Vannak, akik teljes összeomlást vizionálnak, vannak, akik szerint csak egy szokásos, átmeneti megingásról van szó, az azonban biztos, hogy a forint e heti zuhanása sokakat meglepett. Hiszen aki csak a kormánypárti és a közszolgálati médiából tájékozódik, az csupa jót olvashatott eddig a magyar gazdaság teljesítményéről: tartósan alacsony a hiány, csökken az államadósság, mélyponton az infláció, megindult a növekedés, nő a foglalkoztatottak száma. Most meg tessék, valakik megint rosszat akarnak nekünk.

Nem kétséges, hamarosan előkerülhet a spekulánskártya is, amellyel a kormány ezt a zavarba ejtő jelenséget akár még a saját javára is tudja fordítani. Az ostromlott vár képzete – láttuk már többször – képes összezárni a támogatói sorokat.

Pedig aki kicsit is belegondol, mi minek a következménye, az láthatja: a spekuláció nem most kezdődött, hanem épp most ér véget, legalábbis annak egy hosszú szakasza. Tulajdonképpen hálásak kellene lennünk a spekulánsoknak, amiért eddig a tenyerünkön hordoztak bennünket, megbocsátva minden unortodoxiát. Persze ezt sem emberbaráti megfontolásból tették, csak az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve (Fed) pénzének kerestek busás megtérülést, amely eszközvásárlási programjával több százmilliárd dollárt pumpált az amerikai és a világgazdaságba. E nélkül bizony nem lett volna 300 forint alatti euró és 2,85 százalékos jegybanki alapkamat sem.

Már a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a pénzesőnek egyszer vége lesz. A kérdés csak az volt, mikor és hogyan. Az amerikai gazdaság egyre jobb formát mutat, ezért a Fed már decemberben elkezdte a az eszközvásárlások fokozatos szűkítését (ezt nevezik viccesen tapírnak az angol tapering elnevezés után). A 2008-as pénzügyi válság óta több szakaszban futó program befejezésénél az intézmény igyekszik körültekintően eljárni: a havonta megvásárolt értékpapírok mennyiségét csak fokozatosan mérsékli, és az utána következő időszakra is alacsony kamatszintet ígér. Ám a befektetőknek ennyi is elég ahhoz, hogy átértékeljék eddigi tevékenységüket, és kiszálljanak a kockázatosabbnak ítélt befektetésekből.

A spekulációs lufi leeresztésével először a gyenge láncszemnek tartott országok veszítenek. Amelyeket az átmeneti pénzbőség kényelembe ringatott, és nem tettek semmit a gazdaság alapjainak (növekedés, külső és belső egyensúly) megerősítéséért, esetleg politikailag is instabilak. Nem véletlen, hogy most épp Törökországot kezdték ki a „keselyűk", hiszen ott mindez megvan, ráadásul a függetlennek egyáltalán nem mondható ottani jegybank vezetője csak olajat öntött a tűzre ostoba nyilatkozataival, például amikor a miniszterelnökkel közösen ostorozta a „kamatlobbit".

De hogy érte el a török áfium Magyarországot? Hiszen a magyar gazdaság fő mutatóit – ahogy az a bevezetőből is kiderült – nem lehet egy lapon emlegetni a törökével. Ha erre a kérdésre akarunk válaszolni, akkor először azt érdemes tisztázni, mit is tekintünk jó mutatónak közgazdasági értelemben. Azt, ami központi, adminisztratív intézkedés eredménye, vagy azt, ami a versenyszféra szereplőinek magatartásából fakad. Ami egyszeri, vagy ami fenntartható? Ami más területeken károkat okoz, vagy azt, ami mellett más mutatók is egészséges szinten maradnak?

Ha végignézzük a magyar gazdaság területeit, sajnos nagyon kevés olyat lehet találni közülük, ahol a „szép" számok mögött ne lenne valami aggasztó mellékkörülmény. Az államháztartás hiányát növekedésromboló eszközökkel sikerült csak leszorítani; az inflációt a hasraütés-szerű rezsicsökkentéssel lehetett leszorítani; a foglalkoztatottságot a közmunkával tornászták fel; az államadósságot a magánnyugdíj-pénztári vagyon kvázi államosítása ellenére is csak trükkökkel lehet csökkenő pályán tartani; a potenciális növekedés pedig továbbra is 1 százalék alatt van. A sokat szidott Európai Unió támogatása nélkül beruházás is alig lenne az országban, versenyképességünk pedig egyre lejjebb csúszik. Éppen a jövőnket éljük fel – ebben egyébként a jelenlegi ellenzék sem kínál valódi alternatívát.

Szerencsére az első látásra kedvező mutatók felett a befektetők is hajlamosak átsiklani. Ahogy azonban szűkül az elkölthető pénzük, egyre alaposabban megvizsgálják majd azokat a bizonyos fundamentumokat. Akkor derülhet majd fény az unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika szemfényvesztéseire is. Lehet, hogy ez a mostani piaci idegesség még nem hozza el az igazság óráját, de senki ne lepődjön meg, ha ez egyszer mégis bekövetkezik. Különösen, ha Matolcsy György jegybankelnök – török kollégájához hasonlóan – ezt még fel is gyorsítja meggondolatlan nyilatkozataival.