„Amikor a nemzetvezető hamuszürke arcát és önelégült tekintetét szemlélem, amint napraforgómagot köpköd a saját stadionjában, s mellette hűséges és buta kutyaként feszít a nemzet gázszerelője, azon gondolkodom, hogy tényleg megérdemeljük-e ezt 2002-ért. Akkor egy sikeres miniszterelnököt tett lapátra a magyar társadalom, és rugdosta bele Orbánt ebbe a kiégett és kapzsi TSZ-elnök szerepbe, amit aztán az ország se lenyelni, se kiköpni nem tud, így hát folyamatosan fuldoklik tőle. Orbán Viltor megsértődött a magyarokra, mélységesen csalódott bennük – ez a keserűség rombolta le a személyiségét egyszer s mindenkorra.

Az önmaga messianizmusát építgető ifjú Orbán már első kormányzása idején jókora szereptévesztésben élt: abban a meggyőződésben, hogy neki, a legtehetségesebb magyar politikusnak márpedig jár a hatalom. Csakhogy a hatalom soha senkinek nem jár. Azt a nép adja, egyrészt, mert ő a hatalom forrása, másrészt, mert neki kell ellenszenvednie döntésének következményeit, míg a fideszes nagyurak jól fűtött kastélyaikban duzzognak. Nyilvánvaló tény, hogy az ország népe rosszul döntött, amikor odadobta az országot az ügyefogyott Medgyessynek és a szociopata Gyurcsánynak, a velejéig korrupt és farkaséhes MSZP-nek és SZDSZ-nek. A nép azonban mint mindig, ezúttal is állta a cechet. Orbánnak nem volt joga durcáskodni, a demokrácia ugyanis ezzel jár: a népnek joga van tévedni, és joga van tanulni vagy akár nem tanulni a tévedéseiből. Mindez benne van a politikusok munkaköri leírásában, úgyhogy egy egészséges lelkű demokrata ilyenkor nem megsértődik és duzzog, hanem hátra lép egyet. Persze csak ha van hová, ha próbálta már, és ha tudja, milyen az.

Winston Churchill nem kevesebbet tett, mint megnyert Nagy-Britanniának egy világháborút. Aztán 1945-ben, a győzelmi bálok szezonjának végén a britek egyszerűen csak megvonták tőle a bizalmat, és a munkáspárti Clement Attlee kezébe adták a kormányzás jogát. Winston Churchill nem durcáskodott, nem sértődött meg a britekre, mert nem egy nagy hatalmú futballszurkoló volt, akinek megsértették a férfiasságát. Churchill államférfi volt, aki elfogadta a demokrácia játékszabályait, továbbá kultúrember volt, akinek volt hová visszavonulni: írni, festeni, előadni, kitalálni az egyesült Európa eszményét – így amikor 1951-ben a szigetország népe belátta, hogy kár volt hat évvel korábban leváltani őt, és visszaállította az ország élére, Churchill személyében nem egy egykori önmagából kifordult árnyéklény tért vissza a Downing Streetre. Orbánnak Churchillel ellentétben nem volt semmiféle szellemi vagy kulturális hátországa, ahová 2002-ben visszavonulhatott, hisz a hatalmán kívül sosem volt semmije. Hová vonuljon vissza az az ember, aki büszke arra, hogy örökké háborúzik, és soha nem tudott mit kezdeni a békével?

Churchill számára persze nem is volt opció a sértődés. Nagy hatalmú és befolyásos politikus volt egy polgári világban, ahol a sajtó, a konzervatív lordok meg a befolyásos pártfunkcionáriusok soha nem függtek személyükben és egzisztenciájukban tőle. Orbán Bizáncban született, ahol a gerincet legkésőbb az iskolában kioperálják az emberből. Bizáncban hercegek uralkodnak, és cselédek szolgálnak. Orbántól alighanem maga a hercegi udvar is ezt a magatartást várta el. Amit Churchillnek a polgári szalon soha nem engedett volna meg, azt az Orbán lábához dörgölőző kutyák a legtermészetesebbnek tekintették.

Most ez az ember Magyarország leghatalmasabb és minden bizonnyal leggazdagabb főura. Ennek fejében kéthetente el kell viselnie a gyenge és erőtlen ellenzék tehetetlen prüszkölését, miközben ő a legarrogánsabb gesztusok kíséretében rabolja szét a közvagyont. A cinikus önkény legfrissebb példája, hogy miután a miniszterelnök megfutamodott az olimpiára vonatkozó népszavazástól, szinte azonnal bejelenti, hogy nem száz-, hanem kétszázmilliárdért építi át a Puskás-stadiont: »Ti nem tudtok kibaszni velem, kutyák!« És ez az ember ezzel a tömérdek sértettséggel, ezzel a rengeteg komplexussal, ezzel a felmérhetetlen hatalommal, és ezzel a hallatlan cinizmussal annyit bír mondani az ellenzéki kihívójának, hogy az egy buzi. Biztos meccs volt a tévében, és emiatt elmaradt a szokott tréning Habony Árpáddal, de ami most történt, az valami új: a tökéletesre fésült kommunikáció nem működött. Az engedelmes színművész – aki teljes személyiségét odadobta álmai szerepéért – hirtelen improvizációba kezdett, és nekiállt buzizni. Ez Magyarország miniszterelnöke, aki egy politikai vitában érvként hozza fel azt a karaktergyilkos hazugságot, amit a keze alá dolgozó kommunikációs gazemberek a fideszes bulvár bugyraiban kifőztek.

Vona persze csak azt ette meg, amit maga főzött, hisz az általa vezetett politikai közösség évtizedes viszonylatban gyaláz másokat azok vélt vagy valós szexuális preferenciáiért, s még maga Vona sem tud annál többet mondani az alantas vádra, mint hogy ő büszke heteroszexuális. Nem képes azt mondani, hogy sem az ország miniszterelnökének, sem a kormánysajtónak nincs semmi köze ahhoz, hogy ő milyen testnyílást szeret dugni. Nem képes azt mondani, hogy itt olyan alapvető jogok sérülnek, mint az emberi méltóság és a magánélet szentsége, hisz ő maga is előszeretettel hangolta homofóbiára a szavazóit, ahányszor csak úgy vélte, hogy abban van a több szavazat.

S ez még mind semmi: Orbán akkor tapos meg minden kulturális konszenzust, amikor az alábbi szavakkal vonja felelősségre Vonát: »Így szoktak járni, akik eladják a pártjuk lelkét. Ön egy antiszemita pártból csinált egy filoszemita pártot, EU-ellenesből EU-pártit, bevándorlásellenes pártból bevándorláspártit – persze, hogy haragszanak magára az emberek.«

Ne is törődjünk a kijelentések igazságtartalmával! Nyilvánvaló, hogy Vona pártja se nem filoszemita, se nem EU-párti, se nem bevándorláspárti. Világos, hogy Orbán gátlástalanul hazudik, és hergeli a jobbos prolik tömegeit – ehhez ért, évtizedek óta ebben utazik. A bevándorlás vagy az Európai Unió kapcsán nekem határozottan más a véleményem, mint Orbánnak vagy Vonának, de úgy gondolom, hogy ez egy legitim vita. Az viszont már szemérmetlen és aljas cinizmus, amellyel Orbán az antiszemitizmust kéri számon a Jobbikon. Ő Magyarország miniszterelnöke, pártja, a Fidesz az izraeli Likud testvérpártja – amikor azt tapasztalja, hogy egy antiszemita párt elindul az alapvető kulturális normákhoz való igazodás útján, akkor ő bármit megtehet, csak azt nem, hogy az elnökét ezért megszégyeníti. Ez a gesztus világosan jelzi, hogy Orbán Viktor ugyanúgy igényt tart a hazai antiszemiták szavazataira, mint a Likud barátságára vagy a Hit Gyülekezetének lojalitására.

Orbán Viktor többé nem értelmezhető a politikai térben, nem értelmezhető sem az eszmék, sem az erkölcs világában. Orbán Vitkor már nincs köztünk – lelkét végleg elemésztette a hatalom gyűrűje. Ez a pénzéhes felcsúti Gollam, ez a gátlások nélkül buzizó futballszurkoló ennek ellenére Magyarország első embere, táborának szentje és vezérlő csillaga. Sehol egy Churchill a horizonton, aki elsöpörje. Csak hobbitok rohangálnak mindenfelé – ők is szeretnének végre kiskirályt játszani.”