnokságot, hogy „a fehérgárdisták a letartóztatottaknak egy részét a fogházból erőszakkal kihurcolni és kivégezni akarják”, és kérte, hogy akadályozzák meg a vérengzést, de a karhatalmi parancsnok távbeszélőn azt üzente, hogy a „csapatok a fegyveres erő szolgáltatását megtagadták”.

Egy héttel később a tiszti különítményesek ismét visszatértek Szekszárdra, erőszakkal kihurcoltak hét embert a fogházból, majd a város lakossága előtt agyonlőtték őket. Az államügyész tiltakozott az önkényes és törvényellenes eljárás ellen Heidekker Károly főhadnagynál, aki azonban csak annyit mondott, hogy vállalja a felelősséget. A kivégzéseket a katonaság és a csendőrség több tagja is végignézte, nem avatkoztak közbe.

Szekszárd, 1919. augusztus 10. Kivégzésre várók térdepelnek halálra ítélőik előtt. Az álló sor balról jobbra: Deák Mihály, Cséby László, Ocskó László, dr. Tánczos Vendel, Bencze Ferenc és Bertók Róbert. A térdelő sor balról jobbra: Kemény Sándor, Soós Sándor, Aranyos György, Bertók Róbertné, Mautner Gyula és Kovács Sándor.Fotó: Borgula(?) / Clio Intézet

A főhadnagy talán azért lehetett ilyen bátor, mert tudta, hogy sosem fogják felelősségre vonni. A nyomozást 1919 novemberében azzal zárták le, hogy „semmilyen támpont” nincs arra nézve, hogy „a szekszárdi kommunisták elítélői vagy kivégzői az alant jelzett különítmény tagjai lettek volna”, további eljárástól pedig „bizonyítékok hiánya miatt eredmény nem várható”. Az eljárást később ugyan újranyitották, de az elkövetők a Horthy Miklós-féle közkegyelemben részesültek, mert „a magyar faj és nemzeti eszme ellen elkövetett cselekmények által felkeltett közelkeseredés és menthető felháborodás hatása alatt” álltak, és olyan „téves meggyőződésben” voltak, hogy „cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják”.

"A legkisebb formához kötve"

Augusztus 13-án este a Magyar Pál százados által vezetett tiszti különítmény egyik alakulata jelent meg a paksi járásbíróság épületénél. Adorjánházi Molnár László főhadnagy Mihalik Gézáné és Wiedemann Antal kiadását kérte, és kijelentette, hogy „ő két embert fel akar lógatni”. A foglyok felügyeletére bízott Joób Imre törvényszéki bírónak pedig azt mondta, hogy a katonai állomásparancsnok „teljesen szabad kezet engedett” neki, „és így ő vállalja a felelősséget”. Joób tovább nem tiltakozott, a két embert pedig a községháza udvarán felakasztották.

A katonai állomásparancsnok jelentésében nemhogy tagadta volna az esetet, hanem kijelentette, hogy „Molnár főhadnagy öntudatos és erélyes eljárását elvben mindenben helyeslem”. Majd meg is indokolta, hogy „addig, amíg a vörös rendszer hóhérai megérdemelt bűnhődésben nem részesülnek, nincs meg a módja a lakosságot megnyugtatni, és attól való félelmét, hogy a vörös uralom visszatér, eloszlatni”.

Molnár László egy későbbi kihallgatása során elismerte, hogy feladatuk a rend megteremtése, valamint az volt, hogy „a lakosságot a kommunizmustól minden eszközzel tisztítsuk meg”. Bevallotta azt is, hogy „tekintettel az akkori néphangulatra, s a törvényen kívüli állapotra, a legkisebb formához kötve – illetve azokat mellőzve is – voltunk feljogosítva a kommunistákkal szembeni eljárásra”. A főhadnagy elmondása szerint a kivégzéseket jelentette parancsnokának, aki azt „jóváhagyólag, sőt megnyugvással tudomásul vette”. Minderről Molnár százados úgy nyilatkozott, hogy neki mint parancsnoknak „a legszélesebb hatáskörben, quasi mint diktátor” kellett eljárnia, és kötelessége közé tartozott „az utasítások szerint a föltétlen rend föltartása, bármilyen eszközökkel is”.

Szegedi tiszti különítmény
Fotó: Clio Intézet

A paksi esetben a felettes körletparancsnokság a lakosságra próbálta tolni a felelősséget. Jelentésében úgy fogalmazott, hogy a „közvélemény a hónapok óta elfojtott keserűség reakciójaként sürgette, követelte az ország- és néprontó kommunisták statáriális megbüntetését”, de mivel az illetékes bíróságok „felsőbb rendelet hiányában tehetetlenül állottak a közvéleménnyel és a letartóztatásban levő kommunista funkcionáriusokkal szemben”, nem csoda, ha a lakosság a „megtorlást az előrenyomuló szegedi csapatoktól várta”.

A nyomozást lezáró jelentés sem köntörfalazott, szerintük a „főhadnagy ezen ténykedése, mint az akkori idők közhangulatának és közóhajának minden tekintetben teljesen megfelelő, érthető és indokolt” volt. Azt is megállapították, hogy „csak az erős kéz, és bár nem a tételes jogban, de a keserűségig megalázott nemzeti érzés és a mélyen sebzett honszeretet megnyilvánulásában alapot találó jogos megtorlás, céltudatos és kemény kézzel való keresztül vitele lehetett az egyedüli és el nem kerülhető eszköz arra, hogy a mindnyájunkat végpusztulással fenyegető szörnyeteget egyszer s mindenkorra ártalmatlanná tegyük”.

A gyilkosságot azzal is megpróbálták tovább racionalizálni, hogy kiállíttattak egy „bizonyítványt” Paks községgel, amelyben az elöljáróság „hivatalosan bizonyítja”, hogy a lakosság Mihaliknét a „legnagyobb mértékben gyűlölte és dühös volt”, és kivégzése a „nép körében megnyugvást okozott”.

"Teljhatalmú diktátor"

Egy nappal a paksi akasztás után, augusztus 14-én reggel Molnár főhadnagy Tolna községben is megjelent. A katonai állomásparancsnokság jelentése szerint „tekintettel arra, hogy Molnár László főhadnagynak a szegedi kormány által igazolványa volt és bemondása szerint a rögtönítélkezésre szóbelileg is fel volt hatalmazva, a karhatalmi parancsnok a három embert Molnár főhadnagy parancsára a községháza előtt nyilvánosan felakasztotta”. A főhadnagy – későbbi tanúvallomása szerint – a három férfit több tiszt jelenlétében kihallgatta „majd az előzőleg már tudomásomra jutott terhelő körülményeknél fogva, hogy nyomban példát statuáljak, rendelkeztem nevezettek kivégzésére”.

Molnár Lászlóval szemben vádat emeltek, de nem emberölés, hanem csak nyilvános erőszakoskodás bűntettében, mert „bitorolta a büntető hatalom gyakorlását”. A vádirat szerint „emberölési, gyilkossági szándék ki van zárva, mert neki megbízatása ezen személyek ártalmatlanná tételére volt”, majd pedig ellentmondva a tényeknek, a katonai ügyész kifejtette, hogy „pedig ezen személyekkel saját felfogása szerint elbánt, hogy túllépte hatáskörét, ezért felelősségre lesz vonva, a törvényes bíróság előtt”. Majd tovább mentegette, hogy Molnár végül is „nem azzal a szándékkal ment Paksra és Tolnára, hogy nevezetteket megölje, egyénileg bosszút állva, egyéni büntetőcselekedetet kövessen el, hanem felső parancs folytán, mint – mondhatni – teljhatalmú diktátor, akinek a kommunizmus még élő és fenyegető egyéneit kellett ártalmatlanná tenni. Ez volt a küldetése, melynek akképpen felelt meg, hogy már megnevezetteket ártalmatlanná tette”.

A korabeli büntetőjogot és a jogérzetet minden elemében megcsúfoló vádirat azonban ebben az esetben sem került bíróság elé, mert Molnár is a Horthy által kibocsátott közkegyelemben részesült.

Ideje leszámolni a legendákkal

Horthy Miklós portugáliai száműzetésében számot vetett a világháborút követő időszakkal. Azt írta, hogy 1919 „a forradalmak éve volt és a terroré”. Hozzátette, hogy „bizonyos történetírói irányzat szívesen hangsúlyozza, hogy nemcsak a vörös, hanem a »fehér« terror is uralkodott. Semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben, amikor csak acélseprő tisztíthatta meg az országot”. Szerinte ugyanakkor „egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség”, és „jó ideig tartott, míg a viharos hullámok elsimultak és hagyományainkhoz híven ismét teljes mértékben érvényesült a jog és a törvény tisztelete”.

Horthy Miklós két címlapon, 1919. novemberében Fotó: Tolnai Világlapja, 1919. november 22./Tolnai Világlapja, 1919. november 29. / Arcanum Digitális Tudománytár

A fent bemutatott esetek mindezeknek az ellenkezőjét bizonyítják. Száz évvel az események után itt az ideje, hogy leszámoljunk a legendákkal, és a maguk valójában nézzünk szembe a korabeli eseményekkel.

(Borítókép: "Fehérgárdista tisztek Siófokon. Moson vármegyében a fehérgárdisták tartják fenn a rendet, akiknek nagy részét tisztekből toboroz­ták. A Szegeden alakult fehérgárda egyik legkiválóbb csoportja ez: Bánó-csoport a neve. Valóságos rémei ők a bujdosó kommunis­táknak, akiket mindenütt összefogdosnak és a hatóság kezére adnak példás megbüntetés végett. A rendet kitünően fentartják és biztosítják a lakosság nyugalmát. Siófokon készült róluk ez a szép csoportfelvétel." Fotó: Tolnai Világlapja, 1919. szeptember 13./Arcanum Digitális Tudománytár)

Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.

Indamedia Csopor